29. rész

Bosszú

Ez is csak egy szokásos nap a kávézóban. Egy hét gyilkosságok nélkül, és nagyobb lesz a forgalom, mint egész eddig. Az emberek élvezik, hogy nem csak a négy fal között kell ülniük. Láttam már ilyet. A láncon tartott állatokkal is ez van, mikor elengedik őket. Arra futnak, amerre látnak. Nem érdekli őket az égvilágon semmi.

Könnyű munkám van csaposként, bár az ilyen napokon még nekem is kicsit nehezebb. Nem baj, több pénzt kapok érte a hét végén. Nincs más dolgom, mint itt-ott teletölteni egy-egy poharat. Szerencsére ez a hullám telihold idején jött, így ha több poharat kell egyszerre megtölteni, könnyen használhatom az erőmet. A telihold ugyanis felerősíti a vízvarázslást. Mint az apály-dagály. Az is a holddal függ össze.

Most, a nyitáskor még nincsenek sokan. Maximum egy-két ember, akik a reggeli ébresztő miatt jöttek be. Már nagyjából tudom, hogy kik a törzsvendégek. A leginkább a délelőtti műszakot kedvelem. Kevesebb a vendég, mint délután, de pénz szerzés szempontjából a délutános jobban jön. Hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton dolgozom, egyszer délelőtt, másszor délután. A többi szabad nap. Bár inkább bejövök szabadnapon is néha, legalább eltereli a figyelmem. Néha pedig jól jön.

˗    Mi újság, Hayley? – kérdezem, mikor beül a pult mellé.

˗    Egy capuccinót! – mondja és lefekszik a pultra.

˗    Te is bal lábbal keltél fel. – jegyzem meg és gyorsan elkészítem a rendelését. – Mi történt? – kérdezem, miközben lerakom a pultra az italát.

˗    Csak volt egy fura, kimerítő álmom.

Mondja miközben a pult másik felére beül egy öregúr. Elsétálok a másik oldalig és felveszem az úr rendelését. Töltök neki egy pohár whiskeyt és visszasétálok Hayleyhez.

˗    Elmeséled mi volt benne?

˗    Nos, nem is igazi álom volt. Inkább egy régi emlék. Úgy nagyjából egy évvel ezelőttről. Mikor a szüleimet megölték. – mondja és lehorgasztja a fejét.

Megértem. Nem lehet kellemes téma. Nekem sem az, amikor kérdezik. De én tudom mi miért történt. És belenyugodtam. De ő ezek szerint nem.

˗    Ne érts félre, - folytatja. – nem az igazi szüleim, hanem az örökbe fogadó; vagy nem is tudom, hogy van ez; szüleim.

˗    Megkérnélek, hogy folytasd, de biztos nem könnyű mesélned erről.

˗    Nem, valójában jó, hogy végre nem kell magamon cipelnem a terhet. Jó kiadni magamból. Szóval. Egy éve történt. Éppen Monterreyben voltunk. Az új barátnőimnél voltam, és eszükbe jutott, hogy elmennek vásárolni. A mobilom éppen nem volt nálam, és gyorsan hazafutottam érte. Nem volt olyan messze, alig egy fél utcányira. Amikor beértem, anyám ott állt egy idegen férfival a nappali közepén. Anyám azt mondta, mindent elárul a férfinak, ha engem hagy elmenni. Elmentem. Apám a szomszédnál segített kocsit szerelni, amikor szóltam neki. Mire apám beért a házba, a férfi eltűnt és vele együtt anyám is. Apám ebbe belerokkant. Két nap múlva egy késsel lett öngyilkos. Nem fogom elfelejteni azt az arcot. Soha. És egyszer meg fogom ölni.

˗    Bosszút akarsz rajt állni? – kérdezem önelégülten.

Nem vagyok a bosszú híve. De most ez mindegy. Nem az én harcom, hanem Hayleyé. Ha ő csak így tud megszabadulni ettől a rémes emléktől, akkor nem fogom útját állni. Ha neki ez kell, csinálja. De nem akarok egy vadásszal sem összetűzésbe keveredni.

˗    Még nem tudom. De ha igen, segítenél benne?

