30/1. rész

Farkas

Normális, családi vakációnak indult. Akarom mondani bővített családi vakációnak. Peter a nagybátyám helyett a nagynéném vőlegénye lett. Derek pedig a nővérem pasija. Ez még talán tűrhető… Úgy ahogy. Ott tartottam, hogy családi kiruccanásnak indult. De katasztrófa lett belőle. Nem is igazán kiruccanás, hanem családi össze jövetel. De az eredmény így sem változik. A minap lementünk a tóhoz…

˗    Kell egy kis segítség?

Jön oda hozzám Derek, míg én a grillel bajlódom. Jobban mondva tábortűzzel. Fogadni mernék, hogy Jane küldte ide hozzám segíteni. Derek ritkán törődik velem. És én sem tulajdonítok neki nagy szerepet. Hát… Igaz a mondás: Az ember megválogathatja a barátait, de a rokonait nem.

˗    Nem, nem kell kösz.

Mondom és hanyagul az összehordott fák felé legyintek. Mindig elfelejtem, hogy ilyenkor villámok csapnak le az emberekre, tárgyakra. Ami most mivel fa, ráadásul be is gyullad. Nem ezt akartam, vagyis nem most. Még szedtem volna egy kis rőzsét. De ajándék lónak ne nézd a fogát.

˗    Remélem, senki nem vegetáriánus.

Jegyzi meg Julie. Ki lenne az? Mindannyian húst eszünk… hússal. Ennek ellenére mégsem látszik meg rajtunk, mennyire szeretjük a hasunkat. Az edzésekkel könnyen levezetjük a felesleges energiát.

˗    Ahmm… Segítenétek?

Kérdezi Peter a napozó ágyakba gabalyodva. Azt hittem, hogy csak a rajzfimekben van ilyen. De ezek szerint… Derek könnyen kiszabadítja belőle a nagybátyját, amikor tűzcsóvák ütik fel a fejüket az erdőben, a tó túloldalán, nem messze innen. Szépen kígyóznak fel a nappali égbolton. Mindenki bűvölten nézi őket. Mikor pedig visszahúzódnak, én azonnal meg akarom nézni mi volt az.

˗    Nem! Sean, azért jöttünk ide le, hogy legyen egy stresszmentes napunk, és nem hagyom, hogy bármi is megzavarja. Itt maradsz! – szól keményen Julie.

Egy pont után már nagyon idegesítő az anyáskodó stílusa. És már régen túllépte ezt a pontot. Kezd elegem lenni belőle, komolyan mondom. Ezért is vagyok otthon minél kevesebbet. Annál jobban viselem el, minél messzebb vagyok tőle.

Legtöbbször valamelyik haveromnál ütöm el az időt. És akkor surranok be a házba, amikor már régen alszik. Így megúszom a kioktatást, és az idegesítő beszédet. Valamint rendszerint már akkor lelépek, amikor még fel sem kelt. Ő nem vesz észre, maximum Jane és mikor Derek ott van. De csak ezért, mert a szomszéd szobában vannak, és jobban hallanak. De nem mintha izgatna. Ha észrevesznek, nem szólnak, ha nem, akkor meg pláne.

˗    Akkor csak úszom egyet! – mondom egy kicsit idegesen.

˗    Veled megyek! – vágja rá egyből Derek.

˗    Derek, ennyire nem bízol bennem? – kérdezem felé fordulva. Hosszasan méregetjük egymást, míg végül megadom magam. – Jól teszed.

Mondom, leveszem a felsőmet és ellököm magam a kavicsos talajtól. Dobok egy szaltót a levegőben, aztán forogva érkezem a vízbe.

Két métert süllyedek a vízbe, majd miután felszínre bukkantam, újra lemerülök és megpróbálom elérni a barlangot. Nem fogom hagyni, hogy mások irányítsanak.

Egyre lejjebb úszom, amikor látom, hogy Jane is belejött a vízbe. A felhőlátással sokkal jobban feltudom mérni a helyzetet. De fel sem tűnik nekik, hogy „eltűntem”. Mondjuk a mélység fény hiányától nem is csodálom. Húsz méter még nem annyira sötét, de nem átlátszó. Pedig nem tűntem el, csak elmenekültem tőlük. Megfogom a a barlang bejáratának szikláit, majd beúszom a barlangba. Átúszom a keskeny sziklaüregen, majd felszínre jövök a kis medencében. Hayley már itt van. Egy kisebb kis üreg szerencsére elrejt a szeme elől, csak én látom, mit csinál.

