30/2. rész

Csapda

A vízcsepp visszaveri a fényeket, egyfajta tükörként hasznosul. Bár sok mindent nem látok, de azt ezért igen, hogy egy hatalmas valódi farkasszerű szörny áll mögöttem. Mást már nem látok, mert lemegy a nap a horizont mögött és az összes fény eltűnik. Magam maradok a sötétben a szörnnyel. Nem látom a tábortűz fényét sem a tóparton. Elhatároztam. Nem leszek semmi képen a szörny vacsorája. Egy nagyobb és hangosabb morgás hallatszik alig pár centire a tarkómtól.

Nagyot nyelek és behunyom a szemem. El kell terelnem a figyelmét, hogy el tudjak futni. Szégyen a futás, de hasznos! És inkább hallgatom a hülye beszólásokat, mintsem meghaljak, köszönöm! Megint egy kis villám-gömböt csinálok kb. száz méterre innen, mikor pedig megjelenik, a lábam rugóként lő ki. A pillanat tört része alatt megjelent a villámgömb és el is tűnt. És én is.

Addig oké, hogy elfutok, de még nem sikerült megmenekülnöm. A nyomomban van, és aligha tudnám lerázni. Ő négykézláb követ, ami megnöveli a sebességét. A futásomat az is megnehezíti, hogy nekem el kell hajolnom az ágak elől, hogy pofán ne csapjanak. Ki kell találnom valamit.

Szerencsémre meglátok egy alacsonyabban fekvő ágat. Megfogom és amilyen erősen csak tudom, hátrafeszítem. Átlépek felette és mikor a szörny odaér mögém, elengedem. Jó erősen fejbe vágja, de csak éppen arra elég, hogy egy pillanatra megtévessze. Erre akkor jövök rá, mikor elengedem az ágat. Tágra nyílnak a szemeim, majd újra futásnak eredek. Szerencsémre jól bírom a futást és nem fáradnak el a lábaim. A levegővételem egy kicsit gyorsabb, de semmi a pulzusomhoz képest. Az ugyanis az egekbe szökött. Az idő kissé megint lelassult és a lábaimat mégis olyan őrült ütemben kapkodom, hogy biztos lennék benne, hogy egy csíknak látszanának halandó szemmel.

Nem csalom a tó felé, bár ott el tudnék menekülni. Hátha ott vannak még a többiek. Nem, az iskolába kell csalnom, ott talán le tudom rázni. Vagy legalább a város határáig, ott talán a fények elveszik a kedvét az üldözéstől. Ha mégsem, az iskola jó hely lesz arra, hogy lerázzam.

Futok, ahogyan a lábam bírja, ő pedig ott lohol a nyomomban. Az sem zavarja, ha az utcára látó lakosok meglátják. Semmi nem érdekli csak én. Vadászik. Csak rám vadászik. Amikor megpillantom az iskola épületét, még gyorsabb tempóra váltok. A lábam így is szántja a földet, de mikor rákapcsolok, egy másodperc alatt lefutok húsz métert. Sokkal gyorsabb vagyok, mint eddig.

Amikor a drót kerítéshez érek, elrúgom magam a földtől és megkapaszkodva a kerítés tetején végigfutó vasban átugrok a kerítés másik oldalára. Egy pillanatra sem állok meg, hanem gyorsan az ajtóhoz futok és letépem a lakatot a láncról. A lánc lecsúszik a zárról, én pedig beugrom a résnyire kinyitott ajtón. Csakhogy így ő is be tud jönni. Körbenézek, hogy mivel erősíthetném meg a zárat. Nagy bánatomra csak egy szék van a folyosón. Ha belegondolunk, talán ez is jó. Eddig a hátam nekitámasztottam az ajtónak, most viszont ellököm magam onnan, felkapom a széket, és belehúzom a két kilincs közé. Bár nem igazán mondanám kilincsnek.

Elhátrálok pár lépést, majd sarkon fordulok és elfutok a folyosó másik végéig. Pont akkor mér két erős ütést az ajtóra, ami megrázkódik tőle. Mikor betöri, szembe állok vele. A bal kezemet előretartom, mintha meg akarnám állítani, a jobb kezem ökölben a szemem mellett tartom. Amint meglát a kéken izzó szemeivel, és felém indul, kisütöm az erőmet. Az ökölbe szorított kezem előre lendül a padló irányába, a másik pedig visszaugrik oda, ahol az előbb az ökölbe szorított volt. Az öklös kezemből nagy villámok törnek elő, és egy függönyt alkotnak a két szekrénysor között, ez adja ugyanis az erejét a villám függönynek. Engem és őt elválasztva. A másik kezemet is előrenyújtom, amivel a helyet adom meg a villám függönynek. Míg a varázslat tart, beugrom az egyik osztályterembe és nekitámaszkodom az ajtónak. Pont akkor csörög a telefonom.

