33. rész

Hát ez meg?

Marin segítségével sikerült végül visszaszereznem az elfeledett emlékeket, amik nagyjából egy hete történhettek. Egy nagy farkas szerepelt benne, nekem emberi alakban a mellkasomig ért. És rögtön nem egy, hanem kettő is volt belőle. Ami különös, mert nincs két ugyanolyan mintázatú farkas. De belőle volt. Meg is lepett.

Mindegy. A lényeg az volt, hogy menekülnöm kellett, hogy el ne kapjanak, és csak futottam… És végül Los Angelesben kötöttem ki. Nem volt kellemes előhívni az emlékeket, de sikerült, és amikor megtudtam őket, az még jobban fájt. Mit tehettem volna? A farkasom irányított, de a nélkül is a futást választottam volna. Ha futás vagy a halál közt kell választanom, akkor a futás régen győzött. Elég volt három perc a túlvilágon, és azonnal tudtam, hogy nem akarok oda visszatérni soha többet.

Azóta is az erdőt járom, hátha rájuk találok, az bebizonyítaná, hogy nem tévedek, de az eső elmosta már a nyomaikat, de akkor is látszaniuk kéne. De semmi már két napja csak az erdőben járok, de még mindig semmi.

Most éppen reggel van, és pihenek. De ez sem sokat segít. Valami nagy készül. Az évtized összecsapása lesz. Az Alfa falka vs. A Hale falka. Azért Hale falka, mert ugyan én vagyok az „Alfa” Jane segítségével, a legnagyobb részt a Hale vérvonal tagjai teszik ki. Jane, Derek, Peter, Malia, én és ott van a falka többi tagja: Aiden, Ethan, Lydia, Danny, Julie, Hayley, és a Grifo tesók és a falka druidája Marin Morrell. Ezzel szemben a „maradék” vagyis Scott, Kira, Stiles és a druida: Deaton. Kétség sem fér hozzá, hogy kinek a falkája erősebb.

És a másik oldalon: Deucalion, Conor, Stephen, Brad, és James. Miután persze Kelly elment kitudja hova. 5 a 12 harcra fogható ember ellen. Akkor is náluk az előny ők mind Alfák, míg nálunk csak kettő van ilyen. Az sem teljesen. Jane és én, az kettő, az ikrek megint érnek egyet, tehát 3 Derek és Peter szintén egy, vagyis 4 és marad Julie, Marin, és Danny még egynek. Valamint Hayley is egy, ami már 6 és a Griff testvérek, az 7.  Tehát 5 a 7 ellen, ha úgy vesszük, 8 a 7 ellen, hiszen Deucalion szintén erős. Tehát hátrány.

De ezzel egyelőre nem akarok foglalkozni. A szép hajnalt akarom élvezni. Éppen akkor szólal meg a rádióm. Vagyis az ébresztőm. Az ébresztőt kinyomom, de tovább hallgatom a híreket.

BEACON HILLS ISMÉT RETTEGÉSBEN ÉL. EGY KEMPINGEZŐ PÁRT BRUTÁLISAN SZÉTTÉPETT EGY VADÁLLAT. FELTEHETŐLEG FARKASOK, AMIKET MÁR RÉGÓTA NEM LÁTTAK KALIFORNIÁBAN. A LAKOSSÁG RETTEG. A VIZSGÁLATOK MÉG TARTANAK. A TETTESEKET A LAKOSSÁG ÉS A RENDŐRSÉG KÖZÖS ERŐVEL KERESI. AKI TUD, KERÜLJE EL MESSZIRE AZ ERDŐT, A HATÓSÁG FIGYELMEZETÉÉÉÉ…

Ennyi elég is, amit hallok. Nem akarok több sületlenséget hallani. Ha Deucalion visszatért, – bár tudtuk, hogy soha nem fog elmenni – akkor nem tehetünk semmit. Így akarja megüzenni, hogy nem sok nap van már hátra.

