33. rész

Hát ez meg?

Marin segítségével sikerült végül visszaszereznem az elfeledett emlékeket, amik nagyjából egy hete történhettek. Egy nagy farkas szerepelt benne, nekem emberi alakban a mellkasomig ért. És rögtön nem egy, hanem kettő is volt belőle. Ami különös, mert nincs két ugyanolyan mintázatú farkas. De belőle volt. Meg is lepett.

Mindegy. A lényeg az volt, hogy menekülnöm kellett, hogy el ne kapjanak, és csak futottam… És végül Los Angelesben kötöttem ki. Nem volt kellemes előhívni az emlékeket, de sikerült, és amikor megtudtam őket, az még jobban fájt. Mit tehettem volna? A farkasom irányított, de a nélkül is a futást választottam volna. Ha futás vagy a halál közt kell választanom, akkor a futás régen győzött. Elég volt három perc a túlvilágon, és azonnal tudtam, hogy nem akarok oda visszatérni soha többet.

Azóta is az erdőt járom, hátha rájuk találok, az bebizonyítaná, hogy nem tévedek, de az eső elmosta már a nyomaikat, de akkor is látszaniuk kéne. De semmi már két napja csak az erdőben járok, de még mindig semmi.

Most éppen reggel van, és pihenek. De ez sem sokat segít. Valami nagy készül. Az évtized összecsapása lesz. Az Alfa falka vs. A Hale falka. Azért Hale falka, mert ugyan én vagyok az „Alfa” Jane segítségével, a legnagyobb részt a Hale vérvonal tagjai teszik ki. Jane, Derek, Peter, Malia, én és ott van a falka többi tagja: Aiden, Ethan, Lydia, Danny, Julie, Hayley, és a Grifo tesók és a falka druidája Marin Morrell. Ezzel szemben a „maradék” vagyis Scott, Kira, Stiles és a druida: Deaton. Kétség sem fér hozzá, hogy kinek a falkája erősebb.

És a másik oldalon: Deucalion, Conor, Stephen, Brad, és James. Miután persze Kelly elment kitudja hova. 5 a 12 harcra fogható ember ellen. Akkor is náluk az előny ők mind Alfák, míg nálunk csak kettő van ilyen. Az sem teljesen. Jane és én, az kettő, az ikrek megint érnek egyet, tehát 3 Derek és Peter szintén egy, vagyis 4 és marad Julie, Marin, és Danny még egynek. Valamint Hayley is egy, ami már 6 és a Griff testvérek, az 7.  Tehát 5 a 7 ellen, ha úgy vesszük, 8 a 7 ellen, hiszen Deucalion szintén erős. Tehát hátrány.

De ezzel egyelőre nem akarok foglalkozni. A szép hajnalt akarom élvezni. Éppen akkor szólal meg a rádióm. Vagyis az ébresztőm. Az ébresztőt kinyomom, de tovább hallgatom a híreket.

BEACON HILLS ISMÉT RETTEGÉSBEN ÉL. EGY KEMPINGEZŐ PÁRT BRUTÁLISAN SZÉTTÉPETT EGY VADÁLLAT. FELTEHETŐLEG FARKASOK, AMIKET MÁR RÉGÓTA NEM LÁTTAK KALIFORNIÁBAN. A LAKOSSÁG RETTEG. A VIZSGÁLATOK MÉG TARTANAK. A TETTESEKET A LAKOSSÁG ÉS A RENDŐRSÉG KÖZÖS ERŐVEL KERESI. AKI TUD, KERÜLJE EL MESSZIRE AZ ERDŐT, A HATÓSÁG FIGYELMEZETÉÉÉÉ…

Ennyi elég is, amit hallok. Nem akarok több sületlenséget hallani. Ha Deucalion visszatért, – bár tudtuk, hogy soha nem fog elmenni – akkor nem tehetünk semmit. Így akarja megüzenni, hogy nem sok nap van már hátra.

Kikelek az ágyból, és kinézek az ablakon. Szép tiszta az ég. Sehol egy felhő, csak a szeplőtlen napsütés. Élmény lesz a mai séta. Bár ma nem akarom az egész napomat az erdőben tölteni. Egy nap szabadság és pihenés nekem is jár! Felveszek egy ujjatlant és egy nadrágot, azt kiugrom az ablakon és az erkély tetejéről is leszaltózom. Úgy döntöttem, ma lemegyek a tóhoz, és az egész napomat ott töltöm. Ha persze nem zavarja meg a nyugalmamat egy-két Alfa.

Amint nekiállok az erdőben futni, rájövök, hogy úgysem lesz nyugalmam. Amint megteszek 20 métert, máris követnek. Szinte kiszámítható volt. Ha velem akarsz újat húzni, akkor csak gyere kisapám! Gondolom és megszaporázom a lépteimet. Megint elsuhannak mellettem a dolgok, közben pedig az idő lelassul. Kis idő alatt le is hagyom, de azonnal kettő helyett négy talp dobbanását hallom. A felhőkből lenézve itt-ott megpillantom az óriásfarkast. Tehát ő lehet az a farkas, aki elüldözött.

Lassítok, mire ő is lassít, és két lábon fut már felém. Tehát egy erős farkas, mivel tudja változtatni az alakját, nos, erre én is képes vagyok. Végül megállok és szembefordulok vele. Eszem ágában nincs azt mondani, hogy meglep a látvány. Naná, hogy egy Alfa. Méghozzá, ha jól tudom, akkor Conor. Ő is meglepődik, amikor ott talál magával szemben. Nem pazarlom az erőmet arra, hogy a torkának essek, inkább megpróbálom békés úton jobb belátásra téríteni, ha nem megy, ott a futás lehetősége.

˗    Elárulnád, hogy mégis miért követsz? – kérdezem tőle.

˗    Mindenkit meg kell ölnöm, aki az erdőbe jön. Nem számít a faja. – mondja és tesz egy lépést felém. – Kivéve az Alfákat.

˗    Ezt úgy mondtad, mint a parancsot kapott katonák. Ki adta a parancsot? Deucalion? És hallgatsz rá?

˗    Segített erősebbé fejlődnöm és elérni, hogy én lehessek az Alfa.

˗    És mégis milyen áron?

˗    Semmilyen áron.

˗    Dehogynem. A talpnyalójának kell lenned. Nem igaz? – kérdezem gonoszan.

˗    Hagyd abba! Önszántamból vagyok vele. Meghálálom, hogy segített.

˗    Mióta vagy vele?

˗    Két hónapja.

˗    És szerinted nem volt elég ahhoz, hogy megháláld? Nem érzed magad egy kicsit sem elnyomottnak? Rég leléptem volna tőle. Ezt tette Kelly is. Megvilágosodott. De úgy látom, nektek tilos az önálló gondolkodás. Sajnállak. Lelépnék, és új életet kezdenék, új falkát alapítanék, és elkerülném olyan messziről Dukeot, amilyen messzire lehet.

˗    Ne beszélj így! – morogja a fogai közt.

˗    Nem vagy más, mint egy pincsikutya, aki fél, ha a gazdája meglendíti a kezét. Félsz attól, hogy Duke utánad ered, és megöl. – mondom. Ha az volt a célom, hogy feldühítsem, akkor bejött. Alakot vált és felém vicsorog a nagy agyaraival.

Morog egyet, és felém közeledik. Mind jobban látom a szemében a haragot és a gyűlöletet. Már az önmagában félelmetes, hogy milyen nagy, az viszont még inkább ijesztő, hogy ilyen megfontolt és apró léptekkel közeledik felém. De én nem félek. Sikerült túlélnem egy nálánál jóval nagyobb farkas támadását is, - bár igaz, hogy meghaltam egy nyíl által, amit nem ő lőtt, szóval… - így szemernyi kétségem sincs a felől, hogy könnyen legyőzném.

˗    Nincs családod, akiket szívesen viszont látnál? Akikhez visszamennél? – kérdezem, mire visszaváltozik emberré. – Mióta vagy farkas?

˗    Három hónapja. Van, az ország másik felén élnek. És nem hiszem, hogy szívesen viszont látnának. Mielőtt megharaptak, volt egy veszekedésem a szüleimmel. Soha többé nem akartak látni. Még akkor sem, ha meghalok. És miután eltűntem, nem kerestek.

˗    Minden szülő mond ilyet. Olyat, amit nem gondol komolyan, de attól még fontos vagy nekik. Menj vissza. Meglátod, örülni fognak, hogy nem haltál meg.

˗    Talán igazad van. De nincs pénzem se kocsira, se repülőre.

˗    És? Farkas vagy, megáll az ész! Emberi formában is 60 km/h-val vagy képes futni. Farkas alakban meg megközelíted, talán felül is múlod a versenyautók átlag sebességét.

˗    Igaz. Hogy én erre nem gondoltam! – csap a homlokára. Majd felém fordul. – Majd eligazítasz a világban? – kérdezi.

˗    Ha nem öl meg a Démon farkas, akkor talán. – mosolygom.

˗    De merre menjek? – kérdezi.