˗    Hogy az a…

Kezdenék bele egy tartalmas káromkodásba, de időben befogom a számat és kinyomom a hívást. Lenémítom a telefonom és elkezdek futni a teremből kivezető egyetlen kijárat felé. Gondolkozz, Sean! Hol nehéz elkapni valakit? Hol nincsenek üvegek, ablakok, ajtók? Hát persze! Az öltözők. Remek. Most már csak le kéne oda jutni. Anélkül, hogy elkapnának. A kijárat szerencsére a lépcsőházba nyílik. De csak felfelé lehet menni. Nem is igazán lépcsőház. Felsietek a lépcsőkön, és amint kiértem, megkeresem a valódi lépcsőházat. Remek. A harmadik emeleten vagyok. Megfogom, átugrom a korláton és egy emelettel lejjebb érek földet.

Sikerül meghúznom ugrás közben a bokámat. Remek. Leveszem a cipőimet és behajítom őket a mellettem álló ajtón és gyorsan lesétálok a lépcsőkön még egy emeletet. Benyitok az ajtón és gyorsan elsietek az öltözőkbe.

Benyitok az öltözőbe, szerencsére nincs itt. Megkönnyebbülve sóhajtok és bemászom az egyik szekrénybe. Időközben jött egy SMS-em amit gyorsan megnyitok.

Hol a fenében vagy? Miért nem tudunk elérni?

Írja Aiden.

A pokolban és nincs térerő. Az iskolában és nem akarom, hogy ide gyertek. Egy szörnnyel van ugyanis kis nézet eltérésünk.

Akkor is odamegyünk.

Írja. Remek még két ideg beteg, akikkel vigyáznom kell. Mért van nekem ilyen nehéz dolgom? Zsebre rakom a telefont és hallgatózom. Semmi. Még csak nem is hallom. Pont egy pillanattal később aztán kinyílik az öltöző ajtaja. A cipőm koppan a padlón, majd egy halk reccsenést hallok. Recsegést. Mintha egy erős beton nem bírná a súlyt és repedezne. Hamar rájövök, mit jelent ez. A fejem fölött a beton gerendákra mászott fel. Oké. Ha így játsszák a játékot…

Fémes zörgés, ami azt jelzi, hogy ráugrott a szekrények tetejére. Két kézzel kell fognom a számat, hogy ne kezdjek el sikítani. Egy ajtó csapódás és eltűnik. Biztosra veszem, hogy nem ment el, csak megvárja, míg előjövök. De abból nem eszik. Két kék szempár bámul be a kis réseken. Visszanézek és abban a pillanatban kinyitom a szekrényajtót és nekicsapom, majd a mellkasához érve jó erős sokkot kap tőlem. És másodmaga is. Eltelik egy kis idő, mire rájövök, hogy csak a két iker. A rángatózó testük fölé tartom a kezem, amitől villámok formájában elkezd visszaáramolni belém az áram.

˗   Ti meg mi a fenét kerestek itt? – kérdezem mérgesen.

˗   Jöttünk segíteni. – válaszolják kórusban és közben felállnak a földről.

˗   Csak ti ketten? – kérdezem még mindig mérgesen.

˗   Nem. Itt van Danny… is… - válaszolja Ethan miközben megfordul. Egy a bökkenő: Danny nincs ott.

˗   Remélem elbúcsúztál tőle. Mert 99 százalék az esély arra, hogy élve nem látod viszont. Hányszor mondtam nektek, hogy ne keverjetek bele halandókat farkas ügyekbe? – Ha szemmel ölni lehetne, már rég eltemették volna őket.

˗   De hiszen itt volt mögöttünk. – próbálja feldolgozni az eseményeket még mindig Ethan.

˗   Farkas ügyekbe? – kérdi Aiden. – Te sem vagy az!

˗   Az vagyok. Különben ti sem lennétek Béták, nem gondolod? – kérdem tőle vöröslő szemekkel és hatalmas fogakkal.

