23. rész

Rejtély a rejtélyben

Kikapcsolom a gépet és kinézek az ablakon, mert farkas üvöltést hallottam. És nem olyat, amilyet Scott és a banda többi tagja szokott kiadni, hanem igazi farkas üvöltést. És mivel Kaliforniában nincsenek farkasok, ez egész lehetetlen. Kilépek az ablakomon a tornác tetejére, amikor az erdő szélén észreveszem a világító szemeket. Üvölt egyet. Tehát ő az a farkas. Kicsivel nagyobb, mint egy normális farkas, de csak alig fél méterrel. Megértő szemekkel bámul rám, és eltűnik az erdőben. Fura érzésem van. Mintha már ismerném régről.

Utána ugrom, és egyenesen berontok az erdőbe a nyomát követve. Bár van pár másodpercnyi előnye, még látom, hogyan húz el a fák között. Egyszer hátranéz, és mintha elmosolyodna. Ilyen farkasvigyort se láttam még. Mintha kiröhögne, amiért követem. Vagy azért mosolyog, mert le akar rázni. Pár méter választja el az egyik fától és mégsem megy neki, habár hátrafelé néz. Teljesen az ösztönei rabja. Bár egy sima farkas erre nem lenne képes.

Megint előrenéz, és gyorsabb tempóban kezd futni. Csakúgy szántja a földet, mintha nem is rajta járna, hanem felette lebegne. Egy kisebb szirthez ér, de ahelyett, hogy megállna, csak még gyorsabb lesz, és átugorja a föld kiugrását. Tágra nyitott szemekkel nézem, hogy mit csinál. A kecsességéhez foghatót nem láttam még soha.

Megpróbálok utána ugrani és sikerül is. Alig pár méterre tőle érek földet, és ismét a nyomába érek. Láthatóan értésemre adja, hogy kövessem. Ha tudom. Pár méter után olyan gyorsan száguld, hogy ha akarnám, se tudnám utolérni, ezért egyszerűen megállok és nézek utána. Hogy lehet ilyen gyors? Megrázom a fejem és elindulok vissza a városba. Eltávolodtunk tőle vagy 20 mérföldre. Az pedig nem kevés. Mért kell nekem követnem mindenféle állatot? Megfordulok, mire ott áll előttem. Elindul a város irányába. Most segíteni akar? Mit akar jelenteni ez? Követem vissza a tisztásig. Ott azonban eltűnik a szemem elől. Innen már én is ismerem az utat. Mihelyt a házunkhoz értem, és beugrottam a szobámba, ismét bekapcsolom gépet és megnézem az e-mailjeimet.

Dice vissza is írt.

Nos, Sean…

Megtaláltam a megoldást az utolsó álomra is.

Egy falkányi vérfarkas üldöz egy vérrókát, vagy ahogyan japánban hívják az ilyet: Kitsunét. Te pedig külső szemlélő vagy. Egyszer csak nagy bajban vagy és az ismerős kihúz belőle.

Ennyi lenne a lényege. Jól megmozgattad az agytekervényeimet. Bármi ilyen rejtélyt kéne megfejteni, csak szólj nyugodtan!

Queensland, holnap

Dice

Ezek szerint sok mindentől tartanom kéne. Csak a kérdés, hogy melyik álom mikor fog bekövetkezni…

Először a farkas miatt kéne tartanom. Vagy egy hétig ez megy. Ő jelez, én követem, ő fut, én utána, ő lehagy, én feladom, ő visszakísér, én követem, ő eltűnik, én folytatom az utat. Szóval egy kicsit unalmas. Egy ember több mindent várna el egy farkastól. Még mindig nem tudom, mit akarhat. De ki kell derítenem.

Amikor újra felüti a fejét, úgy körülbelül egy hét múlva, már sokkal jobban bírom a strapát, és hosszabb ideig tudom követni. Ma azonban egy cselhez folyamodom. Az eleje ugyanaz. Egészen addig, míg leugrik a kis szirtről. Itt azonban sokkal jobban lököm el magam és előbb érkezem a földre, mint ő. Elfutok arra, amerre szokott, de pár másodperc múlva beér.

Még egy kisebb szirt következik, és ott is leugrik, de már nem fut tovább.

Először kérdőn nézek rá, mikor bemegy a barlangjába, de végül oda is követem. Alig látni valamit a sötét barlangban. Ráadásul helyszűkében vagyunk. Most nagy előnye van velem szemben. De amikor egy kicsit kiszélesedik a barlang, és fel tudok állni, a kezemet előretartva világítok. Az ujjhegyeim közt cikázó villámok elég fényt adnak ahhoz, hogy tökéletesen lássak. A farkas ott ül az egyik szikla párkányon, és az orrával elém tol egy fényképet. Kérdőn nézek rá, míg odasétálok mellé és leguggolok. Odaböki a képet közvetlenül az orrom elé. A fényben jól kivehető rajta két kisgyerek, akik önfeledten játszanak. Az egyik egy fiú, aki fiatalabb, a másik pedig egy idősebb lány. De… Várjunk csak! Ahogyan megnézem a vállukat, feltűnik a triskele formájú anyajegy. Mindkettőjükön. Nekem is olyan van a vállamon. Ha pedig nem tévedek, az a kis srác én vagyok!