Kikelek az ágyból, és kinézek az ablakon. Szép tiszta az ég. Sehol egy felhő, csak a szeplőtlen napsütés. Élmény lesz a mai séta. Bár ma nem akarom az egész napomat az erdőben tölteni. Egy nap szabadság és pihenés nekem is jár! Felveszek egy ujjatlant és egy nadrágot, azt kiugrom az ablakon és az erkély tetejéről is leszaltózom. Úgy döntöttem, ma lemegyek a tóhoz, és az egész napomat ott töltöm. Ha persze nem zavarja meg a nyugalmamat egy-két Alfa.

Amint nekiállok az erdőben futni, rájövök, hogy úgysem lesz nyugalmam. Amint megteszek 20 métert, máris követnek. Szinte kiszámítható volt. Ha velem akarsz újat húzni, akkor csak gyere kisapám! Gondolom és megszaporázom a lépteimet. Megint elsuhannak mellettem a dolgok, közben pedig az idő lelassul. Kis idő alatt le is hagyom, de azonnal kettő helyett négy talp dobbanását hallom. A felhőkből lenézve itt-ott megpillantom az óriásfarkast. Tehát ő lehet az a farkas, aki elüldözött.

Lassítok, mire ő is lassít, és két lábon fut már felém. Tehát egy erős farkas, mivel tudja változtatni az alakját, nos, erre én is képes vagyok. Végül megállok és szembefordulok vele. Eszem ágában nincs azt mondani, hogy meglep a látvány. Naná, hogy egy Alfa. Méghozzá, ha jól tudom, akkor Conor. Ő is meglepődik, amikor ott talál magával szemben. Nem pazarlom az erőmet arra, hogy a torkának essek, inkább megpróbálom békés úton jobb belátásra téríteni, ha nem megy, ott a futás lehetősége.

˗    Elárulnád, hogy mégis miért követsz? – kérdezem tőle.

˗    Mindenkit meg kell ölnöm, aki az erdőbe jön. Nem számít a faja. – mondja és tesz egy lépést felém. – Kivéve az Alfákat.

˗    Ezt úgy mondtad, mint a parancsot kapott katonák. Ki adta a parancsot? Deucalion? És hallgatsz rá?

˗    Segített erősebbé fejlődnöm és elérni, hogy én lehessek az Alfa.

˗    És mégis milyen áron?

˗    Semmilyen áron.

˗    Dehogynem. A talpnyalójának kell lenned. Nem igaz? – kérdezem gonoszan.

˗    Hagyd abba! Önszántamból vagyok vele. Meghálálom, hogy segített.

˗    Mióta vagy vele?

˗    Két hónapja.

˗    És szerinted nem volt elég ahhoz, hogy megháláld? Nem érzed magad egy kicsit sem elnyomottnak? Rég leléptem volna tőle. Ezt tette Kelly is. Megvilágosodott. De úgy látom, nektek tilos az önálló gondolkodás. Sajnállak. Lelépnék, és új életet kezdenék, új falkát alapítanék, és elkerülném olyan messziről Dukeot, amilyen messzire lehet.

˗    Ne beszélj így! – morogja a fogai közt.

˗    Nem vagy más, mint egy pincsikutya, aki fél, ha a gazdája meglendíti a kezét. Félsz attól, hogy Duke utánad ered, és megöl. – mondom. Ha az volt a célom, hogy feldühítsem, akkor bejött. Alakot vált és felém vicsorog a nagy agyaraival.

Morog egyet, és felém közeledik. Mind jobban látom a szemében a haragot és a gyűlöletet. Már az önmagában félelmetes, hogy milyen nagy, az viszont még inkább ijesztő, hogy ilyen megfontolt és apró léptekkel közeledik felém. De én nem félek. Sikerült túlélnem egy nálánál jóval nagyobb farkas támadását is, - bár igaz, hogy meghaltam egy nyíl által, amit nem ő lőtt, szóval… - így szemernyi kétségem sincs a felől, hogy könnyen legyőzném.

˗    Nincs családod, akiket szívesen viszont látnál? Akikhez visszamennél? – kérdezem, mire visszaváltozik emberré. – Mióta vagy farkas?