˗    Látod a napot? – kérdezem és felé mutatok. – A nap tőlünk nyugatra kelt, így ha kelet felé futsz, akkor nemsokára az Atlanti-óceán partján kötsz ki.

˗    Köszi! – mondja, és farkassá változva eltűnik a szemem elől.

Olyan gyorsan eltűnik, hogy csak lesek utána. Megrázom a fejem és sarkon fordulva eltűnök a tó irányába.

Tartalmas kis beszélgetés volt. Gondolkodom út közben. Szinte biztos vagyok benne, hogy Georgia államban él, vagy esetleg Dél-Karolinában. Több lehetőség van benne, mint hinné. Az alakváltás olyan képesség, amit még a legerősebb farkasok is csak nehezen kaparinthatnak meg. És akinek van, azt mindenképpen begyűjtik a falkájukba. Vagy megölik, mert félnek tőlük. Félnek, hogy egy falkába rendeződnek, és megdöntik a gyengébb farkasok hatalmát. Hogy továbbfejlődhessen a vérfarkasok faja.

Hát jó, de én, és Jane, nem leszünk senkinek a bábjai. Akár maradunk magányos Alfák, de nem fogunk Bétaként viselkedni. Mai még fontosabb: nem leszünk Deucalion buta kis talpnyalói.

Talán ki is mondom hangosan, de nem érdekel. Felsőmet a partra dobva ugrok bele a hűsítő vízbe. A víz mindig kimossa a rossz gondolatokat a fejemből. Amint felérek a felszínre és újra levegőt vettem, újra lebukom a víz alá és beúszom a barlangba. Útközben bőven van időm gondolkodni a tükörsima vízben. Bár legszívesebben elfelejteném a megtörtént eseményeket és eltűnnék a térképekről, hogy a Google se találjon meg, tudom, hogy nem tehetem.

Nem tehetem, mert Deucalion szellem várost csinálna a városból. De a mai napon nem törődöm ezzel. Határozom el, és felbukkanok a Holdbarlangban. A hold ugyanis mindig a barlang felett megy el, és éjszakánként besüt a fénye. Innen neveztük el Holdbarlangnak. Most kedvem van felfedezni, hogy hova juthatok el a másik barlangbejáraton át. A barlang fölé csinálok egy kis esőt, hogy legyen fölöttem, amíg varázsolok és légbuborékok tudok tartani a fejem körül, hogy tudjak lélegezni.

Egy vízburkot csinálok a levegőbe, amitől az remélhetőleg a buborék belsejében marad. Nagy levegőt veszek és lebukom a víz alá, aztán a fejembe húzom a légbuborékot. Beúszom a kis bejáratba, majd a tenyeremet az ég felé fordítom, hogy tudjam mozgatni a vihart, és ne tűnjön el a vízburok, ami a levegőt adja nekem. Elkezdek tempózni a lábammal az egyre szélesedő sziklaszirtek között. Közben pedig a gondolatommal tartom magamon a levegőburkot. Sokat kell tempóznom, míg eljutok a barlang másik kijáratához. Közben pedig végig olyan érzésem van, mintha figyelnének. Idebenn azonban nem tudom bevetni a felhő látást, mivel nincs sehol összekapcsolva a levegővel és a felhőkkel.

Kezd egyre furcsább lenni az események sorozata. Amikor kijutok a kis barlangból és kisétálok a homokos tengerpartra jó pár méterrel feljebb, Long Beach táblával találkozom ismét. Ezt el sem hiszem. Mi van ennyire különös Long Beachben? Amint kiérek a strandra, csörög is a telefonom. Naná, hogy Julie keres.

˗    Sean! Hol a fenében vagy és miért nem vetted fel a telefonod? – kérdezi azonnal.

˗    Long Beach, ismerős? És sajnálom, de a víz alatt nem túl jó a térerő. – közlöm, közben egy széles mosoly ül ki a képemre.

˗    Mit keresel Los Angelesben? – kérdi.

˗    Nyugalmat. – válaszolom egyszerűen és szétkapcsolom a vonalat.

Nincs kedven hallgatni a fejtágító szövegeit. Azt hiszem, futva kell megtennem a haza utat. De… Itt csend van. És nyugalom. Ráadásul a tenger hangja megnyugtatja az idegeimet. Ráérek még hazamenni. Maradhatok akár estig is. Legalább addig sem kell Julie néni fejtágítását, és Jane szidását hallgatnom.

Úgyhogy fogom magam és leülök a homokos tengerpartra és a tengert figyelem. Közben pedig jár az agyam. Azon, hogy hogyan győzhetnénk le Duke-ot. De azon is töröm a fejem, hogy miért akar annyira a falkájába, de ott van a mi ez a sok titokzatosság a tóval és a barlanggal című kérdéssorozat is. Mindenre van megoldás, de elég nehéz megfejteni. Az elsőt könnyű megfejteni, de nehezebb megvalósítani. A másodikra ötletem sincs. És ugyanez van a barlanggal is.

Nemsokára társaságom is lesz a gondolkozásomban.

˗    Hát te meg ki vagy, és miért lógatod itt az orrodat? – kérdezi egy lány. – Pedig egy ilyen szépfiúnak nem lenne szabad búsulnia. Ó, én bolond! Yvette vagyok. – nyújtja a kezét. Leesik, hogy ő aztán egy szószátyár alak.

˗    Sean vagyok. – közlöm mosollyal az arcomon, majd kezet rázok vele.

˗    Szóval, Sean, mi a bajod? Barátnő ügyek, abban tudok segíteni. És honnan jöttél, mert még soha nem láttalak itt, és egy ilyen jóképű srác nem kerüli el a figyelmem.

˗    Az életem a feje tetejére állt, és igazad van, nem vagyok idevalósi. – mosolygom rá.

˗    Honnan jöttél?

˗    Beacon Hillsből. Nincs messze innen. Csak pár tucat mérföld. – mondom mosolyogva.

˗    Hát igen. Nincs éppenséggel közel. – mondja mosolyogva. – És hány éves vagy?

˗    Nemsokára 18. Miért? Miért érdekellek ennyire? – kérdezem.

˗    Hát… Csak… Tudni… Szóval tudni akartam.

˗    Nem volt meggyőző válasz. Szóval?

˗    Na, jó. A barátnőimmel sorsot húztunk. Akinek a legtöbb kérdésre válaszolsz, az elhívhat randira. De ne vedd magadra. Nem te vagy az első alany. – hadarja el nagyon gyorsan.

Felhúzott szemöldökkel és féloldalas mosollyal nézek rá. Ez sem volt túl hihető. Meg persze elárulta a szívverésének gyorsulása is. Király, hogy a hallással ilyen sok mindent megkaphat az ember. Például hallom, ahogyan cápák úsznak a szörfösök felé. A strandoló párok szerelmes mondatai. És a barátnői elégedetlen szavai. Na meg persze az autók elmaradhatatlan hangjai. Ez idegesít a legjobban.

˗    Jó, jó. Te vagy az első alany. – adja meg magát.

˗    Figyelj, amint mondtam, nekem van barátnőm és nem szándékozom lecserélni. Köszi. – mondom, megfogom a vállát és felállok.

Felállok és elsétálok a parton. A vele ellenkező irányba. Nem tudom, hogy merre szándékozom menni. Azt tudom, hogy a partokon, aminek végén csak kiérek a városból, onnan pedig már el tudok indulni hazafelé. Így is teszek. Nem várok vele estig…

˗    Csókolóztok, vagy le akarjátok nyelni egymást? – kérdezem, amint beérek a házba és bepillantok a nappaliba. Naná, hogy Jane és Derek az. Sőt már nem is igazán lep meg a dolog, de azért ez már a többi alkalomhoz képest túlzás.

˗    Most vacsoráztunk, úgyhogy nem kösz. – válaszolja Jane.

˗    Hogy ennek mindig jókor kell megjelennie. – jegyzi meg Derek. Erre pedig egy morgás a válaszom. – Ne morogj rám! – kiált fel.

˗    Miért ne tehetném? – kérdezem. – Elvégre Alfa vagyok. – közlöm mosollyal az arcomon.

˗    De meddig? – kérdezi Derek, felkel Jane fölül és felém ugrik.

Pontosan úgy, ahogy tanította neki Hayley. Szerencsére, én voltam az első, akinek anno megtanította, de nekem még a kivédését is. Elállok az útjából, de mielőtt belevágódna az asztalba, elkapom a karját és árammal sokkolom. Aztán, mikor a földre esik, jóindulatúan kezet rázok vele.

˗    Örvendek. Alfa Vagyok, Míg Csak Akarom a nevem. – mutatkozom be és mosollyal az arcomon felsétálok a lépcsőkön.

˗    Dögölj meg! – suttogja maga elé.

˗    Csak utánad! – kiáltom le.

