6/1. rész

Hülye lennék, ha azt mondanám, Scott csak a féltékenysége miatt fenyegetőzik. És csak az erejét tudja használni. Egy bizonyos pontig elmegy, ha fenyegetőzik valaki, de akkor abba ne vonja bele a barátaimat, mert nagyon megbánja. Ezt egyesek nem tudják, de szívesen vállalok fejtágítást.

Felvázolom a helyzetet: egy nagy teremben vagyok. Körülöttem farkasok Lydia és Allison. Lydia Scott karmai között. És valami miatt Aiden még csak nem is próbálkozik, hogy megmentse. Nem értem a mai világot. A farkasok csak állnak engem körülvéve és zárva tartva. A két iker a tőlem balra álló ajtóban, Derek a jobb oldalinál. Allison és Isaac pedig Scottot védik, ha rátámadnék.

-    Szóval akkor még egyszer elmondom a feltételeket: vagy csatlakozol a falkámhoz, vagy Lydia meghal. – morogja a képembe.

-    Dögölj meg! – vágom a képébe.

-    Ja és, hogy biztos lehessek benne, Peter, a kis barátod, Danny házánál van és bármikor egy hívásra szívesen végez vele. – betelt a pohár velem nem fog szórakozni.

Lehajtom a fejem, de korántsem azért, mert meghajlok előtte. Nem tudom, hogyan nézhet ki egy átváltozott Kitsune, de most nem is azzal foglalkozom. Felnézek rá és akkor látom meg magam a szemközti ablakban. Az ujjaim világítanak és egy róka mancsához hasonlítanak, azt a tényt leszámítva, hogy nagy fehér körmök is vannak rajta. A szemeim vöröses-sárgán izzanak. Jobban megnézve talán meleg borostyánnak írnám le. A fülem is megnőtt és a rókáéhoz hasonló alakot vett fel. A lábaim is egy rókáéhoz hasonlítanak. És akkor ne beszéljünk a gerincem alsó részéből kiálló hét narancs végű, fehér farokról. Ja meg a megnyúlt arcomról. Úgy festek, mint egy két lábon járó sarki róka. Vagy egy jól öltözött cirkuszi majom. Ez azonban korántsem érdekel. Sokkal jobban az, hogy Scott nyakába mélyesszem a karmaimat. Lydia miután meglát, felsikolt, úgy ahogy bansheehez illik, csak a frekvencia más. A világító kezeimben összegyűlt villámlabdákat a bejáratokat őrző „kutyulik” felé dobom, amik éppen előttük robbannak fel, kiütve őket a helyükről. Allison egy nyilat vesz elő és nekem lövi, de az egyik farkam reflexszerűen megfogja és elhajítja. Wow, de hasznos és nem csak dísz. Úgy olvastam, hogy a tudást jelképezi a számuk, semmi mást. Elrugaszkodom a hátsó lábaimról és átrepülve a szobán Allison sikeresen ledöntöm. Közelről a szemébe vicsorgom, aztán Isaac felé fordulok. Mikor éppen lekarmolna, az én tenyerem az övével találkozik, és az idegsokktól összeesik előttem. Egy villámot küldök a Lydiával menekülő Scott felé és el is találja a vállát a széle. Lydiát nem tudja olyan gyorsan mozgatni, mint ahogyan saját magát. Megközelítem és kirúgom alóla a lábát. Lydiát megfogom, mielőtt ő is vele együtt esne el, és kivezetem az épületből. Odalenn biccentek neki, hogy menjen, míg nekem meg kell találnom Dannyt. Sajnos most a város másik végében vagyok. Oda kell érnem, mégpedig hamar. Négy lábra ereszkedem és elkezdek futni, ahogyan a rókáknál szokás. Leírni nem tudnám, de valószínűleg hasonlít a kutyákéra. Azért nem tudom, mert nem látom a lábaimat. Egy cél lebeg a szemem előtt: megmenteni egy ártatlant. Hamar suhannak mellettem el a házak sorai. Talán még a gepárdok csúcssebességéhez is közel járhatok. Amikor meglátom Danny házát egy hatalmasat ugrok, hogy levigyem a sebességem nullára. Peter nincs idekinn, de érzem a szagát. Bizonyára már bement. Ahogy két lábra állok és besétálok a házba, látom a sárnyomokat. Minek menjek csendben? Ha megölte, megölte, ha nem, hadd tudja, hogy jövök. Berúgom Danny szobájának az ajtaját és belépek rajta.