Kérdezi és közben bociszemekkel néz rám. Olyan, mint valami trükk. Képtelenség neki nemet mondani, ha minimum két másodpercig belenézel. Elkapom a tekintetem, mielőtt még rávenne valamiféle őrült tervre. Nem akarok ebben részt venni. Közben meglátom, amint Skyhever leül a pult másik végébe és int nekem.

Régi vendég, így tudom, mi kell neki. Bólintok, hátramegyek a sörért és miután kijöttem lerakom elé. Azután visszasétálok Hayleyhez.

˗    Légyszi. Csak ez az egy kérésem van.

Mondja bűnbánó képpel. Hosszasan elgondolkodom a dolgon. A barátom és nem akarok neki csalódást okozni. Ha meghal, akkor iszonyú bűntudatot fogok érezni. És nem fogad el nemleges választ. Valahogyan, de rá fog venni, hogy segítsek neki.

˗    Rendben. Holnap nem melózom. Hajnalban, nálam találkozunk, rendben?

˗    Szuper vagy. Még mindig ugyanott laktok, ahol három éve? – kérdez vissza.

˗    Nem. Azóta Julie nénihez költöztem.

˗    Együtt laktok… Ó… Oké. – mondja és kisétál a kávézóból.

Különös szokásom, hogy reggelente mindig felébredek, mielőtt a nap is kibukkanna a horizont mögött. Nem nagyon tudok aludni hajnalnál tovább. Kivéve, ha sokat melózom, vagy jól elfáradok az edzések közepette.

Ma reggel is korán keltem. Ahhoz képest, hogy csak két perc volt a nap és köztem a különbség. Nem számítok Hayleyre, hogy pontban itt lesz hajnalban, azért, miután felkaptam magamra egy térdnadrágot és egy pólót, leszáguldok a konyhába.

Hogy pontosabb legyek: kisétálok a folyosóra, átlendülök a korláton és megkapaszkodva az emelet padlójában, leugrom a járó lapra. Ritkán használom a lépcsőt. Főleg, mikor le kell menni egy emeletet. Hangtalanul érek földet és átsétálok a konyhába.

Négy óra múlt négy perccel. Kiszedek a hűtőből egy narancsleves-dobozt és töltök magamnak egy pohárral, majd felkapok egy almát a gyümölcsös kosárból, aztán visszamegyek a szobámba.

Hayley még nincs benn a szobámban és nem is kopogtat az ablakomon. Csengőnk nincs, így ha be akar jönni, akkor kopog az ajtón. Bár, ha megérzi, amit majdnem minden természetfeletti, akkor az ablakomnál fog kikötni.

Míg várok rá, bekapcsolom a gépemet és átnézem az e-mailjeimet. Dice azóta írt még néhány alkalommal. Legtöbbször beszámolt az élményeiről és a baleseteiről. Medúzák, cápák, és még egy csomó minden. Annyi helyen volt már, és még lesz is. Csak a nagyszülei élnek Ausztráliában. Ő a szüleivel állandó mozgásban van a Csendes-óceán szigetei között.

Jó élet lehet. Semmi gond... Csak te és a víz. 

Hayley kopogása zökkent ki a gondolat menetemből. Odalent az ajtón kopog, bár innen is meghallom. Kikapcsolom a gépet, majd felhúzom az ablakot és kimászom rajta. Lefekszem az erkély tetejének szélén és lenézek a teraszra.

˗    Jó reggelt! – köszönök neki, mielőtt újra kopogna.

Válaszként kapok egy tűzcsóvát az arcomba. Még éppen idejében húzom fel a fejem, mielőtt megégne.

˗    Ne szórakozz, hanem gyere fel! – mondom neki és hátrébb lépek.

Egy lángcsóva lő ki a lábából, ami felnyomja a terasz tetejére. Hozzám hasonlóan ő is a feketét választotta színnek. Ami egy kicsit kilóg a képből, az a barna válltáskája, de még azt mondom tűrhető.

˗    Gyere!