Azután bemegyek a szobámba. Teljesen megőrült a város. Míg hazaértem, mindenhol csókolózó párok, és szerelmes mondatok. Semmi bajom a szerelemmel, csak mindenki egyszerre őrül meg és szeret bele a másikba? Ez korántsem normális. Olyannyira, hogy rajtam kívül mindenki megbuggyant. Valami volt itt, míg én L.A.-ben lógattam a lábam. Valami nagyon nagy.

Kinézek az ablakomon, hogy hátha látok valamit. Inkább hallok. Kira és Scott szerelmének hangjait. És mást nem nagyon. Mire kinyitom a szemem, már Hayley áll előttem az üveg másik oldalán. Olyan szemekkel néz rám, mint, aki nem látott még életében fehér embert.

˗    Valami nagyon fura történt. – mondja és beugrik a szomszédos ablakon.

˗    Észrevettem. – mondom, és szembe fordulok vele.

˗    Ki kell derítenünk, hogy ki okozta. Ez valami szerelem bűbáj, aminek köszönhetően a boldog idők beköszöntöttek. Az egyik jó ismerősöm a pap fia, és azt mondta… holnap csak 60 esküvőt kell megtartania. Ráadásul mindenki ma szólt neki. Ráadásul az emberek valami szárnyas macskáról beszélnek.

˗    Tudom kik tették. Gyere! – mondom és kiugrom az ablakon.

˗    De hova? – ugrik utánam.

-  Nincs időm magyarázatokra, de majd ők elmesélik. Szárnyas macska? Inkább négylábú sas! Azt hiszem, nem árt nekik megmutatni, mikor szórakozzanak a szerelemmel. Olyan erőkkel játszanak, amit még csak nem is értenek.

Nem kell sokat futnom, és Hayleynek tűzzel perzselni a levegőt, hogy odaérjünk. Nem nehéz kiszúrni egy jól kialakított régi, olaszos házat. A sárga és a vörös nagymértékű használata rikít az éjszakában. A kis mező szélénél lefékezek, de a lendület így is majdnem bevisz a házba. Szerencséje, hogy pont előtte tudok megállni, különben szegény ajtó húzná a rövidebbet. Hayleynek sikerült a mező szélén leszállnia, így ő végigneveti a mutatványomat. Megfogom az ajtókilincset, ami – nem tudom előnyös-e számukra, vagy nem – zárva van. Megfogom, és kitépem az ajtóból a kilincset és a zárat. Berúgom az ajtót, – ha már össze van törve, legyen min levezetnem a dühömet – ami nekiszánkázik a folyosó túloldalán álló szekrénynek. A nappaliban ülő ikrek azonnal felugranak a fotelekből, amint meglátják a repülő ajtót. Luke még alakot is vált.

˗    Kérlek, hadd magyarázzuk el! – próbálkozik békítéssel Tia.

˗    Rendben! – mondom és lezuhanok a mellettem álló fotelbe. Hayley is és a többiek is meglepődnek, amikor Hayley bejön és leül mellém a negyedik fotelbe.

˗    Szóval? – kérdezi.

˗    Te meg ki vagy? – kérdezi Luke, aki mostanra már visszaváltozott.

˗    Jobb, ha nem tudod. – mondja és lánggal a körmei helyén mutat felé.

˗    Velem van. – próbálom elsimítani a hangulatot. – Akkor?

˗    Nos, úgy volt, hogy bejött egy fiú nekem, de ő rám sem akar hederíteni. – mondja Tia. – Megtaláltuk a szerelmi bájital receptjét, és meg akartam vele szórni, hogy belém szeressen. De nem találtuk sehol, így az egész városban szétszórtuk, hogy biztosra menjünk. De nem jött be, mert eltűnt és…

˗    Ügyes, legalább, azt tudjátok, hogyan kell eltűntetni? – kérdezem.

˗    Igen. Meg is van az elixír, de olyan kevés van belőle, hogy kizárt, hogy az egész városba jusson belőle. – mondja Luke és megrázza egy kicsit az üveget.

˗    Nekem van egy ötletem. Az elixírt beleszórjátok az esőfelhőbe, az szétszóródik, és az esővel nyakon borítunk mindenkit. De össze kell terelni az embereket egy kis helyre. – mondom.

˗    De nem juthat a talajba. – rázza meg a fejét Tia.

˗    Akkor majd felhevítem a talajt. Az elpárologtatja. – mondja Hayley

˗    Majd összegyűjtöm. – mondom.

˗    Akkor? Mehetünk. De… Hogyan szedjük össze az embereket egy kis területre? – kérdi Tia.

˗    Tűzijátékkal. Azt mindenki imádja nézni. – mondja Hayley.

˗    Akkor mehet? – kérdi Tia Luke hátán ülve. Hayley és én pedig a földről bólintunk.

Egy esőfelhőt csináltam a tér fölé, míg Hayley mindenkit elvarázsol a tűz mutatványokkal. Szó szerint. Nem tudják az emberek levenni a szemüket Hayleyről. És mivel holnap telihold lesz, na meg persze a kis vihar miatt képes vagyok a vízvarázslásra. Egy átlátszó, domború pajzsot csinálok az emberek fölé, de úgy, hogy átengedje a vizet. Hayley visszajön mellém, és távolról indítja a „tűzijátékokat”. Ezek nem is igazán azok, csak tűzgömbök, amik szétdurrannak. Ennek ellenére megfelel mindenkinek. Amint Luke elrepült a felhő mellől, A vihar kitör és elkezd esni a zöldes színű eső.

Hayley közben annyira felhevíti a talajt, hogy az emberek izzadtsága is azonnal elpárolog. Nem baj, a pajzson átjöhet az eső, de a pára vissza nem mehet.

Hamar elfogy az eső és a párává alakult kis lötty felszáll a pajzsba. Amit aztán Tia kilyukaszt egy gombostűvel és egy nagy szájú üveg edénybe fog össze. Eltelik egy kis időbe, majdnem egy órába, mire az összes párlatot sikerül összeszednie. De ami késik, az nem múlik.

˗    Akkor végeztünk? – kérdem és elengedem a pajzsot.

˗    Igen. Köszönöm. – mondja Tia.

˗    Nincs mit.

˗    De ha lehet, többször ne csináljunk ilyet! – mondja Luke és átöleli Tiát.

˗    Nem ártana. – mosolyog Hayley. 

32. rész

Skóciai rémálmok

Egyáltalán nem értem, hogy mégis miért kellett belemennem ebbe az egészbe. Sofőr, jó. Barát, oké. De ez nem jogosítja fel a többi embert, hogy ítélkezzenek. Hayley döntése és az enyém is, hogy vele vagyok. Jobb belátásra a nevelő szülei sem tudtak bírni minket. Akkor mit ijedjek meg pár pénzéhes, vámpírkinézetű skót emberkétől?

A reptérig én magam vezettem, vagyis csak Los Angelesig. Aztán a kocsit – ami az övé – ott hagytuk a házánál és kimentünk a reptérre. Ott két órát kellett várnunk a gépre. Ez még nem is volt annyira meglepő, de amikor odaértünk…

Tudtam, hogy Anglia ennyire ködös, esős és a többi, ami a napfény hiányhoz kötődik, de ez még a rémálmaim is felülmúlja. Mindenhol vámpírkinézetű emberkék néznek rám. A reptérről taxival megyünk az álmos kisvárosig. És fel a kastély elé is.

Hayleyvel mindketten felnézünk a kastélyra és összekulcsolódik a kezünk. Elég rémisztő kívülről és belülről sem várok mást. Kezünket összekulcsolva lépünk fel a 13 lépcsőfokon. Tizenhárom? Ez sem jelenthet jót. Valamelyest az megnyugtat, hogy teliholdkor jöttünk ide, és hogy a kastély szomszédságában Loch Ness foglal helyet.

˗    Talán mégsem kellett volna eljönnünk? – kérdezem.

˗    Talán igazad van, de már késő.

Még szorosabban fogjuk egymás kezét, mikor belépünk a kastély hatalmas ajtaján. A hallban már nagy a sürgés-forgás. Rajtunk kívül biztos van egy tucatnyi ember. Ha nem annál is több.

˗    Áh, Miss Groovebeller. Üdvözöljük. – mondja az egyik pasas, aki elénk jön. Minden tájnak megvan a maga kiejtése, nincs ez másképp itt sem. Kicsit fura akcentussal beszél, de nagyjából meg lehet érteni, amit mond.

˗    Szólítson Hayleynek. Marcus, hiszen jól ismer. Ő pedig itt a barátom. Sean Anderson. – mutat be Hayley.

˗    Üdvözlöm önt is. Akkor hát jöjjenek. – mondja az ürge és elindul előttünk.

˗    Nem is tudtam, hogy Groovebeller a neved. – súgom oda Hayleynek.

˗    Mert nem is. – súgja vissza. – Ezt csak most használom. Mindenki így ismer itt. – leesik a tantusz. Tehát nincs is igazi családneve. Csak amit éppen használ.