A tűzzel próbál trükközni. Először ostorként használja, majd tőrként, és végül megint ostorként. Ahogyan lengeti a kezét, az ostor mintha tényleg kötél lenne, és nem is tűzből állna. Olyan a mozgása, mint egy igazinak. És a tőr is. Mintha nem is tűz lenne, hanem tőr. Egyszerűen elbűvölő, amit csinál. Azután az kezét leengedi és elkezd körbe forogni, miközben a kezeiből továbbra is előtör a tűz. Elkezd emelkedni és megváltozik az egyik tűz csóva színe. Kék lesz. Így jobban láthatóvá válik minden.

A tűz egyfajta spirálba rendeződik. Felváltva a piros és kék adja meg a színét. Lenyűgöző, de ami ezután következik, arra én sem vagyok felkészülve. A spirálok egy-egy képet állítanak elém.

Először egy békés kis indián falut, aztán egy nagy összecsapást az indiánok és spanyol-zászlós katonák között. De nem akármilyen indiánok között. Firák és a spanyolok előtt. A spanyolok meghátrálásra kényszerülnek, amikor látják, hogy a golyóik semmi sem érnek a tűzbe gyulladt bőrű indiánok ellen. A golyók elolvadnak mihelyst a tűz közelébe érnek és csak kis tócsák maradnak belőlük. Viszont látom a hátrányát is a tűzbőrnek. Az indiánok nem tudják használni a fegyvereiket. Csak a saját tüzüket használhatják. És az erejüket.

Újabb kép váltás. A spanyolok vízbe áztatják a golyókat és amikor kilövik azokat, a tüzes indiánok sorra buknak el. Megvan. A tüzük csak a vizet párologtatja el, de a golyót nem. Így az eltalálja őket. A maradék indián lovakra ül és elvágtat onnan. Addigra a törzs többi tagja is elindult. Fel a hegyekbe. Messze innen. Már csak egy kislány maradt, akit otthagytak, de ő sokkal okosabb, mint a többi indián. Több tűz falat húz fel maga elé. Több száz kilométer hosszan csak tűz falak. Egy kiáltás hagyja el a kislány száját, mire mindegyik indián visszafordul. A harcosok feljebb emelik a tűz falakat, majd mikor odaértek és leugrottak a lovakról, előretolják.

A tűz túloldalán álló katonák abban a pillanatban porrá égnek.

Megszűnik a dia vetítés, és Hayley is leereszkedik.

˗    Láttad? – kérdezi lehajtott fejekkel.

˗    Igen. – úszom elő a rejtekhelyemről és mászom ki a partra. – Az a kislány te voltál ugye? – kérdezem.

˗    Igen. Tudod, a legtöbb ember azt mondaná: „Ez király volt! Mutasd meg még egyszer! Meg tudnál tanítani engem is?” De te nem. Hogyhogy?

˗    Nem vagyok meglepve. Láttam, amint valaki villámmá változik, ahogyan egyik helyről a másikon terem. Ez várható volt. – mondom és odasétálok mellé.

˗    Kösz. És ha nem bánod, még gyakorolnék. – mondja és egy újabb tűzostort csinál.

˗    Nekem is mennem kell. A nővérem és Derek már biztos keresnek.

Mondom és fejest ugrom a vízbe. Kitempózom a barlangból, de azért megnézem a bejáratnál, hogy nem keresnek-e. Sajnos igen. Jane és Derek a vízben keresnek engem. Ráadásul lefelé néznek, hátha megláthatnak. Nekem viszont fogy a levegőm, ezért tennem kell valamit. Minden erőmet néhány kilométerrel arrébb összpontosítom, aminek következtében be is válik a tervem. Villámok kezdenek ott cikázni, ami eltereli Jane és Derek figyelmét, így elő tudok úszni. Felfelé úszom a hátuk mögé, hogy ne vegyenek észre. Amint felérek, nagy levegő vétellel pótolom a pillanatnyi oxigén hiányt.

˗    Mit kerestek? – kérdezem Jane-t és Dereket, mintha semmi sem történt volna.

˗    Te meg… de te… hol voltál? – kérdezi akadozva Jane.

˗    Átúsztam a tó másik felébe, aztán meg vissza. – hazudom könnyen. Talán észre sem veszik. Talán mert a mellkasom és vele együtt a szívem is a víz alatt van, aminek a hullámzása elfedi a hazugságomat.

˗    De nem láttuk, mikor visszaúsztál.

˗    Talán azért, mert a tó mélyén úsztam, megnéztem a kavicsokat. – vonom meg a vállam.