-    Tudtam, hogy eljössz érte. – mosolyog a képembe. Danny ott vergődik a karmai közt és próbál kiszabadulni.

-    Engedd el! Most! – üvöltök rá. Egy róka emberi nyelven beszél. Elvégre Kitsune vagyok, de ez akkor is meglepő.

-    Sajnálom, de nem tehetem. – mosolyog és végighúzza a karmait Danny nyakán. A vér kicsorog belőle. Elvágta az ütőerét.

A szemeim az eddiginél vörösebbek lesznek, és Peter torkának ugrok. Amint a körmeim a nyaka helyett a mellkasába fúródnak, megvonaglik előttem és ha ne, tartom, összeesik. Hatásosabb a karmom villámló ereje, mint hittem. Kihúzom belőle és Dannyhez fordulok. Még vesz egy levegőt, aztán a pulzusa is abba marad. Nem változom vissza, hanem a mancsomat a sebe fölé helyezem. Elvileg Kitsune vagyok nem? Egy mágiát használó lény. Talán a mágiával meg is tudom gyógyítani.

-    Gyerünk! Mi lesz már? - Mikor kimondom, a mancsom ragyogása felfokozódik, és a seb eltűnik. Aztán a világító mancsomat a szíve fölé viszem, ahol azonnal kihunynak és Danny reflexből felül.

-    Mi történt? Hogy-hogy élek? Ki vagy te?– kérdezi azonnal, majd hátrébb mászik a közelségemtől.

-    Majdnem meghaltál miattam. És a te őrangyalod. – húzódik mosolyra a szám. – Vigyázz magadra! – mondom és elhurcolom Petert onnan. A nyitott ablakon kiugrom, a karjaimban vele. Az erdő mellett haladok el, akkor már visszanyerem az emberi alakomat. Behajítom Petert az árokba és hazasétálok. 

5. rész

Amikor egybeérnek a villámaink, egy szikrázó gömb alakul ki belőle, ami aztán felrobban. Ekkor rántjuk el mindketten a kezünket. Minket is megcsap a lökés hulláma, pedig 10-20 méterrel felettünk robbant fel. Mi lett volna, ha a föld felett robban széjjel? Bele se merek gondolni. Az, ahogyan minket a földre lökött, egy TNT erejével érne fel. Felállok, és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.

-    Ez… Elég érdekes volt. – mondja miközben feláll.

-    Nem is kicsit. Jól vagy?

-    Igen. Most pedig haza kéne mennem.

Bólintok és kiviszem a kocsihoz, aztán hazaviszem. Amikor kiszáll a házuk előtt a kocsiból, még visszafordul és a lehúzott ablakon át még visszakérdez.

-    Máskor is kísérletezünk?

-    Naná. Bármikor. – mosolygok rá. Végigmegy a járdán, aztán eltűnik a ház ajtajában. Én csak akkor indulok el a kocsival, mikor beért. Érdekes nap volt a mai. Várom már, mikor megint a villámokkal gyakorlatozunk.

Másnap az iskolában futok össze újra Kirával. Scott és a többiek távolság tartóak lettek a kis találkozásunk után. Egyedül Lydia jár még oda hozzám. Valamint Danny áll még szóba velem, de ő korántsem tartozik a természetfelettiek közé.

-    Hé, Sean! – köszön oda, amikor éppen kifelé menet tartok. – Neked jók az összeköttetéseid, ugye?

-    Hát mondhatni. – válaszolom amikor odaér mellém.

-    Remek, kérhetnék tőled egy szívességet? – kérdőn nézek rá, amikor kimondja. Nem szeretem a burkolt megjegyzéseket. Tőle meg aztán pláne. De szerencsére nem azt mondja, amire én gondolok. – Tudnál nekem egy buli helyszínt keresni?

-    Szóval egy bulit? – kérdezem, amint ott sétálunk az utcán.

-    Igen. UV-partit akarok megint szervezni, és ehhez keresek most helyet. A klub, amit béreltem, visszamondta a kérésem pénz hiány miatt. Szóval, mit mondasz?

-    Hááát… Nem is tudom. – válaszolom. Megtegyem neki, elvégre barátom, de azt sem akarom, hogy kihasználjanak. Végül aztán bólintok. – Megnézem, mit tehetek.

-    Szuper. Most szombat estére kellene. Mindent elintézek.

-    Most szombatra? De hiszen péntek van! – üvöltök rá.

