24. rész

Hová tűnt a szerencse?

Nemsokára felébredek, nagyjából ugyanabban a helyzetben. Biztos sok vért vesztettem, és azért ájultam el. A bal csuklómon és az egész kézfejemen egy sor kötés fut végig. Olyan homályos számomra ez az egész, mint egy angol reggel. Ködös, és homályos. Ráadásul csak képekre emlékszem, de azokra sem teljesen. Olyan az emlékezetem, mint az ementáli sajt. Lyukas.

Nemsokára Melissa sétál be az orvosi szobába. Meglep, hogy mennyi időt töltök a kórházban. Kicsit óvatosabb és kockázat mentesebb életet is élhetnék. De kockázat nélkül, nincs győzelem! De minél veszélyesebb, én annál jobban szeretem az életemet. A bonyodalmakat leszámítva.

˗    Nos, most megint mibe keveredtél? – kérdezi. – Csak nem vérfarkas harapás?

˗    Nem, ez griff volt. – válaszolom könnyen.

˗    Griff? – kérdez vissza.

˗    Griff.

˗    Griff?

˗    Griff.

˗    De, griff?

˗    Minek véled a félig sas, félig oroszlán hibridet? – kérdezem szemrehányóan. Nem tudnék mást mondani arra a lényre.

˗    Még nem láttam ilyet, de ha te mondod, elhiszem. – adja meg végül magát.

˗    Mikor mehetek haza? – kérdezem elnyűtten.

˗    Ha gyógyulásnak indult a fő ered, már mehetsz is.

Mondja és lassan, de biztosan leszedi a kötést a kezemről. Azt mondta, hogy fő eremről? Tehát nem csak a kézfejem sérült meg? Nos, ez kicsit meglep, de korántsem annyira, mint eddig bármi. Főleg a Nogitsune. Kicsit sem kellemes érzés, mikor lehúzza a kötést a csuklómról. Nem fáj, de nem is kellemes.

Alaposabban megnézve a sebemet, láthatóvá válik a nagy vágás a csuklóm és kézfejem találkozásánál. De hadd ne soroljam a tenyeremen lévő számtalan sebet és a kézfejem felső részét borítókat. Annyi heg van az utóbbin, és olyan mély, ami nem fog egy nap alatt begyógyulni, de talán még egy hét is kevés lesz. Ráadásul eltört a hüvelyk ujjam is. Egy törés pedig még azután egy hét, miután a többi rendbe jött.

˗    Nos, már nem vérzik a sebed, szerintem hazamehetsz, de próbáld meg ne erőltetni, és mozgatni. Egy hét múlva viszont vissza kell jönnöd kontrollra.

Nem szeretek a kórházban tölteni napokat, órákat, de még perceket se. Kiráz tőle a hideg. Most is szüntelenül futkos a gerincem mentén. Ha nem lennének ekkora bakiim, nem kéne itt lennem. De én mindig bajba keveredek, és itt kötök ki. Pedig semmi szükségem nem volna rá. Gyorsabban gyógyulok, mint egy átlagos földi halandó, és ha nem mély sebek lennének, ráadásul fontos erek közelében, úgy elkerülném a kórházat, mint a pestist.

˗    Rendben. – egyezem végül bele akaratom ellenére.

Jól esik végre kiszabadulni a kórházból. Haza kéne sétálnom, de a város másik végén van. Attól még a futás nem árt. Legalábbis emberi alakban.

Pont, mikor erre gondolok, átváltozom rókává. Még jó, hogy az egyensúly érzékem nagyon jó és nem esek le négy lábra. Akkor felesleges lett volna eljönnöm. Szerencsére, mikor hátradőlök, a farkaim megtartanak. Érdekes módon összehangoltan dolgoznak. Talán el kéne indulnom így, elvégre jobb az egyensúly érzékem, és gyorsabb is lenne. Mikor erre gondolok, hátradőlök, de az egyik megtámasztja a hátamat. A többi hat, pedig mintha lábakká rendeződött volna. Két méterrel vagyok a föld fölött. Nos, nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt. Kettéválnak a farkaim. Három-három mindkét oldalra.