˗    Három hónapja. Van, az ország másik felén élnek. És nem hiszem, hogy szívesen viszont látnának. Mielőtt megharaptak, volt egy veszekedésem a szüleimmel. Soha többé nem akartak látni. Még akkor sem, ha meghalok. És miután eltűntem, nem kerestek.

˗    Minden szülő mond ilyet. Olyat, amit nem gondol komolyan, de attól még fontos vagy nekik. Menj vissza. Meglátod, örülni fognak, hogy nem haltál meg.

˗    Talán igazad van. De nincs pénzem se kocsira, se repülőre.

˗    És? Farkas vagy, megáll az ész! Emberi formában is 60 km/h-val vagy képes futni. Farkas alakban meg megközelíted, talán felül is múlod a versenyautók átlag sebességét.

˗    Igaz. Hogy én erre nem gondoltam! – csap a homlokára. Majd felém fordul. – Majd eligazítasz a világban? – kérdezi.

˗    Ha nem öl meg a Démon farkas, akkor talán. – mosolygom.

˗    De merre menjek? – kérdezi.

˗    Látod a napot? – kérdezem és felé mutatok. – A nap tőlünk nyugatra kelt, így ha kelet felé futsz, akkor nemsokára az Atlanti-óceán partján kötsz ki.

˗    Köszi! – mondja, és farkassá változva eltűnik a szemem elől.

Olyan gyorsan eltűnik, hogy csak lesek utána. Megrázom a fejem és sarkon fordulva eltűnök a tó irányába.

Tartalmas kis beszélgetés volt. Gondolkodom út közben. Szinte biztos vagyok benne, hogy Georgia államban él, vagy esetleg Dél-Karolinában. Több lehetőség van benne, mint hinné. Az alakváltás olyan képesség, amit még a legerősebb farkasok is csak nehezen kaparinthatnak meg. És akinek van, azt mindenképpen begyűjtik a falkájukba. Vagy megölik, mert félnek tőlük. Félnek, hogy egy falkába rendeződnek, és megdöntik a gyengébb farkasok hatalmát. Hogy továbbfejlődhessen a vérfarkasok faja.

Hát jó, de én, és Jane, nem leszünk senkinek a bábjai. Akár maradunk magányos Alfák, de nem fogunk Bétaként viselkedni. Mai még fontosabb: nem leszünk Deucalion buta kis talpnyalói.

Talán ki is mondom hangosan, de nem érdekel. Felsőmet a partra dobva ugrok bele a hűsítő vízbe. A víz mindig kimossa a rossz gondolatokat a fejemből. Amint felérek a felszínre és újra levegőt vettem, újra lebukom a víz alá és beúszom a barlangba. Útközben bőven van időm gondolkodni a tükörsima vízben. Bár legszívesebben elfelejteném a megtörtént eseményeket és eltűnnék a térképekről, hogy a Google se találjon meg, tudom, hogy nem tehetem.

Nem tehetem, mert Deucalion szellem várost csinálna a városból. De a mai napon nem törődöm ezzel. Határozom el, és felbukkanok a Holdbarlangban. A hold ugyanis mindig a barlang felett megy el, és éjszakánként besüt a fénye. Innen neveztük el Holdbarlangnak. Most kedvem van felfedezni, hogy hova juthatok el a másik barlangbejáraton át. A barlang fölé csinálok egy kis esőt, hogy legyen fölöttem, amíg varázsolok és légbuborékok tudok tartani a fejem körül, hogy tudjak lélegezni.

Egy vízburkot csinálok a levegőbe, amitől az remélhetőleg a buborék belsejében marad. Nagy levegőt veszek és lebukom a víz alá, aztán a fejembe húzom a légbuborékot. Beúszom a kis bejáratba, majd a tenyeremet az ég felé fordítom, hogy tudjam mozgatni a vihart, és ne tűnjön el a vízburok, ami a levegőt adja nekem. Elkezdek tempózni a lábammal az egyre szélesedő sziklaszirtek között. Közben pedig a gondolatommal tartom magamon a levegőburkot. Sokat kell tempóznom, míg eljutok a barlang másik kijáratához. Közben pedig végig olyan érzésem van, mintha figyelnének. Idebenn azonban nem tudom bevetni a felhő látást, mivel nincs sehol összekapcsolva a levegővel és a felhőkkel.