Elkerekedett szemmel bámulom a képet. De az nem lehet! Nekem soha nem volt testvérem, vagy csak nem emlékszem rá? De akkor ez mért van a farkasnál? Várjunk, ha én képes vagyok rókává válni, akkor ő pedig farkassá? Tehát akkor az álmom szerint, ő lesz az az árnyalak, aki a pontos ellentétem, de mégis összetartozunk. Széles mosolyra húzódik a szám, az elmélet miatt. Észre sem veszem mennyire lecsökkent köztünk a távolság, csak amikor meglátva, mennyire örülök, végignyalja arcomat az államtól a homlokomig. Fej rázva lépek egyet hátrébb, és letörlöm a képemről a kilónyi nyálat. Blahh… Nem tudom az idegesítő kutya tartók, hogyan bírják, amikor a kutyák nyalogatják az arcukat, de én nem bírnám ki. Bosszúsan nézek vissza rá, de megint mosolyra húzódik a szám.

Képtelen vagyok haragudni a nővéremre. Éppen beszűrődik a hajnal első fénye a barlang bejáratán, amikor gondolom, hogy haza kéne mennünk. Vagyis mennem. Meglátja, hogy a barlang kijárata felé nézelődöm, és megböki az oldalamat az orrával. Nem kellenek szavak, hogy megértsük egymást. Tökéletes az összhang köztünk. Mint ahogyan Dice megjósolta.

Kisétálok a barlangból, amikor Aiden áll előttem. A farkas a nyomomban lép ki, de amikor meglátja Aident, egyből közénk ugrik. Morogva és vicsorogva készül nekiugrani a nyakának.

˗       Jane! Ne! – kiáltom neki.

Erre megfordul, és érdeklődő tekintettel néz vissza rám. Belülről jött a neve, mintha mindig is tudtam volna. Megfordul és rám ugrik. A súlyától hátraesem, ő pedig velem. Felkelnék, de a jó nagy mancsai lenn tartanak. A nagy farkas szemeivel, úgy néz, mint akit először látott életében. Egyfajta melegség tölt ki, mikor belenézek a szemébe. Mintha megtaláltam volna az elveszett részemet, amiről azt sem tudtam, hogy hiányzik. Látja a szememben, hogy mire gondolok, és ezért a „jutalmam” egy újabb adag nyál lesz, ami az arcomat beborítja.

˗    Jane! – szólok rá mérgesen, mire leszáll rólam.

Egyfajta kuncogás tör elő belőle. Felállok és miután letöröltem a nyálat, mérgesen a szemébe nézek, de azonnal el is mosolyodom. Látom rajta, hogy mit gondol. Hogy muris volt és szeretne még ilyet játszani.

˗    Ti ismeritek egymást? – vág közbe a néma beszédünkbe Aiden.

˗    Igen, ő a nővérem. – válaszolom.

˗    Neked mióta van nővéred? – kérdez vissza idegesen. Mire a válasz Jane-től egy mérges morgás.

˗    Mindig is volt, csak most tért vissza. – mosolyogva nézek először Jane-re, majd vissza Aidenre.

˗    Jó, mindegy. Lydia bulit szervez. A tónál. Szombat este. Te pedig VIP vendég vagy. És a meghívókat én kézbesítem… Szóval… Tessék… - mondja és átnyújtja a kis cetlit. Abban a pillanatban, mikor átvettem tőle, már ott sincs. Jane pedig látszólag nem örül ennek.

˗    Emlékszel még Julie nénire? – kérdezem Jane-től. Bólogatás a válaszom. – És mióta vagy farkas? – kérdezem tőle és leülök vele szembe.

Öt kis csíkot rajzol a földbe a karmával. Felesleges gondolkodnom, hogy mit jelent. Öt éve. Szóval a nővérem öt éve csak farkas formában él. Öt éve nem volt egyszer sem ember. Sokat változhatott ez idő alatt. Bele sem merek gondolni. Igaz, nem is nagyon ismertem. Tizenkét évesen szakadtunk el egymástól. Bizonyára akkor jött rá, hogy farkas és nem akarta a család tudtára adni. Nem akartam tudni, hogy Kitsune vagyok, és mégis jól jött.

De mégis hogyan adjam be Julie néninek, hogy itt az elveszett unoka húga, aki valójában nem Kitsune, hanem farkas? Hogy így meg úgy farkas lett. Ráadásul a szeme alapján Alfa. Régebben ilyen lehetett Talia Hale is. Szeretném már újra látni a nővéremet, hogy milyen lett. És nem farkas alakban.