Tehát, ha a lábaim nem működnek, akkor ezt a feladatot a farkaim is képesek ellátni. Király! Megkockáztatom, arra gondolok, hogy lépek egyet. A bal oldalam alatti három előrelép egyet. Ezután a másik „lábam” is előre lép, aztán egymás után egyre gyorsabban. Érdekes, mintha újra tanulnék járni. A gyorsaság körülbelül akkora, mint amennyivel Jane száguldott nemrég.

Amikor elém kerül egy fa, a reflexek azonnal működésbe lépnek. A jobb lábam kinyúl egy másik felé, és mint a sasok, ahogyan az ágakba kapaszkodnak, csak ahhoz tudnám hasonlítani. Leszámítva az ujjak számát. Kettő a fa külső oldalához tapad, egy pedig a belsőhöz. Utána a másik „láb” pedig az utamba kerülő fán hajtja végre ugyanezt. Aztán újra visszalépnek a földre. Elképesztő, mennyire jó dolog Kitsunének lenni. Nemsokára a ház udvarára érek. Ekkor eltűnik a varázslat, és visszakapom az emberi alakomat, és vele együtt a lábaimat.

Széles vigyor ül ki a képemre, aztán besietek a házba.

A kezemen végigfutó óriási heg nagy része már a múlté. Csak kisebb hegek emlékezetnek még a griff-kalandomra. Az élet viszont nem áll meg attól, hogy mi történt. Megy tovább és soha nem tér vissza. Élem a magam életét. Ha nem tenném, sok mindenről lemaradtam volna. És én ezt nem akarom.

˗    Szóval? Miért akartál beszélni velem? – kérdezem Mikaylától.

Ugyan gyakran beszélünk, de ez most más. Más a hangulata. És sokkal bizonytalanabb. Ez pedig nem vall rá. Aki könnyen kiképez egy semmikből álló „hadsereget” egy Nogitsune ellen, és akinek sikerül egy hadsereget képeznie a konföderáció javára, az könnyen kimondja, mit akar.

Ráadásul nem mindennapi alkalmat és helyet választott, kinyögni a gondját. Pedig nekem elmondhatná. Ha én megbízom benne, ő mért nem teszi? Végül szembe áll velem a kertvárosi utcán.

Az egyik kedvenc helyem ez az utca. Az egyik oldalán az erdő húzódik, a másikon meg a gazdagabb polgárok luxus lakásai. Tuják, fenyők futnak végig a kerítések mentén. Vegyül a luxus és vad természet.

˗    Nem is igazán kérdezni akartam, hanem… mondani. Elköltözünk.

Váratlanul ér a válasza. Nem erre számítottam. Olyan bűnbánó képe volt, hogy azt hittem egy sorozatgyilkosságot akar beismerni. Elefántot csináltam a bolhából.

˗    És hova? – kérdezem higgadtan.

˗    Hova is? Ja! Brazíliába.

˗    Brazíliába? Miért oda? – kérdezem még mindig higadtan.

˗    Mert ott kevesebb a farkas. Remélem megérted.

˗    Megértem.

Sárgán villogó szeme jelzi, hogy kicsit ideges és nyugtalan, de számomra ez már nem meglepő. Ő is olyan, mint én, és ezen sehogyan nem tudunk változtatni. Arca alig egy ujjnyira van távol az enyémtől. Hirtelen csókol meg és sokkal hevesebben, mint egészen idáig. Van valami a csókjában, ami mássá teszi. Ez amolyan ígérd-meg-hogy-örökké-együtt-leszünk-csók. Az első részében nem vagyok biztos, de a másikban igen. Karjai átfogják a nyakam és közelebb húznak hozzá.

Elhúzódom tőle és a karjait is lefejtem magamról.                    

˗    Talán nem az egész utca előtt kéne, nem gondolod? – súgom a fülébe.

˗    De. – mondja és ellép tőlem. – Most viszont mennem kell. Majd még találkozunk. – mondja.

Dobok egy csókot a homlokára és hagyom, hogy útjára menjen.