Kezd egyre furcsább lenni az események sorozata. Amikor kijutok a kis barlangból és kisétálok a homokos tengerpartra jó pár méterrel feljebb, Long Beach táblával találkozom ismét. Ezt el sem hiszem. Mi van ennyire különös Long Beachben? Amint kiérek a strandra, csörög is a telefonom. Naná, hogy Julie keres.

˗    Sean! Hol a fenében vagy és miért nem vetted fel a telefonod? – kérdezi azonnal.

˗    Long Beach, ismerős? És sajnálom, de a víz alatt nem túl jó a térerő. – közlöm, közben egy széles mosoly ül ki a képemre.

˗    Mit keresel Los Angelesben? – kérdi.

˗    Nyugalmat. – válaszolom egyszerűen és szétkapcsolom a vonalat.

Nincs kedven hallgatni a fejtágító szövegeit. Azt hiszem, futva kell megtennem a haza utat. De… Itt csend van. És nyugalom. Ráadásul a tenger hangja megnyugtatja az idegeimet. Ráérek még hazamenni. Maradhatok akár estig is. Legalább addig sem kell Julie néni fejtágítását, és Jane szidását hallgatnom.

Úgyhogy fogom magam és leülök a homokos tengerpartra és a tengert figyelem. Közben pedig jár az agyam. Azon, hogy hogyan győzhetnénk le Duke-ot. De azon is töröm a fejem, hogy miért akar annyira a falkájába, de ott van a mi ez a sok titokzatosság a tóval és a barlanggal című kérdéssorozat is. Mindenre van megoldás, de elég nehéz megfejteni. Az elsőt könnyű megfejteni, de nehezebb megvalósítani. A másodikra ötletem sincs. És ugyanez van a barlanggal is.

Nemsokára társaságom is lesz a gondolkozásomban.

˗    Hát te meg ki vagy, és miért lógatod itt az orrodat? – kérdezi egy lány. – Pedig egy ilyen szépfiúnak nem lenne szabad búsulnia. Ó, én bolond! Yvette vagyok. – nyújtja a kezét. Leesik, hogy ő aztán egy szószátyár alak.

˗    Sean vagyok. – közlöm mosollyal az arcomon, majd kezet rázok vele.

˗    Szóval, Sean, mi a bajod? Barátnő ügyek, abban tudok segíteni. És honnan jöttél, mert még soha nem láttalak itt, és egy ilyen jóképű srác nem kerüli el a figyelmem.

˗    Az életem a feje tetejére állt, és igazad van, nem vagyok idevalósi. – mosolygom rá.

˗    Honnan jöttél?

˗    Beacon Hillsből. Nincs messze innen. Csak pár tucat mérföld. – mondom mosolyogva.

˗    Hát igen. Nincs éppenséggel közel. – mondja mosolyogva. – És hány éves vagy?

˗    Nemsokára 18. Miért? Miért érdekellek ennyire? – kérdezem.

˗    Hát… Csak… Tudni… Szóval tudni akartam.

˗    Nem volt meggyőző válasz. Szóval?

˗    Na, jó. A barátnőimmel sorsot húztunk. Akinek a legtöbb kérdésre válaszolsz, az elhívhat randira. De ne vedd magadra. Nem te vagy az első alany. – hadarja el nagyon gyorsan.

Felhúzott szemöldökkel és féloldalas mosollyal nézek rá. Ez sem volt túl hihető. Meg persze elárulta a szívverésének gyorsulása is. Király, hogy a hallással ilyen sok mindent megkaphat az ember. Például hallom, ahogyan cápák úsznak a szörfösök felé. A strandoló párok szerelmes mondatai. És a barátnői elégedetlen szavai. Na meg persze az autók elmaradhatatlan hangjai. Ez idegesít a legjobban.

˗    Jó, jó. Te vagy az első alany. – adja meg magát.

˗    Figyelj, amint mondtam, nekem van barátnőm és nem szándékozom lecserélni. Köszi. – mondom, megfogom a vállát és felállok.