˗    Hölgyeim és Uraim! Kérem, fáradjunk be az étkezőbe, ahol egy jó vacsora után felolvasásra kerül a végrendelet! – mondja hangosan Marcus, már-már kiabálva, hogy az összegyűlt embersereg végre elcsendesedjen, aztán elindul és kitár két hatalmas ajtót, ami egy nagy terembe nyílik. Akkora a terem, mint a mi házunk. Nagyot nyelek, aztán Hayley mellé leülök a hosszú asztal végéhez.

Kaja jó volt, bár az ízlésemnek kicsit sós és túl fokhagymás. Végül kihirdetésre kerül a végrendelet. Marcus fog egy CD-t és berakja a lejátszóba. Amint elindul, a képernyőn megjelenik egy alig negyven-ötven éves nő.

˗    Üdv, kedves rokonok! Örülök, hogy mind el tudtatok jönni. – szól ki a monitorból. Rejtélyes. Például honnan tudta, hogy mindenki itt lesz? – Drága Hayley. A testvérem lánya. Bár csak kevés ideig ismertelek, én is megkedveltelek, akárcsak a többi ember, akivel találkoztál. Szerettél itt lenni, de csak akkor, mikor éppen sütött a nap. Emlékszem, mindig kerested az izgalmakat. Egyszer megpróbáltál feljutni a Sötét toronyba, és mivel nem volt ajtó, az egyetlen ablakon át jutottál be. Dave Cluv. Gondolom, már azért panaszkodsz, hogy miért húzom ilyen hosszúra a beszédemet. – mondja és felé fordul. Mindenkinek névtáblán volt a helye, gondolom ezt is elrendelte. És tényleg, Dave már azelőtt lekezdett panaszkodni, mielőtt elkezdte volna. A magas, fekete hajú, és félig indián származású srác elmosolyodik, iker testvérével együtt. – Nem változtál semmit. Na, de jó lesz, ha a lényegre térek. A vagyonom hatalmas, és ezt is ti is tudjátok. De köztetek csak a kastély lesz elosztva. Egy dolgot kell megtennetek: túl kell élnetek egy teljes éjszakát, itt a kastélyban. Akinek sikerül megúsznia mindent, és reggelre még él, az örökli a kastélyt. Ennyi. Kellemes estét. – mondja és megszakad a felvétel. Aztán újra visszatér. – Ó, én buta, elfelejtettem megemlíteni, hogy ez egy elátkozott kastély. Éjszakánként fura hangok jönnek a tó felől, és ha kinézel az ablakon, maga Nessie fog veled szembenézni. A falakból rejtélyes nyögések hallatszanak. Kellemes éjszakát. – mondja majd elkezd ördögien nevetni.

Kicsit sérti a fülem, és nemcsak a régi tv öreg hangszórója miatt. Meg mernék rá esküdni, hogy a nő boszorkány. Amint vége a filmnek, mindenki az asztal körül izgatottá válik és elkezd vitatkozni. Hayley-vel egymásra nézünk, megcsókol és fellép az asztalra, majd elkiáltja magát.

˗    Csööönd! – kiáltja. Mindenki szája egyszeriben becsukódik és beáll a teljes csend. – Higgadjatok le! Nem lesz semmi baj. Mindenki túléli az éjszakát. Most pedig javaslom, feküdjünk le, és nincs mitől aggódni.

˗    De Nessie! – kiabálja oda Dave.

˗    Mindenki tudja; olyan, hogy Nessie nem létezik! És nincsenek kísértetek ebben a kastélyban. Csak mi vagyunk és a személyzet. Meg persze az ártatlan képek. Nincs mitől aggódni. Most pedig. Dave, te mész elöl és kiosztod a szobákat.

˗    Biztos, hogy nem! – mondja és kényelmesen hátradől a székében.

˗    Jó, akkor majd én. Legalább elmondhatod, hogy gyáva kisnyúl voltál, aki fél egy-két dróttal rángatott lepedőtől. – mondja mosolyogva és leugrik az asztalról. Amint felkel, el is indul a hall felé és megáll a lépcsőknél. – Aki gyáva, az hozzon magával egy éles evőeszközt. – mosolyog gúnyosan és megindul a lépcsőkön felfelé.

˗    Magabiztos, igazi vezéregyéniség. – jegyzi meg mellettem egy idősebb nő. – Jajj, kár, hogy nincs a földszinten egy szoba.

˗    Valójában van. – mondom és odalépek mellé.

˗    Ismerem magát, fiatalember? – kérdez vissza. – Talán a személyzet tagja?

˗    Nem, dehogyis. Hayley barátja vagyok. De volt időm megnézni a kastélyt. Van egy titkos szoba az első emeleten. A konyha melletti ajtó nyílik oda. – mondom és mutatok oda.

˗    Ó, köszönöm, akkor megmondaná Hayleynek, hogy lefoglalom azt a szobát? – mondja megfogja a vállam és elindul felé.

Hayley lenéz a lépcső kanyarjából rám, én pedig vissza rá, majd a távozó nő felé bökök a szemmel. Bólint, aztán tovább megy és vezeti a többieket.

Örülök, ha tudok segíteni valakin. Jó érzéssel tölt el. Már csak amiatt aggódom, hogy ne essen baja. Annak ellenére, hogy nem is ismerem.

Ahelyett, hogy követném őket, elsétálok a lépcső mellé, majd a korlátban megkapaszkodva ugrok fel és tovább. Amikor Hayley mellé jutok, akkor átlendülök a korláton és mellé állok. Hayley képére széles mosoly ül ki és megfogja a kezem. Végigsétálunk egy hosszú folyosón, aminek ablakai nincsenek is, csak két oldalt vannak nagy tágas szobák, a köztük magasló falakról képek lógnak régi idők elfeledett, és valószínűleg nem is túl meghatározó nemeseinek portréi. Nem is állunk meg senki képénél. Azok nem a céltudatos embereknek vannak kiakasztva. Azok a bámészkodók turista csalogatói.

˗    Cluv testvérek jobbra, Brenda, balra. – vezényel Hayley, megállva két ajtó előtt, és megfordul. – Ne felejtse el senki bezárni az ajtót, ablakot. És ha segítség kellene, vagy megijedtetek, akkor sikítson mindenki akkorát, amekkorát tud. Ja és ne adjátok meg magatokat harc nélkül. És senki nem aludhat egyedül, ezért Brenda, - mondja a barna hajú alacsony vérbeli angol lánynak – hozzád megy be még Natalia. – mondja és rámutat a másik barna hajú lányra, de ő már korántsem annyira angol. Inkább Tennesseeből érkezhetett. – Gyerünk tovább! – mondja és megfordulva továbbsétál.

˗    Amm… Hayley! – szólal meg mögöttünk Nat. – Nem mehetnék egy jobboldaliba? Nem szeretnék egy vízre néző szobában aludni. – Hayley ismét megfordul és annak ellenére, hogy láthatóan szétveti az ideg, mégis nyugodt hangon szólal meg. – Rendben. Akkor Vida! Te mész Brendával, te pedig bemész a következő északi szobába. Méghozzá… Maddyvel. – dönti el gyorsan.

Nat és Maddy lecsapnak a következő szobára, Hayley pedig beosztja a többieket is. Mi egy déli fekvésű szobában leszünk méghozzá minden szobától egyenlő távolságra. Mellénk kerül két Roomer iker, a harmadik pedig Mike-kal kerül egy szobába.

˗    Mindenki nyugodjon le! Semmi baj nem történhet velünk. – mondja Hayley mielőtt mindenki becsukná a szobája ajtaját.

˗    Huh, nem könnyű ennyi emberrel egyszerre foglalkozni. – mondja és bezárja az ajtót.

˗    Te vállaltad el! – mondom. Már régen ledobtam magam az ágyra és a nagy ablakokat is bezártam.

˗    De nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. – mondja és lefekszik mellém az ágyra.

˗    Legalább egyelőre letettél az ilyen dolgoktól. – mondom és közelebb húzom magamhoz.

Két órával később arra ébredek, hogy valaki felsikolt és egy különleges morgás követi. Ahhoz hasonló, amit a krokodilok adnak. Felülök az ágyon. Addigra Hayley már az ajtónál van. Félve húzza meg magát, és elfordítja a kulcsot.

˗    Öt másodperc és utánad megyek. – mondom.

Elnyomja a kilincset és kiront az ajtón. Magamra veszek egy pólót és egy nadrágot, aztán a kezemet a falra tapasztom, hogy halljak valamit. Valamint becsukom a szemem és összpontosítok a felhőlátásra. Amint bekapcsolódik, egy nagy szörnyet látok a szomszéd szoba ablaka előtt.

Mikor ráközelítenék, megmozdul a kezem alatt a fal, és mivel azon volt a súlypontom, beesek egy kis folyosóba. Egy titkos ajtó. Talán a szomszéd szobába is bejuthatok így. Nekitámasztom a kezeimet a falnak és jó erősen nyomni kezdem. A fal megmozdul és nagy nehezen, de sikerül bejutnom a szobába. Hayley már Vida előtt áll és megpróbálja kimenekíteni onnan, mert időközben a szörny betörte az ablakot. Mindketten meglepődnek, amikor előmászom a falból. Akkor még Nessie is felém fordul, mikor leszedek a falról két kardot.