Nekem is van még pár elintézetlen dolgom. Először is jó volna meglátogatni Jane-t. Nem láttam a nővéremet már egy hete, és ez némiképp aggodalommal tölt el. Nem üvöltött az ablakom alatt. Nem figyelt mikor az erdőn át közlekedtem, és ez valahogyan nem stimmel. Ha tehetné, jobban vigyázna rám. Pláne, a baleset után. Sokat köszönhetek neki. És ezt még nem tudtam elmondani neki. Például, hogy nem hagyott ott helyben meghalni. Vagy, hogy leszedte rólam a griffet. Bár még mindig nem értem, hogy került ide.

Körbenézek és miután semmilyen forgalom nincs az utcán, befutok az erdőbe. Megint csak úgy elsuhannak velem a fák, mint mikor róka alakban közlekedtem a baleset után. A perifériás látásom eddig sem volt tökéletes, de most ahogyan futok, minden összemosódik. Mintha csíkokba rendeződne minden. Csak az marad meg tisztán, amire éppen összpontosítok. Nem tudom, hogy ez ezért van, mert ilyen gyors vagyok vagy, mert romlik a szemem. A gyorsasággal magyaráznám. Mikor egy pillanat alatt eléd kerül egy ág, és abban a pillanatban ki is kerülöd, az ennek köszönhető.

Ha most valaki mellett elfutnék, biztosan azt hinné, ha látja a szemeimet világítani, márpedig ez amiatt lehet, akkor még az Alkonyat filmek szereplőjének néz. Mondjuk, manapság, mikor az a divat, meg sem lepődnék rajta. Jönnének a vámpír észlelések, ilyen-olyan plakátok. Egyszóval: őrület. Az egész város megőrülne. Még csak az hiányzik. Eléggé zavarodott már így is a város, nem kell még rátenni egy lapáttal.

Szerencsére azonban az erdőben futok. Távol minden ösvénytől, túraútvonaltól. Már vakon is odatalálnék Jane barlangjához, bár még csak egyszer voltam ott. Egy szirt megvolt. Úgy pár perccel ezelőtt, most pedig a második. Ellököm magam a szirt szélétől és talpra érkezem. A barlang felé fordulok, és besétálok rajta. Jane persze nem szereti a váratlan látogatókat, és engem nem nagyon láthat, ezért rám veti magát…

Hereafter…

Felállok, és leporolom magam. Feleslegesen, mert amíg vele vagyok, sokkal koszosabb leszek. Odasétálok mellé és leülök a kis sziklakitüremkedésre. Megsimogatom a füle tövét, mire az ölembe hajtja a fejét.

˗    Nyugi, Jane. Nem tettél semmi rosszat. Az ösztön, az ösztön. – mondom mosolyogva. 

********

Az erőmet már sikerült annyira továbbfejlesztenem, hogy akár a legapróbb felhőkből is tudom szemlélni a tájat. Ha pedig nincsen felhő, csinálok. Gyorsabb, ha valakit meg kell keresni, vagy valamit. Ráadásul, ha valakinek elvesztjük a nyomát, akkor is hasznos. Most is ezt csinálom. Behunyom a szemem és „csatlakozom” a felhőkhöz. Mindent látok felülnézetből. Egy lány és egy griff áll a barlang bejáratánál. Megszakítom a kapcsolatot, amikor a griff tesz egy tétova lépést előre.

Kinyitom a szemem és azonnal Jane után ugrom. Félrehúzom a barlang bejárata melletti apró kis mélyedéshez. Jane megpróbál elém furakodni, de én magam mögött tartom.

A griff árnyéka átalakul egy emberévé.

********

Még soha nem láttam ehhez hasonló átalakulást. Végül a fiú feláll és a lánnyal az oldalán beljebb lép. 

˗    Haver, én azt hittem lány vagy! – szólal meg a kezem alatt a srác, majd megfigyeli Jane-t és a lányt. – Ja! – esik le neki a lényeg. – Te ki vagy? – kérdez vissza.

˗    Jobb kérdés, hogy mit kerestek itt? – kérdezem tőle.

˗    Csak… Ööö… Őt kerestük! – mondja és Jane felé bök az állával. – De te mit keresel itt? – kérdez ismét vissza.

˗    A nővéremet látogatom meg. – mondom majd gúnyosan rávigyorgom.