Az egyetlen ami megmenti tőlem, hogy valakinek csörög a telefonja egy emelettel feljebb. Ethan megismeri a csörgést és azonnal felfut a lépcsőkön Dannyhez. Meg kell mondjam, mikor odaérünk ahhoz a teremhez, ahol van a szörnnyel, mindhármunknak tátva marad a szája.

˗    Hű, de élethű jelmez!

Mondja, és közben próbálja leszedni az általa hitt jelmezt. Nem tudom, mi viccesebb. Danny bátorsága vagy a szörny arca. Danny mindkét lába a szörny alsó állkapcsának támaszkodik, miközben a kezeivel felfelé húzza a fülét. Vicces látvány, főleg a szörny képe.

˗    Ez nem jelmez. – mondja és elengedi.

Aztán a legmeglepőbbet teszi. Belerúg a szörny pofájába és megharapja az egyik ujját. Amikor pedig a fájdalomtól elengedi a szörny, és leesik, a sarkával rátapos a lábujjaira. Azután pedig ellöki és odajön mellénk.

˗    Mikor lett neked ekkora önbizalmad? – kérdezzük tőle hárman kórusban.

˗    Valamikor megjött. Most nem mehetnénk?

Kérdezi és futásnak ered. Lesiet a lépcsőkön, ahol megvár minket.

˗    Hova menjünk? – kérdezi.

˗    A tóhoz, ott el tudunk bújni. – javaslom.

˗    Akkor mire várunk? – kérdezi Aiden és megindul az ajtó felé.

Megcsóválom a fejem és utánuk indulok. Az ajtó kinyílik előttem, majd be is csukódik. És majdnem beleszaladok Aidenbe. Elnézek a válluk mellet és meglátom, mitől dermedtek meg. Nem csak egy farkas áll velünk szembe, világító szemekkel. Nem társult hozzá egy Kitsune is. Méghozzá nagyon erős, mert mind a kilenc farka még megvan. A vérfarkas ilyen alakban nagyon ritka. Egy élőt ismerek. A nővéremet.

˗    Jane! Jane! – szólítgatom, de semmi válasz. – Oké, ez nem Jane.

˗    És most? – néznek rám.

˗    Marad a terv. Amikor szólok, elfuttok a tóhoz oké? Ethan, te viszed Dannyt.

Már csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Megint az ökölbe szorított kezembe sűrítem az erőmet. Érezni lehet a köztünk lévő feszültséget. Nem várok sokáig, hiszen a „kék szörny” is megjöhet.

˗    Most!

Kiáltom és az aszfalt felé ütök a kezemmel. Az ikrek abban a pillanatban eltűnnek, én pedig éppen indulnék utánuk, csak el kell zárnom az utat az ellenségek elől. Felnézek az égre és hirtelen felemelem a kezeimet. A villámok magasra csapnak és bekerítik a rókát és a farkast. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, aztán elkezdek Ethanék után futni.

Pillanatnyi örömöm nem tart sokáig. Alig, hogy megteszem az első tíz métert, éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Mikor lenézek, meglátom, hogy egy nyíl áll ki belőle. Megmarkolom a nyilat és kihúzom a mellkasomból. Egyre nehezebben kapok levegőt, és a földre zuhanok. Mielőtt a földdel találkozna a fejem, valaki elkapja a vállamat és megkímél attól, hogy a kemény betonba beverjem.

Jane az. És Julie. Mindketten. A farkast és a rókát nem látom, de ők sem érhettek ide ilyen gyorsan. Tehát mégis Jane volt és Julie.

˗    Nem kellene már gyógyulnia? – kérdezi üvöltve Jane.

˗    A szívét súrolta a nyíl. Így nem fog tudni begyógyulni. – közli higgadtan Julie. Tehát meg fogok halni.

˗    Jó kis csapat voltunk nemde? – kérdezem Jane-től.

˗    Voltunk? Nem, nem fogsz itt hagyni. Most kaptalak vissza és megint elveszítelek. Nem, nem, nem fogom hagyni. – mondja a képembe és kigördülnek az első könnycseppek a szeméből.

˗    Muszáj lesz. Tovább kell lépned.

˗    Ne, Sean! – mondja, de már későn. Az utolsó levegővétel. Az utolsó szív dobbanás. Köszönöm, legalább, hogy eddig élhettem…