Átugrom az ágyon és a levegőben pörögve próbálom meg először orrba vágni. Elhajol előle, és nekem támadna, de elhajolok előle és belevágom az egyik kardot. Különös, mert nem vérzik neki. Aztán végighízom az orrán a kardot, amitől egy-két pikkely lepottyan, és amitől őrülten felsikít és visszakúszik a vízbe.

˗    Megmentőm! – kúszik ki az egyik ágy alól Brenda.

˗    Ugyan! Engem mentett meg először! – kezd vele vitatkozni Vida.

Míg Hayley azon van, hogy lehiggadjanak a kedélyek, én megvizsgálom a pikkelyeket. Fogtam már pikkelyt és korántsem ilyen sima volt a tapintása. Annak ellenére, hogy úgy látszik, mintha kidomborodna. 3D-s rajz. Tehát festék. Ráadásul nem is volt ilyen könnyű. Annak volt súlya, ennek viszont alig. Tehát műanyag. Annak ellenére elég éles.

˗    Hé, ide! – mondom. Nem telik fél percbe sem, mire körülvesznek. – Ezek a pikkelyek műanyagból vannak. – mondom és odanyújtok mindhármuknak egy-egy pikkelyt.

˗    Tényleg. – mondja Vida és odacsapja az asztalhoz.

˗    Egy műanyaggal borított szörny? Te jó isten! – imádkozik Brenda. Kezdem azt hinni, hogy csak festék miatt fekete a hajszíne. Hayley odaáll a törött ablak mellé, és kinéz rajta.

˗    Idesüss! – mondja.

˗    Azok ott keréknyomok? – kérdezi Vida, amikor jobban megnézte az alattunk lévő földet.

˗    Ez a hely egyre furcsább. – jegyzi meg Brenda.

˗    Jó meglátás! – támadja le Vida. – De te hol jöttél be? – kérdezi felém fordulva.

˗    A falon keresztül. – válaszolom nemes egyszerűséggel. Odalépek a falhoz és amint kifejtek egy kis erőt, a fal megadja magát és elfordul.

Mindhárman belépnek mellettem, aztán a fal visszaáll eredeti helyzetébe. Körbenézek, és csak fáklyákat találok. Lekapok egyet a falról és a lányok elé tartom. Vida erősen dohányos. Érződik rajta a szag. Előkapja az öngyújtóját és meggyújtja vele a fáklyát. Még egyet meggyújtok az enyémmel és Vida kezébe nyomom. Két fáklya fényével többet látunk, mint eggyel. Elindulunk jobbra, a lépcsők irányába, bár nem értem, mi értelme van. Mármint a lépcsőnek, amikor az aljánál zsákutcába futunk. De ez nem szokványos zsákutca. Ahogyan megnézem, a téglák nem egy pontban futnak össze.

Ökölbe szorítom a kezem, majd jó erősen beleütök a zsákutca falába. Könnyen át is szakad, hiszen csak papírból volt. Kiugrasztom a karmaimat, és széttépem a papírt. A többiek meg csak néznek.

˗    Mi van? – kérdezem.

˗    Senkinek nem lett volna eszébe megcsinálni ezt. – csóválja a fejét.

˗    Jóképű és még okos is. – álmélkodik Brenda. Biztosra venném, hogy már az esküvőt tervezgeti. Mindenki kérdőn néz rá. – Ez hangos volt?

˗    Kicsit. – jegyzi meg Vida.

˗    Hé! – kiáltja Hayley és már el is tűnik mellőlünk. Továbbfut a zsákutcán. Megpillantott valakit a lépcső tetején, és a nyomába eredt. Mi pedig utána. Amikor felérünk a lépcső tetejére, gyanús lesz, hogy van, ahol nincs fáklya. Az lehet a szobákba nyíló titkos ajtó.

Amint benyitok jobbra, a Cluv ikrek szobájába érek. Az egyik megpróbál leütni egy gitárral, de idejében elhajolok előle, és mondom, hogy jöjjenek utánunk. A szemközti ajtó pedig Maddy és Nat szobájába visz. Ők is velünk jönnek, de ők csak bebújtak az ágyak alá. Közben Hayley már messze jár.

˗    Gyertek! – mondom és fáklyával a kezemben előrefutok. A többiek pedig utánam. Csak akkor akad gond, amikor el kell döntenünk, hogy jobbra le a lépcsőkön, vagy balra. Leszedek egy fáklyát a falról és Dave kezébe nyomom. – Dave, te a lányokkal balra mész és út közben meggyújtasz minden létező fáklyát. Brad és én a másik irányba megyünk. Ha valami van, sikítsatok!

˗    Ki nevezett ki téged vezetőnek? – kérdezik az ikrek.

˗    Mért, van jobb ötleted?

˗    Igen. Mindenki menjen vissza a saját szobájába, és maradjon is ott. – vágják a képembe.

˗    Oké, ha olyan gyáva vagy, menj. Nem érdekel, de én megyek és megkeresem Hayleyt. Ha egy évembe kerül, akkor is. – mondom és elindulok jobbra. Hamarosan társaságom is lesz. Vida és Brenda velem tartanak. És még a félős Natalia is.

A többiek biztosan visszamentek a saját szobájukba. Feltéve, ha visszataláltak. Nem kell sokat mennünk, hogy rátaláljunk Hayley nyomaira. A fal megégett egy nagy területen. Ez biztos Hayley. Ilyen pontosan égetni senki nem tud egy nyilat. Közel járunk. Még a parfümje szagát is lehet érezni. Nagy nyögések és kiáltások. Ha Hayley nincs a kanyar mögött, akkor sehol sincs. Elkanyarodunk, és meglepődünk. Hayley egy férfi hátán ül. Ez még nem lepne meg, de az új leterítési rendszere? A lába a nyakán ő maga pedig a medencéjére nehezedik és az ürge kezeit felfeszíti a hátára.

Jó módszer, de nem tudok rájönni, hogyan csinálta.

˗    Csakhogy ide találtatok. – mondja, megragadja a fickó nyakát és felkeni a falra.

˗    Tüzes csaj, meg kell hagyni. – jelenti ki mögöttem Vida.

˗    Nekem mondod? – kérdezek hátra, de a szemmel még mindig őt követem.

˗    Nem segítenétek? – kérdezi.

Bólintok, átadom Brendának a fáklyát és odamegyek hozzá. Megfogom az ürge nyakát, elszedem a faltól, belerúgok a térdhajlatába, amitől térdre ereszkedik.

˗    Ki vagy? – kérdezi elé hajolva Hayley. Erre az ürge elkezd valamilyen másik nyelven káromkodni.

˗    Taire! – kiált neki Vida. Ezek szerint érti, milyen nyelven beszél. Remek. Lehet fordító. – Franciául beszél. Ti nem tudjátok lefordítani? – kérdezi.

˗    Csak angolul, spanyolul, hawaiiul és indonéz nyelveken beszélek. – jelenti ki Hayley.

˗    Csak angolul, spanyolul, és magyarul. – vonom meg a vállam.

˗    A ház inasa vagyok, Jean. – fordítja le Vida.

˗    És mért kémkedtél utánunk? – kérdezi Hayley, Vida pedig abban a pillanatban fordítja is.

˗    Miatta. – fordítja Vida és Brenda felé fordul. Brenda persze addigra eltűnik.

˗    Fogd! – utasít Hayley és Brenda után ered. Eltelik pár perc, mire visszatér a kezében Brendával.

˗    Szóval ki vagy? – kérdezi Vida Brendától.

˗    Nem szedsz ki belőlem semmit! – ellenkezik Brenda.

˗    Majd meglátjuk. – mondja Vida és egy kést szed elő a csizmájából és Brenda szívéhez szegezi. – Nem kérdem még egyszer. Ki vagy te?

˗    Jó, jó Marie-Lou Phile. Szegény Anna néni ügyvédje és titkárnője. Valamint az egyik unokahúga.

˗    Akkor mindent értek. – mondom és szólok nekik, hogy vigyék őket a hallba. Addig én odahívok mindenkit.

Eltelik egy kis időbe, míg mindenki lekecmereg a hallba. Addigra már hajnalodni kezd, mire mindenki leér. Az utolsó vendég, az Margareth az idős nő, aki annak ellenére, hogy a földszinten töltötte az estét, a legnehezebb kijönnie egy ajtóval messzebb. Mindenki kérdezősködik, egyik a másikat, míg Hayley és Vida – akik, megjegyzem, akár testvérek is lehetnének – tartják Brendát és Jeant.

˗    Miért kellett idejönnünk? – kérdezik a Cluv ikrek.

˗    Azért, hogy végre megfejtsük ennek a kastélynak a titkait. És hogy leleplezzük a tetteseket.

˗    És ki az? Halljuk!

˗    Először Margarethre gyanakodtam. A furcsa az volt, hogy ragaszkodott a földszinti szobához. De az is furcsa volt, hogy nevén szólította Hayleyt, pedig ő azt állította, soha nem látta még életében. De tévednem kellett. Hiszen ő nem állhat a rejtélyek hátterében.