Mintha olvasna a gondolataimban, odajön mellém és az ölembe hajtja a fejét. Jó érzés, hogy valaki szavak nélkül is megért. Átkarolom és beletúrok a vastagabb szőrzetébe a nyakán. Megnyugtató érzés. A pillanat nem úgy repül el, mint eddig, hanem mintha lelassult volna az idő. A nap is lassabban bújik ki a horizont mögül. Más az egész világ. Sokkal nyugodtabb. Aztán Jane felfigyel egy zajra, ami a hátunk mögül jön. Felkapja a fejét, és feláll mellőlem. Alig pár másodperc alatt én is a talpamon vagyok. Mindketten harci állásba helyezkedünk, már ha lehet állást mondani egy farkasra. A fejét a földhöz préseli, miközben a gerince a hátsó lábai magasan tartása miatt széles ívben meggörbül.

Közben én bal lábamra helyezem a súlyt, míg a jobb előbbre van. Szokásos féloldalas állásom csak még ijesztőbb lesz, mikor a szemeim világítani kezdenek és a karmaim is kiugranak a helyükről. Jane egy pillanatra rám mered, mikor kiugrik valami az erdőből és megpróbálja Jane-re vetni magát. Elé ugrok és a tenyeremet előretartva villámokkal sújtok le a lényre. De semelyik nem találja el. Úgy repdes el mellettük, hogy alig venni észre a mozgását. Abbahagyom a villámok tüzét és helyette feltöltöm a kezeimet elektromossággal. Még éppen idejében sikerül a kezemet magam elé rántanom, különben a nyakamnak száguldana a csőrével. Várjunk. Csőrével?

Nos, engem is meglepett. A legtöbb ellenségemnek a madarakhoz és ilyesfajta hüllőkhöz az égvilágon semmi köze nem volt eddig. De ennek az van. Egy hatalmas, nagyjából az alkarom hosszúságának megfelelő sasszerű csőre van. A harapásának erősségéről nem beszélve. Ugyanis mikor magam elé rántom a kezem védekezésből, azonnal ráharap a hatalmas csőrével. Majdnem az egész tenyerem a csőrében van. Felüvöltök a fájdalomtól. Nem tudom, hogy milyen a vérfarkas vagy az aligátor harapásának ereje, de szerintem ez még azon is túltesz. A csőre úgy hasít bele a húsomba, mint kés a vajba. Reflexből rácsapok a feje tetejére egy kis elektromos löketet adva neki.

Ha agyra megy, nem hiszem, hogy sokáig tűri. Nem is teszi. Kiköpi a kezemet, és visítva tántorodik hátra. Jane Átugrik felette, de még mielőtt földet érne, a levegőben a madár nyakába mélyeszti a fogait, és magával húzza. A madár felborul, és próbál felkelni. Sikerül jobban szemügyre vennem. Egy oroszlán-sas hibrid. A feje sasé, akárcsak a teste első része. Egy szürkés-barna sas. Az egyetlen fura, a hosszú farkasszerű fülek. A hátsó része pedig egy oroszláné, minden stimmel. Talán a mesebeli griff lenne az? Nincs időm. Jane int, hogy üljek fel a hátára, és elvisz haza. Közben pedig a kezemből csak úgy ömlik a vér. Rezes illat tölti be a mezőt, az pedig, hogy farkas is vagyok, egy fabatkát sem ér.

Felugrom Jane hátára, és jó erősen átkarolom a nyakát az ép karommal. Alig veszem észre hogy elindultunk. Olyan halkan lépdel, ugrál, vagy fut, hogy az egyenesen hallhatatlan. Mégis olyan gyorsan száguldunk, hogy majdnem minden összemosódik. Inkább visszahajtom a fejem a dús szőrébe, mielőtt megszédülnék. Ő bizonyára hozzá van szokva a száguldáshoz, de én nem. Hallgatom az egyenletes szívverését és légzését, ami még futás közben sem gyorsul fel igazán. Olyan jó, ahogyan a hajamat fújja a szél, ráadásul rásegít a selymes bundája. Nem számolom a másodperceket, de nem hiszem, hogy pár percnél tovább tart a futás neki. Pár percig tart csak a varázslat, aztán lerak az erdő szélén, a házunknál.

Bólintok neki, aztán besietek a házba.

Odabent Julie néni a nappaliban nézi a tévét, mikor belépek. Azonnal rámered a kezemre. Soha nem vágott még ilyen arcot. Tehát valami nem nagyon stimmel. Azonnal a kocsi kulcsért nyúl és kisiet előttem a kocsiért. Utána futok, de addigra már kijár a kocsival. Kitárja előttem a kocsiajtót, mire azonnal beülök és becsukom a jobb kezemmel az ajtót. Rálép a gázra.

Őt sem láttam ilyen idegesnek sohasem. Nem mintha láttam volna. Most viszont valami nagyon nem stimmel, ezt én is érzem. A sebemnek el kellett volna kezdenie begyógyulni, vagy legalább a véremnek a folyásának lelassulnia. De még mindig folyik belőle.

Hátradöntöm a fejem, aztán már csak azt veszem észre, hogy félrebicsaklik a fejem…