Mondom és beugrom az ablakomon. Ő inkább elegánsan lép be az ablakon. Kicsit félősen, mint régebben Scott és a többiek. Először mindenki félve használja, de végül mindenki rájön, hogy sokkal energia takarékosabb. Ráadásul időt is lehet vele spórolni.

˗    Wow. Ez meglepő. Mióta használod te az ablakot? – kérdezi, majd leül az ágyamra.

˗    Hosszú ideje. – mondom mosolyogva és leülök mellé.

˗    Akkor belekezdjünk a keresésbe? – kérdezi és ledobja maga mellé a táskáját.

˗    Aha. Szóval, mit tudunk az illetőről? – kérdem és elkezdek gépelni a laptopján.

Az övé, de még mindig tudom a gépének a jelszavát. A másik, hogy ő felidézi a képét, míg én begépelem, amit mond.

˗    Hát… Megpróbálom felidézni.

Mondja és maga elé mered. Szinte látom, ahogyan felidézi magában az ember arcát. Egyfajta borzongás fut végig a hátamon, ha hasonló emlékre kell gondolnom. Három éve még azt hittem, hogy nekem soha nem kell hasonlót átélnem soha. De a sors iróniája volt, hogy elvesztettem a szüleimet. Engem is megváltoztatott. Mélyen megérintett. De az élet megy tovább. Ha csak a múlton rágódunk, akkor elszalad velünk az élet. És mikor észbe kapnánk, már túl késő lesz.

Túlléptem. Úgysem tudok visszautazni az időben, hogy megakadályozzam. Ami megtörtént, megtörtént. Jóvá tenni nem tudjuk, egyvalamit lehet tenni: elfelejteni, és tovább lépni. Ez olykor fájdalmas, de mindenki életében kell egy változás.

˗    Csokibarna szemek, kissé ráncos bőr, feltűnően nagy heg a szeme sarkától a szája széléig. A másik oldalán az arcának egy nagy égett seb ékeskedik. A szája jobb oldala mintha mindig lefelé állna. Ha mosolyog is, csak az egyik oldalára. Az álla élesen jön le, és az orra is keskeny, hosszú. A haja ősz, és a fej tetején ritkább. Nem az az erős alkat, de meg tudja védeni magát. Nagyjából ennyi. Ja és nagyon hasonlít arra a lányra, akit a bulin láttunk. A vadászra.

Mondja. Az ujjaim csak úgy szántják a billentyűket, bár a normális billentyűzettől eltérő billentyűelrendezés kicsit megzavar. Ahhoz vagyok szokva és ez így nagyon nem jó.

Nem kell sokáig gondolkodnom, hogy ki lehet ez. Ahogyan elmondja és elképzelem, már tudom is, hogy ki lehet az. Madison nagyapja. Egyszer voltam náluk vacsorázni. Akkor láttam képeken. De egyszer el is árulta, hol lakik.

Még hetven-akárhány évesen is űzi a vadászatot. Könyörtelen, és nem riad meg semmitől. Egyszer sem vesztett még csatát. Ahol éppen dolga van, ott sok vadásszal vagy tapasztalt katonával veszi körül magát. Egy eldugott, jól védhető kisebb medencében lakik a Sziklás-hegységben. Négy óra utazás autóval.

Most veszem csak észre, hogy hangosan gondolkodom. Hayley megdöbben a sok infótól. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyű menet lesz megkeresni a férfit. Mondjuk, én is nehezebb melóra számítottam. Túl könnyű volt.

˗    Akkor menjünk és keressük meg! – javasolja azonnal.

˗    Nem lehet. Ha most elindulunk, fényes nappal fogunk odaérni. Úgy kell terveznünk, hogy éjszaka tudjunk bemenni. Az éjszaka a szövetségesünk. Így előbb lőnének belénk ezüst golyót, mintsem azt mondhatnánk: Béke.

˗    Oké. Szóval akkor meg kell várnunk, hogy ott este legyen.

˗    Igen. Legkésőbb délután ötkor el kell indulnunk.

˗    Akkor induljunk négykor. Addigra bőven odaérünk. Csak szereznünk kell egy kocsit. – mondja és elkezd filózni.

˗    Ott az enyém. Azzal mehetünk, de alig van benne benzin. – figyelmeztetem előre.