Felállok és elsétálok a parton. A vele ellenkező irányba. Nem tudom, hogy merre szándékozom menni. Azt tudom, hogy a partokon, aminek végén csak kiérek a városból, onnan pedig már el tudok indulni hazafelé. Így is teszek. Nem várok vele estig…

˗    Csókolóztok, vagy le akarjátok nyelni egymást? – kérdezem, amint beérek a házba és bepillantok a nappaliba. Naná, hogy Jane és Derek az. Sőt már nem is igazán lep meg a dolog, de azért ez már a többi alkalomhoz képest túlzás.

˗    Most vacsoráztunk, úgyhogy nem kösz. – válaszolja Jane.

˗    Hogy ennek mindig jókor kell megjelennie. – jegyzi meg Derek. Erre pedig egy morgás a válaszom. – Ne morogj rám! – kiált fel.

˗    Miért ne tehetném? – kérdezem. – Elvégre Alfa vagyok. – közlöm mosollyal az arcomon.

˗    De meddig? – kérdezi Derek, felkel Jane fölül és felém ugrik.

Pontosan úgy, ahogy tanította neki Hayley. Szerencsére, én voltam az első, akinek anno megtanította, de nekem még a kivédését is. Elállok az útjából, de mielőtt belevágódna az asztalba, elkapom a karját és árammal sokkolom. Aztán, mikor a földre esik, jóindulatúan kezet rázok vele.

˗    Örvendek. Alfa Vagyok, Míg Csak Akarom a nevem. – mutatkozom be és mosollyal az arcomon felsétálok a lépcsőkön.

˗    Dögölj meg! – suttogja maga elé.

˗    Csak utánad! – kiáltom le.

Azután bemegyek a szobámba. Teljesen megőrült a város. Míg hazaértem, mindenhol csókolózó párok, és szerelmes mondatok. Semmi bajom a szerelemmel, csak mindenki egyszerre őrül meg és szeret bele a másikba? Ez korántsem normális. Olyannyira, hogy rajtam kívül mindenki megbuggyant. Valami volt itt, míg én L.A.-ben lógattam a lábam. Valami nagyon nagy.

Kinézek az ablakomon, hogy hátha látok valamit. Inkább hallok. Kira és Scott szerelmének hangjait. És mást nem nagyon. Mire kinyitom a szemem, már Hayley áll előttem az üveg másik oldalán. Olyan szemekkel néz rám, mint, aki nem látott még életében fehér embert.

˗    Valami nagyon fura történt. – mondja és beugrik a szomszédos ablakon.

˗    Észrevettem. – mondom, és szembe fordulok vele.

˗    Ki kell derítenünk, hogy ki okozta. Ez valami szerelem bűbáj, aminek köszönhetően a boldog idők beköszöntöttek. Az egyik jó ismerősöm a pap fia, és azt mondta… holnap csak 60 esküvőt kell megtartania. Ráadásul mindenki ma szólt neki. Ráadásul az emberek valami szárnyas macskáról beszélnek.

˗    Tudom kik tették. Gyere! – mondom és kiugrom az ablakon.

˗    De hova? – ugrik utánam.

-  Nincs időm magyarázatokra, de majd ők elmesélik. Szárnyas macska? Inkább négylábú sas! Azt hiszem, nem árt nekik megmutatni, mikor szórakozzanak a szerelemmel. Olyan erőkkel játszanak, amit még csak nem is értenek.

Nem kell sokat futnom, és Hayleynek tűzzel perzselni a levegőt, hogy odaérjünk. Nem nehéz kiszúrni egy jól kialakított régi, olaszos házat. A sárga és a vörös nagymértékű használata rikít az éjszakában. A kis mező szélénél lefékezek, de a lendület így is majdnem bevisz a házba. Szerencséje, hogy pont előtte tudok megállni, különben szegény ajtó húzná a rövidebbet. Hayleynek sikerült a mező szélén leszállnia, így ő végigneveti a mutatványomat. Megfogom az ajtókilincset, ami – nem tudom előnyös-e számukra, vagy nem – zárva van. Megfogom, és kitépem az ajtóból a kilincset és a zárat. Berúgom az ajtót, – ha már össze van törve, legyen min levezetnem a dühömet – ami nekiszánkázik a folyosó túloldalán álló szekrénynek. A nappaliban ülő ikrek azonnal felugranak a fotelekből, amint meglátják a repülő ajtót. Luke még alakot is vált.