-    Tudom és tényleg sürgős lenne. Tudod, mit? Kapsz húsz dolcsit.

-    Harminc és megegyeztünk. – alkudozom. Van is már egy ötletem.

-    Rendben. Előtte kéred, vagy utána?

-    Fele most, fele utána. Rendben? – előszed 15 dollárt a zsebéből és a kezembe nyomja. - Most pedig mennem kell. Ha valami van, értesítelek. – mondom és eltűnök onnan.

Mikor otthon vagyok, és nagyjából végeztem minden munkámmal, jut eszembe megint, hogy Danny mit is kért tőlem. Felveszem a telefonom az ágyamról és felhívok egy régi ismerőst. Kétszer csak hangposta jelentkezik, mire felveszi.

-    Stewie? Én vagyok az. – szólok bele.

-    Sean? Szevasz! De régen hallottam a hangodat! Mi újság? – szól bele a régi ismerős. Stewie apu egyik munkatársa volt. Próbálta mindig a jó profilját mutatni felém, de sosem bíztam meg benne. Attól függetlenül, ha egy kotnyeles, kissé idegbeteg ingatlan ügynök kellene, rá mindig számíthatok.

-    Hogy megy az üzlet? – terelem a témát, arra, amerre én szeretném.

-    Nem túl jól. Közel a csőd. – közli könnyedén. Mintha nem is nagyon izgatná az egész.

-    Akkor van egy jó hírem. Foglalj helyet szombat estére az én nevemmel. Viszek pár kuncsaftot. Majd ott beszélünk. Viszlát Stewie!

Mondom és megszakítom a vonalat. Ledobom magam mellé az ágyra a mobilt és a falat fixírozva ülök. Elintézve. Az én feladatom itt véget ért. Fel kéne hívnom Dannyt is, hogy tudassam vele mi a helyzet. Felveszem a telefont, előkeresgélem a nevek közt és megnyomom a hívás gombot. Közben pedig megszólal a csengő. Éppen lemenni készülök, amikor a küszöbnél veszi fel.

-    Halló? – kérdez bele a telefonba.

-    Danny, én vagyok Sean.

-    Na, ne! Máris megvan a helyszín? Ne szívass!

-    Nem szívatlak, tényleg megvan. Holnap reggel nálatok leszek és megmutatom a helyet. Kétlem, hogy bárki is ismerné. Most viszont mennem kell, vendégem jött. Akkor holnap!

-    Holnap!

Mondja, aztán leteszi a telefont. Elteszem a zsebembe a mobilom és lesietek a lépcsőn. Addig még ötször megnyomják a csengőt. Valaki nagyon türelmetlen. Kinézek az ajtó melletti kis ablakon, hogy meglássam ki az. Scott az és elég rémült pofát vág. Kinyitom az ajtót, amin úgy esik be az előtérbe. Aztán egyszerre csak gonosz mosolyra húzódik a szája.

-    Ki hitte volna, hogy ilyen könnyen beveszed?

-    Miért jöttél? – kérdezem.

-    Megbízható forrásból tudom, hogy tegnap randiztál Kirával.

-    Ó, szóval féltékeny vagy? – esik le gyorsan a tantusz. Hiszen előtte vele találkozgatott.

-    Nem vagyok az, ha a saját falkám embereivel találkozgat. – morogja vöröslő szeműen a képembe.

-    Ezek szerint én nem vagyok a kis falkád tagja. Örülök. – vigyorgom a képébe.

És akkor támad nekem. Rendesen a padlóra küld. Egy óriásit rúg belém, mire végigszánkázom az előtéren és az utána következő folyosón is. Egy jó tanács: ne kezd farkassal. De engem nem úgy neveltek, hogy feladjam. Mire ideér hozzám, már világítanak az ujjaim. Úgy látszik, ha felveszem a sündisznó állást, sokkal könnyebben és gyorsabban megy a rókatűz. Sajnos védekezésre már nem nagyon van időm. Felránt a földről és behajít a nappaliba. Közben sikerül ugyan hozzáérnem és egy kis áram löketet belé lőnöm nem akkorát, hogy elájuljon, vagy megsüljön. Elegem van. Mikor a falnak ütődöm, gyorsan alkalmazom a villámokat, amit Kira tanított. Scott felé nyújtom a karom, amikor a villámok kicikáznak belőle. Egy el is találja, mellkas tájékon, amitől elég rendesen kidől. Egy kis égett szag terjeng a levegőben, miután hanyatt esik. Felállok a földről és kivonszolom a lakásból. Az erdő széléig, ami a ház határa, cipelem ki. Ott az egyik fának fektetem, és ott hagyom. Majd megtalálják a haverjai, vagy felébred és elsétál. Eddig nem is vettem észre, hogy egy jó hosszú és nagy heg fut végig a bal oldalamon. A vállamtól a medencecsontomig. Már mindegy. Nem vérzik, szóval rendbe jön. Aztán visszamegyek a házba és ledőlök. Felrakom a fejhallgatómat és magas hangerőn elindítom a telefonom zenéit. Segít lenyugodni, és elszakadni a valóságtól. Pár méterrel a föld felett nem is olyan rossz. Behunyom a szemem és együtt énekelem a dalszövegeket az énekesekkel. Szép lassan elalszom…