˗    Amiatt ne aggódj. Annyi pénzem összegyűlt háromszáz év alatt, hogy simán vehetnék ötven luxus hajót magamnak.

Leesik az állam a döbbenettől. Hogyan sikerült ennyi pénzt szereznie? Jó, inkább nem bonyolódom bele. Bonyolult és én nem akarok még jobban belebonyolódni. Így sem igazodom ki a bankok világában.

˗    Oké, akkor négykor itt találkozunk. Julie néninek majd beadok valami mesét.

˗    Mi lesz négykor? – lép be az ablakomon Malia.

˗    Semmi, csak… egy kis edzést tartunk. Tudod… hogy mennyire ügyesek vagyunk.

Hazudom könnyedén. Remélem, elhiszi. Nincs jobb ötletem hirtelen. Esetleg Hayley ki tud találni valamit. Először Maliára néz, majd vissza rám értetlen, „most mit csináljunk” arc kifejezéssel. Huh, ha lenne tervem az ilyenekre. Van olyan könyv, hogy Kézenfekvő Kifogások? Ha van, én megveszem, és azonnal kiolvasom. Talán segít ilyen helyzetekben.

˗    Nem vagyok hülye, mindent hallottam.

Mondja egy gonosz mosoly kíséretében. Ha ezt beveti, akkor valamit akar. Vagy-bevesztek-vagy-elmondom típusú nézés. Soha nem szerettem ha megpróbál zsarolni. Általában ő kerül ki győztesen belőle. És ezért utálom. Pedig az unokatestvérem. Egyszer még megölöm ezért. Egyszer. De nem most. És nem itt. Túl sok meló lenne.

˗    Akkor bevesztek a buliba ugye? – kérdezi önfeledten.

Hayleyre nézek, aki még mindig ledöbbenten fixíroz engem. Lassan és alig láthatóan megrázza a fejét. Nos, a válasz…

˗    Igen. – válaszolom könnyedén.

˗    Mi? – förmed rám Hayley.

˗    Nézd, elkél egy segítő kéz. Nem szól senkinek. Több szem többet lát, és több bajt csinál, nem?

˗    Na, már! Unatkozom otthon. Derek és Peter szinte semmit nem enged meg. Stiles az agyamra megy, és nem akarok Scott csicskása lenni. – fakad ki Malia is.

Hayley alaposan végignéz rajta, majd felém fordul. Nem tetszik neki ez az ötlet. Pedig semmi baj nem lehet belőle. Sokan vannak, kevesebb meló jut nekünk. Ráadásul az is mellette szól, hogy gyorsabban vált alakot és jól kiismeri magát az erdős-tisztásos részeken.

˗    Nem bánom. Gyere.

Mondja Hayley, mire Malia arcára széles mosoly ül ki. Nem titkolja, hogy tetszik neki a dolog.

Legközelebb csak egy fél nap múlva találkozom velük. Mindketten talpig feketében ugranak be az ablakomon. Legalább nem ütünk el egymástól és sokkal könnyebben beolvadunk az éjszaka sötétjébe.

Bepattanok a vezető ülésbe, Hayley az anyós ülésben, Malia pedig hátra ül be és elindulunk keletre. Fel a Sziklás-hegységbe. Út közben sok féle tájon haladunk át. Fenyőerdők, kisebb-nagyobb mezők. És erdei élet. Egy-egy szarvas, madarak. Szóval elbűvölő látvány.

Csak kétszer állunk meg, akkor is tankolni. Meg mert Malia elgörnyedt a hátsó ülésen. Mit is hagytam még ki?

˗    Megjöttünk.

Mondom és kiszállok a kocsiból. A meredek szikla fal, az erdő, és a kissé hideg. 1600 méter magasságban már nem is csodálom, ráadásul most esteledett be. A hegy mögött már lement a nap, de szerencsére sikerült egy olyan helyet találnom az erdőben, ahonnan még véletlenül sem szúrhatnak ki minket odafentről.

˗    Ez? – kérdezi Malia. – Feljebb nem tudtál volna menni?