˗    A következő Natalia volt. – folytatja helyettem Hayley. – Ő is gyanús volt, hiszen nem akart semmi áron déli fekvésű szobában aludni. És miért? Mert tudta, hogy a Loch Nessi szörny be fog törni. Ezt onnan tudhatta, mivel saját maga irányította. Hiszen a férje nem messze dolgozik innen, nehéz gép kezelőként. Aki idefurikázott. Ő pedig egy műanyagot gyártó üzem igazgató helyettese. Olyat gyárthatott, amilyet akart. Ő készítette el a szörny kinézetét, majd ráhúzták egy nehéz gépre. Ez megmagyarázza a műanyag pikkelyeket, és a gép kerekeket.

˗    Aztán a Cluv ikrek jöhettek számításba. – veszem át a szót – Ahogyan szembe szálltak velem, és próbáltak nyugodtak maradni, elég gyanús volt. Hiszen félhettek volna attól, hogy a Jean felfedi őket. De akire nem gyanakodtunk, az Brenda volt. Vagyis Marie-Lou Phile. Biztos alibit csinált magának azzal, hogy követett és segített Hayley nyomára bukkanni.

˗    Tulajdonképpen el akart ijeszteni mindenkit a kastélyból, és akkor rá maradt volna egyedüli örökösként az egész kastély, és Anna néni egész vagyona. – folytatja Hayley.

˗    De segítettek megakadályozni a tervét. – veszi át a szót Margareth.

˗    Igen, Anna néni. Amúgy jó téged látni. – jegyzi meg Hayley. Mindenki kiakad. Filmbe való a látvány.

˗    Igen. Nagyon köszönöm! – mondja és lehúzza az arcáról a maszkot. Így már megismerni.

˗    És akkor mi lesz a vagyonnal? – kérdezik a Roomer ikrek.

˗    A vagyonomból idősek otthonát nyitok a kastélyban, és ha abba a korba értek, ti is kaptok majd egy-egy szobát. – mondja, majd ránk kacsint. 

31. rész

Üdv köztünk!

Miután a szívem megszűnik dobogni, minden újraéled. Ott állok a holttestem, Julie és Jane mellett. Ilyen lehet szellemnek lenni. Semmit nem érzel, és senki nem érzi meg a jelenléted. Magányos és unalmas. Egyhangú. Mintha egy üvegfalon keresztül látnád az alattad lévő világot.

˗    Sean! – szólal meg mögöttem valaki. – Sean, én vagyok.

˗    Anya? – ismerem fel az alakját. Egy fényes alagút mellől néz rám.

˗    Gyere!

Szívesen odafutnék hozzá és megölelném, de az azt jelentené, hogy már soha nem térhetek vissza. De én nem akarom ezt. Nem akarok még elmenni. Van még pár befejezetlen ügyem. Van valami, amit meg kell tennem.

˗    N… Nem! Még nem mehetek. Nem most jött el az ideje.

Mondom és hátat fordítok neki. Csak akkor veszem észre, hogy mellettem áll egy farkas, egy hófehér farkas és egy ugyanilyen színű róka. Ők lehetnek a bennem lakozó „állatok”. Vagyis csak voltak. És lesznek!

Nem hagyom, hogy csak így véget érjen minden. Nem is tudtam igazán elbúcsúzni senkitől. Se a nővéremtől, akinek mostanra a könnyeiből tengert lehetne csinálni, már ha valaki összegyűjti. A távolban farkasok vonyítanak fel. Siralmas vonyítások. Kettő a tó környékéről, egy a város másik végéből, egy a belvárosból, és egynek a hangjai a távolból jönnek. Valahonnan messziről, a hegyek irányából.

Lehajolok Julie néni mellé és súgok valamit a fülébe.

˗    A zseb!

Mondom, de kétlem, hogy meghallja. Egyre hangosabban mondogatom, és hogy nyomatékosítsam a tetteim, megfogom a vállát. Vagyis csak fognám, de átsiklik rajta a kezem.

˗    A zseb?

Ismétli el, majd elkezd kaparászni a testem ruhájában. Megtalálja benne azt a kis cetlit és maga elé veszi. Pontosan az ilyen esetek miatt mindig magamnál tartottam egy kis útmutatót, csak azért, hogy ha kell, akkor oda tudjam adni neki. Egy Kitsune ugyanis meggyógyíthat. És visszahozhat akár a halálból is. Az áll a kis cetlin, hogy tegye a kezét a seb fölé és gondoljon csak rám. Senki másra. Így tudtam visszahozni Dannyt is.

Lassan és reszketve emeli a seb fölé kezét, majd behunyja a szemét. Egy kis idő kell, mire elkezd világítani a keze. És vele együtt a sebem is. Lassan, de láthatóan gyógyul. Egy kis lyuk azonban hamar beforrna, ha nem lenne halott az illető. Az élők seb gyógyítása könnyebb, csak az elemedben kell érezned magad. Onnan nyered az erőt, és így nem kerül egy rókafarokba. Rossz egy üzlet, de száz év után újra nő.

Mikor a seb teljesen beforr, a világosság eltűnik, és újra visszakéri a lelkeket. Először a farkast kezdi maga felé húzni a testem, aki hevesen tiltakozik ellene. Karmait belemélyeszti a szellem világ talajába, de így csak lassítja a vonszolást. Megragadom a karját és felemelem a talajról. Majd egy mosoly kíséretében elengedem. Mint egy örvény, szippantja magába a testet, azután a rókát. Engem nem kell vonszolnia. Odaállok az örvény mellé és fejest ugrom bele.

Az új életem első szív dobbanásai. Attól, hogy nem nyitom ki a szemem, a felhő látásnak köszönhetően mindent látok. Most, hogy végre vannak felhők. Látom, ahogyan Jane elképed, és ahogyan Julie hátraszökken. Aztán Jane jó erősen megölel. Akkor ugrana el igazán, mikor kinyitom a szemem és a karjaim köré fonódnak.

˗    Üdv köztünk!

Mondja mosolyogva, de a szemeiből tovább patakzanak a könnyek. Julie is odajön, és ő is átölel minket.

Három nap eltelt mióta meghaltam, és visszatértem. Visszaszereztem a falkám tagjait, helyrehoztam a hullámvölgyes kapcsolatomat Jane-nel és összejöttem Hayleyvel. A régi szerelmünk és Mikayla elköltözése is szerepet játszott benne. Új hidat építettem a Peter és köztem lévő szakadék eltüntetésére. Kiderült, hogy van bennünk valami közös. Az pedig nem más, hogy mindent megadnánk a család tagjainkért. Akár a saját életünket is. A másik, hogy szeretjük megölni azokat az embereket, akik valamilyen módon bántottak nekünk vagy a család tagjainknak. Ő ölte meg például Conort. Duke egyik Alfáját, aki majdnem megölt. Tulajdonképpen megtette, de megfizette az árát. Peter Omegaként is erősebb a szörny alakjában, mint több tucat Alfa. Főleg azután, hogy megfogadta a tanácsainkat. Az enyémet és a személyi edzője tanácsait. Az ő személyi edzője Malia, az övé pedig Hayley. Tehát mondhatni Hayleytől tanul. Kivárja, míg az ellenfél nem figyel, és kielemzi a lépéseket. Aztán a saját erejét használja fel az ellensége ellen.

Egész eddig ezt mondogattam neki, de úgy látszik, jobban hallgat a lányára, mint az unoka öccsére. Na, mindegy.

 Lydia tegnapi buliját heverem még mindig ki. Az újjáéledésem tiszteletére rendezett egyet. És kötelező volt minden lány „bandataggal” táncolnom egyet. Nem csoda, ha elfáradtam. Majdnem egy tucat van belőlük. Talán van is annyi.

Gondolataimat az ébresztőóra cserregése zavarja meg. Kinyújtom a kezem és elkezdek tapogatózni az éjjeli szekrényemen. Mikor nem találom, bevetem a felhő látást, amivel könnyen megtalálom, és felé mutatva lesújtok rá egy villámmal, amitől kisül az egész és elhallgat. Azt hiszem megint vennem kell egy ébresztőt. Nem is tudom, miért fáradok vele, mikor beállíthatnám az ébresztőt a telefonomon, és azt biztos megtalálnám a párnám alatt.

Bár a szemembe süt a nap, nem akarok kikelni, és álmosan húzom a fejemre a párnát. Valami történt velem a szellemem visszatérése közben. Nem szoktam nyolc óránál tovább aludni, és nem szokott senki legyőzni. Most pedig még Danny is könnyen lenyomott délután. Valami történt. Határozottan. Az éberségem lankad, ami ilyen fontos időkben olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. És mostanában a farkas képességek sem akarnak engem szolgálni.

Azt hiszem, tudom mi történt. Megbántottam a bennem élő farkast, aminek következtében nem akar segíteni. Vissza kell szereznem a bizalmát.

