1/1. rész
Ha
valaki azt mondaná rám: kirívó. Azt mondanám: őrült. Hogy miért? Mert nem
vagyok más, mint a többi, normális ember. Átlagos és kész. Azt leszámítva, hogy
jól forgatom a kardot, karatézom és bárkit lefegyverzek másodpercek alatt
valamint, hogy kivételesen jó az egyensúlyérzékem. Na, meg persze azt, hogy
állandóan Deja Vu érzésem van. Amúgy a nevem Sean Anderson. Barnás haj, fehér
bőr, égkék szem, japán ősök, nagyjából így jellemezném magam.
Ezek
a gondolatok járkálnak a fejemben, miközben itthon, Beacon Hillsben lépdelek
hazafelé a sötét utcákon. Egy sikátorba fordulok be, már a felénél járok,
amikor felnézek és észreveszem, hogy a „világító szemű” áll a végén. Utálom őt,
bárki is legyen. Hetek óta követ, és megpróbálja utamat állni. Kevés sikerrel. Nem szokásom elfutni, de most mégis
visszafordulok. De későn, mivel ott is egy „világító szemű” áll. Már többen is
vannak? Úgy szaporodnak, mint a csótányok. Egyik pillanatban még csak egy, a
másikban egymillió. A különbség, hogy a második szeme kék, míg az „eredetié”
vörös. Élénkvörös. Nem hiszem, hogy a helyi hülyegyerekek próbálnak velem
szórakozni. Nem szokásom valakit agyon, illetve agyhelyen ütni, de bárkit
leütök, aki rosszindulatú tréfát űz velem.
Ezek
el akarnak kapni engem. Döbbenek
meg. Az adrenalin felpörget és – ha már el nem futhatok – harca késztet.
Gyorsan kielemzem a helyzetet. Ha most elindulok a „vörös” felé, talán
átugorhatok a feje fölött a falat használva. Említettem, hogy nagyon jó az
egyensúlyérzékem? Egy teljesen átlagos falon is tudok futni, vagy egy vékony
ágon egyensúlyozni. A tetőre is felmásznék, de nincs hozzá sok kedvem, ráadásul
le is kellene majd jönnöm. Arra pedig számítanak. A „vörös” felé fordulok, egy
kicsit meggörnyesztem a hátam és nekiindulok. Mikor meglátja, hogy felé futok,
támadó állást vesz fel és pont ez kell nekem, hogy átlendüljek felette. Mivel
alacsonyabb így, nem kell annyi energia, hogy feljebb másszak. Egyre jobban a
fal felé közeledem és felugrom rá. Tovább visz a lendület és fenn tart, míg
átfutok „vöröske” felett. Eltűnik alólam a fal és visszaugrom az aszfaltra.
Tovább futok, és meg sem állok a házunkig. Felugrándozom a verandára és hangos
csattanással jutok be a ház ajtaján. Bezárom és mivel a nagynéném még nincs
itthon, nem okolhat az ajtó tönkretétele miatt. Ja, nem említettem még? A
szüleim pár hónapja meghaltak, és én a nagynénémhez kerültem.
Felsietek a
szobámba, ledobom a táskám az ágyamra és beállok a zuhany alá. Az mindig
megnyugtatja az idegeimet és segít elfelejteni a történteket. Remélem nem
követtek hazáig, vagy ha igen, be a házba nem. Mikor jövök ki a saját
fürdőmből, a piros szempárok az ablakomon át vizslatnak. Az az átkozott tető,
amire egy ugrásképtelen ember is könnyedén felmászik… Akkor egy szörnynek
milyen könnyű lehet? Ledermedek a rémülettől és behunyom a szemem. Mire kinyitom, nem lesz ott… Mire
kinyitom, nem lesz ott… Hajtogatom magamnak a hihetetlen mesét. Félve
kinyitom a szemem és még mindig ott van. Forgatja a fejét, hogy jobban lásson.
A karmai pedig megkarcolják az üveget és lassan eljutnak arra a pontra, ahol
kinyílik. Na, nem! Nem kapsz el! Egy
előnyöm van: ismerem a helyet. Lekapcsolom gyorsan az összes villanyt, előkapom
a fiókból a zseblámpámat, és a másik kezembe pedig a dísz/valódi kardjaimat. Éppen
leakasztom, amikor meghallom, hogy felfelé vándorol az ablak alsó része.
Behúzódom a sarokba és ráirányítom a lámpámat. Még nem kapcsoltam fel, elég jól
látok a beszűrődő holdfényben. A terv az, hogy elvakítom és lenyesem a fejét.
Ráérek később aggódni amiatt, hogy mi vagy ki volt. Beugrik a szobámba, pont az
ágyam elé. Bemérem a szemét és – ugyan remeg a kezem – felkapcsolom a lámpát…