˗    Nem tudtam, hogy ilyen kis hercegnő vagy. – szól be neki Hayley, miközben kiveszi a csomagtartóból a nagy táskát.

˗    Nem vagyok az. – sértődik meg Malia. – Ezek mire kellenek? – kérdezi, miután lehajol mellénk a táskához.

˗    Felszerelés. Ha nem tudnánk használni az erőnket, ezek jól jöhetnek.

˗    Minek az? Fent megvárlak titeket.

Mondja és egyszerűen felsétál. Aztán a karmait a földbe vájja, és négykézláb fut tovább. Tisztára úgy néz ki, mint egy farkas. Összenézünk Hayleyvel.

˗    El kell ismerni, van stílusa.

˗    Fél óránk van teliholdig. Szerinted megbolondul? – kérdezi tőlem kerek szemekkel.

˗    Reméljük a legjobbat.

Mondom és felkapom a hátamra a hátizsákot. Kiugrasztom a karmaimat és úgy száguldok fel a hegyre, mint egy róka. Jól el is fáradok, mire felérek Malia mellé. Hayley mellettem szántja a földet tűzcsóvával. Mennyivel könnyebb módszer. Ha legalább egy kicsi vihar kerekedne fölénk, sokkal könnyebben jutnék fel. De ez is pont úgy megfelel.

˗    Hogyan tovább? – kérdezi Malia.

˗    Látjátok azt az embert? – kérdezem és az irányába mutatok. – Egy újonc. Látszik az öltözékén. És a fegyverzetén. Náluk van egy térkép. A házról, és az udvarról. Megvan, hogy hol közlekedhet. Hol vannak csapdák.

˗    Tehát, ha megszerezzük a térképet, gyerekjáték lesz betörni oda. – fejezi be Hayley.

˗    De semmi esetre se menjünk fejjel a falnak! – figyelmeztetem őket, majd Maliára nézek.

Pontosabban: néznék, ha nem lépett volna le. Már régen a srác háta mögé settenkedett. Átugorva a kerítést és hangtalanul leérkezve. Egy halk reccsenés. És nem lépett senki rá egy fa ágra. Nem ez a srác életének utolsó hangja.

Hayley értetlenül néz rám. Csak megvonom a vállam és Malia után indulok. Nagy lendülettel nekifutok a kerítésnek és átlendülök felette. Hayley szokás szerint a tűz erejét használva jut át rajta.

˗    Legközelebb hallgass végig! – mondom amikor odaérek hozzá.

˗    Tessék. – mondja és átnyújtja a térképet.

˗    Rendben.

Alaposan végignézve a térképen csak egy össze-vissza krix-krax. Vonalak itt, pontok ott. Sötét rész, világos. Igaz a gyér hold fényben nehezen veszi észre az ember az egyes vonalakat. Ezért bekapcsolom a farkas-látásom és meglátjuk mi sül ki belőle.

Sokkal jobban látni a részleteket és egy béna kis jel magyarázatot is észreveszek a bal alsó sarokban. A pontozott vonal aknamező. Vagy medvecsapda. Esetleg acéltű lelőhely. A csíkok azok a területek, amiket a mester lövészek a tetőn könnyen észrevesznek. A beszínezett rész, ahol katonák állomásoznak, a fehér pedig, ahol mehetünk.

˗    Itt ez az ösvény. – mutatom a térképen. – Itt nincsenek csapdák. De húsz méterenként öt-öt őr vigyáz arra, hogy ne menjen arra senki. És a ház száz méterre van innen.

˗    Akkor áttörünk rajtuk. – mondja kórusban a két lány.

Nekem nem tetszik az egész. Túl nagy kockázatot vállalnánk azzal, ha odamennénk. Az első kettő-három őrcsapatot még könnyen leverjük, de nem mehetünk be a házba anélkül, hogy a mester lövészek lelőjenek. Ráadásul alig van öt perc teliholdig, mielőtt Malia átadja magát az ösztöneinek. És én is. Részben.

˗    Valami ötlet? – kérdezi Malia.

˗    Először az első kettő-három csoportot eltüntetjük a színről. Addigra elég közel kerülünk a házhoz, hogy le tudjuk szedni a lövészeket. Ha azok megvannak, a többit is leverjük. És onnan egyenes út visz be a házba.