Kiugrom az ágyból és felkapva magamra pár ruhát, kiugrom az ablakon. Leugrok a teraszról és elindulok Deaton rendelője felé. Remélem ott lesz Ms. Morrell is. Benne sokkal jobban megbízom, mint Deatonben.

Ahogyan kiérek, kellemes nyári szellő csap az arcomba. Nem is akárhonnan jön, nyugatról. A Csendes-óceántól. Tehát eső lesz. Jó erős a sós víz jellegzetes illata, tehát nagy eső lesz. Rendben. Úgyis kellett már. És én nem akartam beleavatkozni a természet rendjébe.

Mélyen beszívom a levegőt és egy kis bemelegítés után nekiállok futni. Ugyan gyorsan futok, de majdnem lefejelek egy-két ágat, a figyelmetlenségem miatt. Jobb lesz, ha gyorsan visszaszerzem a támogatását.

Odaérek a rendelőhöz, de még nincs nyitva. Nyitás: kilenc óra. Nem baj. Tudom, hol a pótkulcs. Leguggolok az egyik nagy tuja mellé és megdöntve kiszedem alóla a kulcsot. Kicsit letörlöm róla a földet, azután kinyitom az ajtót és a kulcsot visszarakom a helyére.

Belépek a rendelőbe és be is megyek a műtőbe. Amint belépek, a kutyák idegesek lesznek. Benézek az ajtó kis ablakán hozzájuk, majd lenyomom a kilincset és belépek. Mindegyik próbál tőlem olyan messzire menni, amilyen messze csak lehet. Behúzódnak a ketrecek legtávolabbi sarkába és reszketnek. Még egy nagy dobermann is, akinek pedig senkitől nem kéne félnie. Ez talán mind miattam van. Mert a farkasom bizalmi állapota kihat a többi kutyára is.

Megrázom a fejem és kimegyek onnan. Nem tudom elhinni. Valahogyan meg kell tanulnom irányítani vagy legalább elérni, hogy legyen velem. Így olyan, mintha nem is én lennék. Hiányzik egy részem. Pont az a részem, amelyik mindig segített.

A doki is pont akkor ér be a rendelőbe, mikor én az orvosi szobába. Kicsit meglepődik, amikor ott állok a terem másik oldalán. Azon még inkább kiakad, hogy hogyan jöttem be.

˗    Te hogyan kerülsz ide? – kérdezi és lepakolja a táskáját.

˗    Segítenie kell. – mondom és egy másodperc alatt megkerülöm az asztalt. Huh, ez új!

˗    Nem engem keresel, hanem a nővéremet. Ő a jobb ilyen ügyekben. Segítenék, de elfoglalt vagyok. – mondja és bemegy a kutyákhoz.

˗    Hol találom őt? – kérdezem az asztalt fixírozva.

˗    Tudod, hol van az elmegyógyintézet? Mellette az egyetlen ház lesz az.

Remek. Ez nekem bőven elég. De ennyiből egyből hozzá is mehettem volna, ha tudom. Míg Deaton el van foglalva a kutyákkal én kisétálok a rendelőből, aztán mikor kiérek, abban a pillanatban ott sem vagyok. Úgy látszik, a róka énem, mióta nem akadályozza a farkas, sokkal gyorsabb tempóra képes. Eddig is gyors volt, de nem annyira, hogy az idő megálljon, míg futok. Jó, nem áll meg, csak lelassul, de ez akkor is fura.

Bár vigyáznom kellene, nehogy lefüleljen valaki, azért sokan úgysem tudnák bebizonyítani. Ráadásul itt szökött elmebetegnek néznék, így még kevesebb a kockázat.

Mikor odaérek a házhoz, megnyomom a csengőt és figyelem a mozgásokat odabenn. Hallom, ahogyan odalép az ajtó elé és megmozdítja a kulcsot. Igencsak meglepődik, mikor ott talál az ajtajában.

˗    Sean! Mit keresel itt? – kérdezi

˗    Segítenie kell. – Nem ártana lecserélnem ezt a szlogent.

˗    Foglalj helyet! – mondja és befelé int a kezével.

Egész jól felszerelt háza van. Két emelet, egy nagy konyha, és nem tudom minek, de több szoba. És egy nagy nappali.

˗    Nos, mi az, ami ennyire sürgős? – kérdezi, amint helyet foglal velem szemben.

˗    Lehetséges, hogy valaki elveszítse az éberségét? – kérdezem félve.

˗    Még nem láttam ilyet. Mire gondolsz?

˗    Akkor kezdődött minden, amikor tudja… Visszatértem a halálból. Azóta az éberségem mintha eltűnt volna. A futás eddig is gyors volt és akadálytalan. De ma és tegnap majdnem lefejeltem egy-egy ágat.

˗    És mégis mi volt a szellem világban, amiről mi nem tudunk?

˗    Amikor Julie meggyógyított, a testem először a farkas énem szívta be. De ő nem akart menni, így kénytelen voltam segíteni a testemnek. Lefordítva: Próbált kapaszkodni és küzdeni, de megfogtam a lábait és mikor azt hitte, bízhat bennem, elengedtem, hogy előbb visszajöjjek.

˗    Ahh… - sóhajt egy nagyot. – Itt a probléma gyökere. A farkas és a róka mindig harcban állt egymással. A róka gyorsabb, eszesebb, mint a farkas, de gyengébb is. A farkas erős, valamilyen szinten gyors. A kettő együtt megfér a testedben. Olyan a tested, mint egy falka. Te magad vagy az Alfa. Ők pedig ketten béták. Egy farkas nem tudja elviselni, hogy ketten irányítsák. Egy Alfa van minden falkában. Egy béta csak az alfának hódol be. A testednek egyszerre kellett volna behúznia magába a farkast és a rókát. De nem így történt. A farkas még a rókának is alá van rendelve. De ezt a farkas nem tudja feldolgozni, így inkább Omega lett. Addig nem fogod visszakapni, míg valahogyan a béták szintjére nem emeled.

˗    Oké, értem, de hogyan csináljam?

˗    Engedd szabadon.

˗    És mikor? – kérdezgetem tovább.

˗    Ma. Este. Félhold lesz. Ekkor csak részben tud előtörni. Részben irányíthatod.

˗    De hogyan csináljam?

˗    Ez az, amire rátértem volna, ha nem szakítasz félbe. – Egy halk „Bocs” hagyja el a számat, de biztosra veszem, hogy hallotta. – A fajtád is különleges, de te magad is az vagy. Jane, ha úgy nézzük gyengébb, mint te. Benne a farkas gének vannak túlsúlyban, ezért is farkassá változik. De nem tud rókává változni. Már nem. A farkasként töltött évek során elnyomta a farkas a rókává változás képességét. Erre most már csak te vagy képes. Ha visszanyered a farkasod erejét. És farkassá változol, akkor tudod váltogatni az alakokat. A róka gyorsabb, és élesebb eszű, de a farkas erős és jobbak a reflexei. Azt pontosan nem tudom, mit kell csinálnod, de ott van a testvéred, Peter és Malia, akik segíthetnek benne.

˗    Nos, hogyan akarod csinálni? – kérdezi Jane.

˗    Nem tudom. – válaszolom egyszerűen. – Te hogyan csinálod?

˗    A száguldás és szabadság érzése miatt változom át. De mivel te még nem érezted… Próbáld meg úgy, ahogy én annak idején… Várj. Az sem jó. – mondja és látszik rajta, hogy erősen gondolkodik.

˗    Legyél farkas. – javasolja üvöltve Peter.

˗    Ne üvölts a fülembe! – kiabál vele Malia és ellöki magától. – Próbáld meg, hogy olyanná válik a testfelépítésed, mint a farkasoknak. – javasolja Malia, mikor odaér Jane mellé. Nehezen, de belemegyek a dologba. Négykézlábra állok, de még mindig semmi.

˗    Legyen vörös a szemed színe és üvölts! Úgy, mint egy igazi farkas. – mondja Jane.

Koncentrálok és próbálom előkeresni a fejemből azokat az emlékeket, amelyek előidézték. De semmit nem találok. Egy régi country számot viszont sikerül valahogyan előszednem. Dühömben felhagyok a próbálkozással és kinyitom a szemem. Felnézek vele, de vörösen látok mindent. Tehát mégis sikerült.

˗    Üvölts! – kiabálják kórusban.

Felnézek a holdra, aztán előtör belőlem. A hang amit a vérfarkasok tudnak csak kiadni. Mikor becsukom a szemem, elkezd átalakulni a testem. A térdem eltörik és átfordul a másik oldalára. Az ujjaim megrövidülnek és a körmök helyére erős karmok nőnek. A fülem egy kicsit felcsúszik, aztán olyanná válik, mint a kutyáknak. A tenyerem kicsit összezsugorodik, és talpra kezd emlékeztetni. Az orrom és az állkapcsom előrenyúlik és összenő. Végül pedig a bundám nő ki. A lábaim – immár mind a négy – a törzsem és végül a fejem. De amit még kihagytam, hogy a gerincemből kinő egy lompos farok. Ha most elém raknának egy tükröt, úgy néznék ki, mint egy óriásira nőtt farkas.