Ezt azt hiszem, megúsztam. Ha nem kérdeznek még párat, akkor sikeresen kihúzom magam a bajból. Valójában le akartam lépni, de sajnos nincs a barlangnak más gyalog megközelíthető kijárata. Most mit nem adnék azért, hogy szárnyaim lehessenek. De inkább nem. Julie néni hatalmasat csalódna bennem, amit talán még el tudnék viselni, de Jane haragját nem kockáztatnám. Ahhoz túl jó a kapcsolatunk.

˗    Azt hittük, már megfulladtál! – kiabál ide a parton ücsörögve Peter. – De jó is lett volna. – teszi hozzá suttogva.

˗    Nagyon kedves! – kiabálom vissza szarkasztikusan.

˗    Ugye? – kérdez vissza.

Összeszűkült szemekkel, dühös tekintettel méregetem. Jó lenne most megsütni a villámokkal. Védtelen áldozat. De akkor a tudása kárba vész. Igaz, most sem mond el sokat. Tehát ugyanott vagyunk. Az is igaz, hogy Duke már nem nagyon zavarja sem a várost, sem minket. Ennek ellenére nem lehet azt hinni, hogy feladta és elment. Nem, a gonoszok nem ilyenek. Sosem adja fel. Addig nem, míg meg nem szerzi, amit akar. Nem adja fel, míg én és Hayley nem csatlakozunk a falkájába.

˗    Nocsak, családi viszály? Ez még jól jöhet.

Hallom a hangokat. Nem ismerem fel, hogy kié, és azt sem, hogy honnan jött. Ha nem ismertem fel, valószínű, hogy valami torzította. Mondjuk fák. Tehát az erdőben lesz. De hol?

Hallok egy halk puffanást, amit már könnyebben tudok azonosítani. Mellőlem jött. Úgy száguldok ki a vízből, mint valami torpedó. És a szárazföldön is rakétaként süvítek. Hallom magam mögött Julie és a többiek kiáltásait, de nem érdekel. Ahogy futok, az idő lelassul mellettem. Az erdőben futó állatok, a madarak lassabban csapkodnak a szárnyaikkal. Egy veréb szárnyai is lassabban lendülnek meg, pedig tudom – hiszen láttam – milyen gyorsan csapkod velük. Lelassult az idő. Ilyen az igazi száguldás. Ezt nem lehet megtapasztalni versenyautókban. És leírni sem lehet.

Hamarosan meg is látom az alfa lányt. Ő is nagyjából azzal a sebességgel fut, mint én, de mégis a nagy lépteimnek köszönhetően hamar beérem. Kinyújtom a kezem felé, hogy megfogjam, de elbotlom egy nagy gyökérben és előreesem. Alig két-három lépésre volt tőlem, így őt is magammal sodrom.

Az esés miatt valahogyan én kerülök alulra, ő pedig fölém. Vöröslő szemekkel, és nagy fogakkal vicsorog a képembe. Válaszul én is megmutatom, hogy mi vagyok. A szemeim izzani kezdenek, és én mivel nem tudom megnöveszteni a fogaimat, kiugrasztom helyette a hatalmas karmokat.

˗    Buta kis Béta! – mondja gonosz mosolyt villantva. – Nem tudsz legyőzni.

Nagyot rántok magamon és vele együtt oldalra lendülök. Most sikerül nekem kerülnöm felülre. Most tudom csak igazán megnézni az arcát. Alfa, lány, Kali nekem ezek jutnának eszembe róla, de ő nem olyan. Egyrészt nem olyan idős. Körülbelül velem egykorúnak néz ki, de mivel a farkasok lassabban öregszenek, ezért talán ötven év is lehet köztünk. Másrészt nem szikráznak a szemei az ölés vágytól. Talán még nem érzett rá igazán a Bétaölés nyereségére. Úgy mondanám, egészen fiatal Alfa.

˗    Hogy lehet egy Béta ilyen erős? – kérdezi, miután fölébe kerekedtem.

˗    Egyrészt: Kitsune vagyok, másrészt eredeti Alfa. Szóval a számításaid annyit sem érnek, mint egy léket kapott hajó.

˗    Hogy lehetsz egyszerre egy japán róka és egy Alfa? Amúgy ha japán vagy mit keresel itt?

˗    Anyám róka, apám farkas. És ez a szülőföldem. Messze vagyok a japán származástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

˗    Ja, persze. És azt várod, hogy elhiggyem?