˗    Nekem tetszik az ötlet. – mondja Malia és megropogtatja az ujjait.

˗    Csak ne hamarkodjuk el. Csendben kell támadnunk. És lesből, hogy azt se tudják mi ütött beléjük. – mondom gonosz vigyorral a képemen.

Sikeresen legyőztük eddig a három katonai csoportot. Gyerekjáték volt. Róka alakban kihúztam a rókafarkak segítségével az egyik lábát, és behúztam magam mellé a lövészektől biztos rejtekhelyre. Ott Hayley befogta és megégette a száját, míg Malia a karmaival elnyeste a nyakát. A többi persze kíváncsian odajött megnézni mi történt, de azokat meg egy-egy jól irányzott ütéssel kiütöttük. És én a hold segítségével, vízzel odaragasztottam őket.

Ahogyan a hold hat az árapályra, úgy hat az én vízvarázslásomra is. Amikor fenn van a telihold, felélénkül a vízvarázslás, mikor nincs telihold, eltűnik. Szerencsére most telihold van, így tudom használni.

Visszaváltozom és a magas fűben ökölbe szorítom a kezemet és kiszedem belőle a vizet. Elkúsztatom a többi őr mellett és fel a falon. Amikor felért a tetőre, a mesterlövészre irányítom. Ellöki magát a víztócsa és a lövész fejére telepedik. Onnan pedig terjeszkedik és körbeveszi a fejét egy gömböt alkotva. Egy vízgömböt. Először az ember elejti a puskát, majd a torkához kap és elterül.

˗    Király volt. Bár kicsit kíméletlen. – jegyzi meg Hayley.

˗    Be akarsz jutni? – kérdezek vissza.

˗    Igen.

˗    Akkor meg minek panaszkodsz?

Kérdem is kiugrom a kis domb mögül. Amint leérek, vízfalat emelek magam elé, ami megállítja a golyókat és közben megvédi a többieket. Mindketten odaugranak mellém, majd Hayley felugrik a vízfal fölé és egy-két tűzlabdával súlyt le a fegyverekre, amelyek menten elolvadnak tőle. Ezután Malia farkas alakban ugrik előre és üti le az első katonát. Hayley pedig a másodikat. Mielőtt pedig a többi elmenekülhetne, belefagyasztom őket egy nagy jég darabba. Így történik az utolsó csoportnál is.

˗    Hogyan tovább? – kérdezi mikor odaérünk a nagy vasból készült bejárati ajtóhoz.

Odavarázsolok az ajtó és a falak közé egy kis vizet, majd jéggé fagyasztom. Ezután pedig Hayley jó erősen berúgja.  Az ajtót őrző őröket is jégbe fagyasztom, majd felmegyünk az emeletre. Ott egy nagy vízsugárral betöröm az ajtót, Hayley megolvasztja a töltényeket és a puskákat én pedig a szemközti falhoz szegezem Madison nagyapját. Egészen a mellkasáig felkúsztatom a vizet, majd jéggé fagyasztom.

˗    Nem veszek részt ebben az egészben. Tedd, amit akarsz, de két perced van. Most csinálj valamit.

Mondom és kilépek a szobából. Leülök a lépcső legfelső fokára és lenézek az első emeletre. Malia mellém telepszik és ő is csak néz.

Soha nem öltem embert kivéve a Nogitsunét. Most pedig vagy hármat. Három ártatlant. Hallom, ahogyan az órám ketyeg, és vele számolom a másodperceket. Mikor elérek a százhúszhoz, akkor lép oda mellém Hayley.

˗    Megtetted? – kérdezem tőle.

˗    Fogalmazzunk úgy, visszanyalt a fagyi.

˗    Mehetünk?

˗    Igen, de kérdés. Hogyan jutunk le a hegyoldalon?

˗    Nyugi megvan rá a tervem.

˗    Kezdjetek el futni! – mondom miközben felemelkedem a vízbúra közepébe.

˗    Mi? – kérdez vissza Hayley.

˗    Csak csináld!