˗    Kérlek, hadd magyarázzuk el! – próbálkozik békítéssel Tia.

˗    Rendben! – mondom és lezuhanok a mellettem álló fotelbe. Hayley is és a többiek is meglepődnek, amikor Hayley bejön és leül mellém a negyedik fotelbe.

˗    Szóval? – kérdezi.

˗    Te meg ki vagy? – kérdezi Luke, aki mostanra már visszaváltozott.

˗    Jobb, ha nem tudod. – mondja és lánggal a körmei helyén mutat felé.

˗    Velem van. – próbálom elsimítani a hangulatot. – Akkor?

˗    Nos, úgy volt, hogy bejött egy fiú nekem, de ő rám sem akar hederíteni. – mondja Tia. – Megtaláltuk a szerelmi bájital receptjét, és meg akartam vele szórni, hogy belém szeressen. De nem találtuk sehol, így az egész városban szétszórtuk, hogy biztosra menjünk. De nem jött be, mert eltűnt és…

˗    Ügyes, legalább, azt tudjátok, hogyan kell eltűntetni? – kérdezem.

˗    Igen. Meg is van az elixír, de olyan kevés van belőle, hogy kizárt, hogy az egész városba jusson belőle. – mondja Luke és megrázza egy kicsit az üveget.

˗    Nekem van egy ötletem. Az elixírt beleszórjátok az esőfelhőbe, az szétszóródik, és az esővel nyakon borítunk mindenkit. De össze kell terelni az embereket egy kis helyre. – mondom.

˗    De nem juthat a talajba. – rázza meg a fejét Tia.

˗    Akkor majd felhevítem a talajt. Az elpárologtatja. – mondja Hayley

˗    Majd összegyűjtöm. – mondom.

˗    Akkor? Mehetünk. De… Hogyan szedjük össze az embereket egy kis területre? – kérdi Tia.

˗    Tűzijátékkal. Azt mindenki imádja nézni. – mondja Hayley.

˗    Akkor mehet? – kérdi Tia Luke hátán ülve. Hayley és én pedig a földről bólintunk.

Egy esőfelhőt csináltam a tér fölé, míg Hayley mindenkit elvarázsol a tűz mutatványokkal. Szó szerint. Nem tudják az emberek levenni a szemüket Hayleyről. És mivel holnap telihold lesz, na meg persze a kis vihar miatt képes vagyok a vízvarázslásra. Egy átlátszó, domború pajzsot csinálok az emberek fölé, de úgy, hogy átengedje a vizet. Hayley visszajön mellém, és távolról indítja a „tűzijátékokat”. Ezek nem is igazán azok, csak tűzgömbök, amik szétdurrannak. Ennek ellenére megfelel mindenkinek. Amint Luke elrepült a felhő mellől, A vihar kitör és elkezd esni a zöldes színű eső.

Hayley közben annyira felhevíti a talajt, hogy az emberek izzadtsága is azonnal elpárolog. Nem baj, a pajzson átjöhet az eső, de a pára vissza nem mehet.

Hamar elfogy az eső és a párává alakult kis lötty felszáll a pajzsba. Amit aztán Tia kilyukaszt egy gombostűvel és egy nagy szájú üveg edénybe fog össze. Eltelik egy kis időbe, majdnem egy órába, mire az összes párlatot sikerül összeszednie. De ami késik, az nem múlik.

˗    Akkor végeztünk? – kérdem és elengedem a pajzsot.

˗    Igen. Köszönöm. – mondja Tia.

˗    Nincs mit.

˗    De ha lehet, többször ne csináljunk ilyet! – mondja Luke és átöleli Tiát.

˗    Nem ártana. – mosolyog Hayley.