Ha azt akarod! Gondolom, majd kiengedem a farkasénem. A szemeim elkezdenek vörös lángban úszni, a fogaim is megnőnek, és karmok pedig visszahúzódnak. Egy bizonyos méretig.

˗    Wow. Ez király! Bár nekem is ilyen lehetne. – mondja. Közben pedig visszanyerem emberi formámat és leszállok róla.

˗    Szóval, mit keresel te Deucalion falkájában? Élvezed, hogy erős Alfa helyett gyenge talpnyaló vagy? – kérdezem és leülök vele szemben.

˗    Ő tanított meg, hogyan használjam az erőmet a többiek ellen. Ennyivel tartozom neki nem?

˗    Mióta vagy vele?

˗    Úgy egy hónapja. Miért?

˗    Nem hangollak ellene, de gondolj bele. Ha most elmennél, alapíthatnál egy saját falkát, ahol te vezetnél. Senki nem parancsolna neked. Sokkal erősebb lehetnél. És ha attól félsz, hogy Duke megtalál, feleslegesen izgulsz. Most ő velünk van elfoglalva. Kisebb dolga is nagyobb annál, mintsem téged keressen.

˗    Nos, talán igazad lehet. Jó is lenne. De hova mehetnék. Egyedül?

˗    Fogós kérdés. Talán Mexikó, vagy Alaszka. Mennék, amerre látok, és ahol minden szép, megállnék. És ott élnék. Vagy egy icipicit a környékén. Mondjuk egy városban.

˗    Akkor mehetnék is? – kérdezi izgulva.

˗    Ahogy gondolod, csak ne menj… a város felé. – teszem hozzá halkan, mert mire felpillantok, már ott sincs.

Nem értem. Az előbb még normális volt, most pedig megőrjítette a szabadság. Kíváncsi leszek, hogy hol lyukad ki. Bár nagyobb annak a valószínűsége, hogy fejbe talál egy meteor, mintsem megtaláljam. Bár… Elvileg örökké élek. Talán mégis találkoznék vele. De az nem most lesz.

Felállok, és lassan visszaballagok a tóhoz. Út közben itt-ott elrúgok egy kavicsot. Örülök neki, hogy eggyel kevesebb Alfa miatt kell aggódnunk. Örülök ennek és szerintem a többiek is fognak, ha elmondom nekik. De persze csak azután, hogy Julie leüvöltötte a fejem. Na meg persze Jane, Derek, és Peter. Az első kettőtől nem félek, de Peter haragja elég rémisztő.

Hallok egy félelmetes morgást a hátam mögül. Ilyen morgást még nem hallottam. Ugyan ilyen a vérfarkasoké, de nem ilyen mély. Valahonnan a torka mélyéből tör elő akárcsak a zihálása. Kapkodja a levegőt és a levegő morgással elegyedik. A lábaim és vele együtt én is kővé dermedek. Nem fordulok meg. Ha moccan, meghallom, és ki tudom kerülni. A biztonság kedvéért meg kellene néznem, hogy ki az. Éppen van mellettem egy viaszos levél, amin még megmaradt a reggeli vízcseppek közül néhány. Nem fordítom el a fejem, csupán arra nézek. A vízcseppre. Közben pedig nem akar szűnni a morgás…

Hereafter

A vízcsepp visszaveri a fényeket, egyfajta tükörként hasznosul. Bár sok mindent nem látok, de azt ezért igen, hogy egy hatalmas valódi farkasszerű szörny áll mögöttem.

****

Futok, ahogyan a lábam bírja, ő pedig ott lohol a nyomomban. Az sem zavarja, ha az utcára látó lakosok meglátják. Semmi nem érdekli csak én. Vadászik. Csak rám vadászik. Amikor megpillantom az iskola épületét, még gyorsabb tempóra váltok.

****

˗   Ti meg mi a fenét kerestek itt? – kérdezem mérgesen.

˗   Jöttünk segíteni. – válaszolják kórusban és közben felállnak a földről.

˗   Csak ti ketten? – kérdezem még mindig mérgesen.

˗   Nem. Itt van Danny… is… - válaszolja Ethan miközben megfordul. Egy a bökkenő: Danny nincs ott.

****

˗    Jó kis csapat voltunk nemde? – kérdezem Jane-től.

˗    Voltunk? Nem, nem fogsz itt hagyni. Most kaptalak vissza és megint elveszítelek. Nem, nem, nem fogom hagyni. – mondja a képembe és kigördülnek az első könnycseppek a szemébe.

˗    Muszáj lesz. Tovább kell lépned.