Mondom, mire elkezd a búrában lévő farkas és ő is futni. A gömb elindul lefelé a hegyoldalon és jó néhányat pattog. Ahogyan nekiütközik egy-egy fának, és ahogyan gumilabda módjára visszapattan, úgy rázkódik meg az egész és annál nehezebb egyensúlyban tartani. Egy nagy rázkódás és szétdurran.

A kocsim mellett érünk földet. Ki hogyan. Malia tovább fut még két három lépést, Hayley pedig megállna, ha a lendület nem vinné tovább és nem esne hasra. Személy szerint egy kisebb bukfenccel tudom csak lefékezni magam.

˗    Emlékeztess, hogy ezt ne csináljuk még egyszer! – morgolódik Hayley miközben talpra áll.

˗    Miért? Tök cool volt! – mondja Malia, amint visszanyeri az alakját.

˗    Ja és fél perc alatt leértünk.

Most veszem csak észre, hogy mennyire elszaladt az idő. A hold eltűnt már a hegygerinc mögött és kezd kivilágosodni az ég is. Ha jól számolok, most kelhet fel a nap Beacon Hillsben. És még egy szem pillantásnyira sem hunytam le a szemem.

Kezdek álmos lenni. Amit egy nagy ásítás is megerősít. Viszont még hátravan a haza út. És nekem kell vezetnem. Örülök neki, mint reumás mókus az erdőtűznek.

˗    Rendben, de most mehetnénk? – mondom és kinyitom a vezetői ülés ajtaját.

˗    Naná, elegem van egy életre az ilyen kalandokból! – mondja Hayley és beül mellém.

˗    Csak ne legyen eleged! Nálunk mindennap ez megy! – figyelmezteti Malia.

A motor felbőg, majd a kocsi felgördül a rejtett erdei útra végül pedig ki a nagy országútra…

Hereafter…

˗    Kell egy kis segítség?

Jön oda hozzám Derek, míg én a grillel bajlódom. Jobban mondva tábortűzzel. Fogadni mernék, hogy Jane küldte ide hozzám segíteni. Derek ritkán törődik velem. És én sem tulajdonítok neki nagy szerepet. Hát… Igaz a mondás: Az ember megválogathatja a barátait, de a rokonait nem.

˗    Nem, nem kell kösz.

Mondom és hanyagul az összehordott fák felé legyintek. Mindig elfelejtem, hogy ilyenkor villámok csapnak le az emberekre, tárgyakra. Ami most mivel fa, ráadásul be is gyullad. Nem ezt akartam, vagyis nem most. Még szedtem volna egy kis rőzsét. De Ajándék lónak ne nézd a fogát.

*******

˗    Akkor csak úszom egyet! – mondom egy kicsit idegesen.

˗    Veled megyek! – vágja rá egyből Derek.

˗    Derek, ennyire nem bízol bennem? – kérdezem felé fordulva. Hosszasan méregetjük egymást, míg végül megadom magam. – Jól teszed.

*******

˗    Mit kerestek? – kérdezem Jane-t és Dereket, mintha semmi sem történt volna.

˗    Te meg… de te… hol voltál? – kérdezi akadozva Jane.

˗    Átúsztam a tó másik felébe, aztán meg vissza. – hazudom könnyen. Talán észre sem veszik. Talán mert a mellkasom és vele együtt a szívem is a víz alatt van, aminek a hullámzása elfedi a hazugságomat.

˗    De nem láttuk, mikor visszaúsztál.

˗    Talán azért, mert a tó mélyén úsztam, megnéztem a kavicsokat. – vonom meg a vállam.

*******

˗    Hogy lehet egy Béta ilyen erős? – kérdezi, miután fölébe kerekedtem.

˗    Egyrészt: Kitsune vagyok, másrészt eredeti Alfa. Szóval a számításaid annyit sem érnek, mint egy léket kapott hajó.

˗    Hogy lehetsz egyszerre egy japán róka és egy Alfa? Amúgy ha japán vagy mit keresel itt?

˗    Anyám róka, apám farkas. És ez a szülőföldem. Messze vagyok a japán származástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

˗    Ja, persze. És azt várod, hogy elhiggyem?