Mikor kinyitom a szemem, a többiek még mindig ott állnak előttem és figyelnek. Most a farkasom irányít. Kicsit bekapcsoljuk a robotpilóta üzemmódot és lazítunk. Csak figyelünk és semmi.

Felüvöltök a holdra és a másik pillanatban már ott sem vagyok. A lábaim anélkül mozdulnak meg, hogy engedélyt kértek volna tőlem. Ez lehet az amit Morrell mondott. Hogy átveszi felettem félig az irányítást. Legalább nem fárasztom magam, amíg a farkas irányít. Majd csak kifárad. Bár ismerve a vérfarkasokat, soha nem fárad el. Mindegy élvezem a kilátást. Az elsuhanó ágakat, sziklákat, bokrokat. És az éjszakai állatokat. Anélkül kerülök a közelükbe, hogy elmenekülnének előlem. Rosszul teszik, mert míg nem én irányítok, addig veszélyben vannak. Mikor pedig a farkas nekitámadna egy ártatlan vapitinek, kikapcsolom a „robotpilóta” üzemmódot és éppen a hátára érkezek, de azután tovább is ugrok.

Élvezem a szabadságot, de a szabadság, a gondtalan élet nem veheti át felettem az irányítást. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Jó lenne, de nem. Visszaadom a farkasnak az irányítást. Kell nekem is egy kis pihenés. Jó, hogy valaki leveszi a vállamról a terhek egy részét. Olyan benn a fejemben, mint egy nagy ház. Most egy nappaliban üldögélek és tévét nézek. De műsor helyett a szemem képe az „adás”. Lazíthatok, és nem kell aggódnom. Reggelig nem. Minden esetre nem alhatok el. Fura is lenne, de ha lehetne, sem próbálnám ki. Ki tudja milyen őrültségeket csinálna a farkas.

Oldalra pillantok, bár nem értem ezt az egész házszerű felépítést. Egy zenelejátszó terem mellettem. Megnézem a listát, és csak azok a dalok szerepelnek benne, amiket kívülről tudok. Mást nem is nagyon tudnék lejátszani, hiszen a saját elmémben vagyok. Belökök egy zenét, ha jól láttam – mert csak találomra választottam – egy külföldi zene. Értem ez alatt azt, hogy nem angol a dalszövege, és nem is spanyol. Azt érteném. Ezt is értem, mert míg a suliban csak könnyű nyelveket lehet tanulni, én nem elégedtem meg ezzel, és a legnehezebb nyelvek közt válogattam.

Azt inkább nem mondom, hogy kik éneklik, magyar kiejtésem úgysem lenne az igazi. Annyi biztos, hogy az előadók neve J-vel kezdődik. A zene elindul és vele együtt a farkasom is kicsit megnyugszik. Igaz az én idegeimre is így hat a régebbi zene. 2008-2010-ig minden zenét meghallgatok, nincs kikötésem. Azokat a zenéket át lehet érezni és egy-egy képet idéznek a szemed elé a hallgatásukkor. Nagyjából mindegyik.

Ennek a zenének a klipjét is láttam már, így mindig egy tengerpart és egy trópusi sziget ugrik be elsőként. Míg a zene lemegy, a farkasom teljesen megnyugszik. Nem áll meg, hanem kissé ugrándozik. Boldog, hogy végre „szabad”. Amikor Selena Gomez zenéi beugranak, újra visszatér belé az élet és még őrültebben kezd örülni. Behunyom a szemem és élvezem a zenéket. Aminek következtében elalszom…

Napsütésre, homokra és a sós víz illatára ébredek. Napsütés, stimmel, homok, talán az is, sós víz? Na, az nem! Azonnal kinyitom a szemeimet és felállok. Mit látnék mást, mint a hatalmas Csendes-óceánt, szörfösöket és a hatalmas hullámokat. Körbenézek, hátha találok valami feliratot, hogy hol is lehetek, mert esküszöm, hogy egyáltalán nem emlékszem az égvilágon semmire. Meg is pillantok egy táblát, amiről azonnal leolvasom a feliratot: Long Beach. Los Angeles. Oké. De mégis hogyan kerülök ide? Levetem a cipőmet, a kezembe kapom és megpróbálok emlékezni, miközben a hullámokat és a kelő napot nézegetem.

Addig mindig megvan, hogy a farkasom örül és én is, de azután semmi.

Egyszer csak kilép mellém egy lány vízből és odasétál mellém. Várjunk, Hayley?

˗    Sean? Hogy kerülsz te ide? – kérdezi mellém lépve.

˗    Ezt én is kérdezhetném. – vágom rá.

˗    Vásárolni voltam, sokkal jobb cuccok vannak a nagyvárosokban, mint Beacon Hillsben. Na meg persze szörfözni, és a kilátásért. Ilyet nem látsz minden nap, igaz?

˗    Na, de mivel tudtál ide eljönni? Magán géppel? – kérdezem mosolyogva.

˗    Nem. Azt most otthon hagytam. Taxival.

˗    Idáig?

˗    Plusz pénzt fizettem. – vonja meg a vállát. Csak megrázom a fejem és mosolygok. Valahogy illik Hayley arcához a pénz szórás. De az én hercegnőm.

˗    És te mivel jöttél, és miért? – kérdezi, miközben elindul.

˗    Nem tudom, és nem tudom. – kérdőn néz rám, nem csodálom, mint aki megbolondult. Úgy hangozhat a számból. – Tegnap este átengedtem az irányítást a farkasomnak, én meg bealudtam valahogyan a fejemben. És mikor reggel felébredtem, már itt voltam.

˗    Értem. Valójában nem. Gondolom most haza szeretnél menni.

˗    Talán maradnék egy napig. Ha nem bánod és L.A. sem.

˗    Dehogy bánom! – mondja és átkarol. – Gyere, megmutatom a tengerparti házamat. – mondja és elugrándozik előttem.

Mikor megpillantom a házat – már ahol tudom, mivel mindenhol pálmafák és sövények veszik körül – már akkor látszik rajta, hogy full extrás. De amikor beérek, még inkább leesik az állam. Megszólalnék, de egy szó sem akarja elhagyni a számat. Így inkább csak mutogatok és tátogok. Úgy nézhetek ki, mint egy hülye. De most már én is az vagyok.

˗    Igen. Ez általában mindenki általános reakciója. – mondja bólogatva, mikor felém fordul.

˗    Ez a házad? – kérdezem végre.

˗    Csak az egyik. – mondja és kisétál az erkélyre. Ott pedig átugrik az egyik függőágyba.

˗    Csak az egyik? – követem és felülök a korlátra.

˗    Igen. Háromszáz év alatt sok nevelő szülőm volt. Éltem már itt, Texasban, Miamiban, Hawaiion, Balin, Seattleben és… Bora Borán. Ja, és Mexikóban. Tudod, az ember sokat tud spórolni, és jó házakat venni, ha van egy kis esze és sok nevelő szülője. Minden végrendeletben rám hagyták a házat. Vagyis az akkori nevemre. Voltam már minden nevű. Most Hayley vagyok. Annyi személyim van… Amikor a nevelő szüleim meghalnak, és rám hagyták a házat, eltűnök innen. Még csak híremet sem lehet hallani. Aztán ötven év múlva egy profi sminkes segítségével feltűnök, hogy az emberek lássanak, másnapra pedig az öregasszony halott. Vagyonát az örökbe fogadott lányára hagyva, aki szintén én vagyok. Így megy ez majdnem mindig. Már kétszázhetven éve. Így van ennyi házam.

˗    És mi a helyzet a pénzzel?

˗    Svájcban vannak a jó bankok, oda teszem be a pénzem, hadd kamatozzon, aztán ismételten meghal az öreg anyóka, aki átruházza pénzét a „gyerekére”.

˗    Ördögi vagy.

˗    Nem, csak okosabb és tovább élő, mint a legtöbb ember. Ja, most jut eszembe. Két nap múlva utazom Skóciába. Lehet, hogy ott is öröklök egy kastélyt. És jó lenne, ha eljönnél velem. Nemcsak azért, hogy sofőr légy, hanem, hogy világot láss. Voltál már a briteknél?

˗    Nem, nem mondhatnám. Ausztráliában voltam eddig csak.

˗    Akkor muszáj eljönnöd.

˗    Várj, háromszáz éved volt, és nem sikerült megszerezned a jogosítványt?

˗    Hát. Igen. Az autók még csak száz éve, annyi sincs, jelentek meg. Kocsim van. Csak hát az oktatóim annyit érnek, mint egy kő, amit beledobnak a vízbe. És emiatt nem tudom letenni.

˗    Ha gondolod, én taníthatlak. Csak nem itt. 100 az egyhez, hogy azonnal elütsz egy gyalogost. Vagy karambolozol.

˗    Akkor hol? – kérdezi és felül a függőágyon.

˗    Elhagyatott vidéken.

Mondom és felugrom mellé a függőágyra…