A mobilom ébresztőjére kelek fel. Minek állítottam be szombatra is? Nem értem. Mindenesetre Rita Ora zenéje totál hangerőn kicsit rémisztő. Hirtelen ülök fel olyan gyorsan, hogy a fejhallgató a telefonommal együtt lerepül a fejemről és a mobillal együtt hangos csattanással csapódik a szemközti falnak. Ennyire zeneszám még nem pörgette fel a pulzusomat. Új személyes rekord. Lepattanok az ágyról és kiütöm az ébresztőt. Megnézem a telefont és a fejhallgatót, szerencsére egyiknek sincs baja. Feldobom őket az ágyra és akkor nézek ki az ablakon. Hétágra süt a nap. Ránézek az órára. Már kilenc óra is múlt. Francba! Danny! Lerobogok a lépcsőn, kocsi-kulccsal a kezemben, a tegnapi öltözékemben. Kirohanok a garázsba, de előtte felkapom a napszemüvegem, beindítom a kocsit és elhajtok vele. A kocsiban lévő zenét benyomom és éppen ott is egy ilyen rohanós zeneszám megy. Még vége sincs a számnak, és én már a ház előtt vagyok. Kiszállok a kocsiból és az ajtóhoz sietek. Megnyomom a csengőt. A vártnál hamarabb nyit ajtót.

-    Hol a fenében voltál? – kérdezi azonnal.

-    Elaludtam. – válaszolom. – Mindegy, szállj be! – mondom és visszasétálok az autóhoz.

Amikor ő is beült és én is, benyomom a zenelejátszót és rálépek a gázra. A kocsi felmordul a hangszórókból pedig egy bulizós szám szól. Mikor felé nézek, látom rajta, hogy ő is élvezi az utazást. Nemsokára megérkezünk a klub elé. Én leparkolok, aztán leállítom a motort. Kiszállok a kocsiból és megvárom, míg az ámulatot legyőzve ő is kiszáll belőle. Nem a legszebb látvány a klub kívülről. Nem ártana egy felújítás. De Stewie a belsőépítészet mestere volt, mielőtt klubtulajdonos lett. Csakhogy az emberek külsőről ítélnek.

-    Ez lenne az? Te most szivatsz? – kérdi tőlem, miután kiszáll az autóból.

-    Ne ítélj, míg nem láttad belülről. – mondom, odalépek az ajtóhoz és kitárom előtte.

A jó felszereltség Stewie védjegye. Egy 13 lépcsőfokos lépcsőn kell lemenni a parkettre. Ott elfér durván 200 ember. Aztán ne beszéljünk az egy és fél méter magasra kiemelkedő dj-pultról.

-    Wow, honnan tudtad? – kérdezi. Ez valószínűleg arra vonatkozik, hogy honnan tudtam, hogy milyen belülről.

-    Hosszú sztori.

-    Ez remek. Tökéletes lesz. – mondja, miközben egyszer rendesen körbenéz.

-    Hé, ti ott! – jön ki Stewie az irodájából, ami megint csak odalent van. – Tűnés innen! – Danny már lelépne mellőlem, ha nem ragadom meg a karját és tartom vissza.

-    Stewie! Én vagyok. – mondom és elengedem Danny karját és lesétálok a lépcsőn.

-    Sean? Szevasz! Akkor bocsi. Visszavonom, amit mondtam. – mondja aztán jó erősen átkarol. Mikor végre elenged, akkor biccentek Dannynek, hogy jöjjön le. - Stewie ő lenne, akinek kell a klub. Tudom, hogy az én nevemen van, de most már felesleges átírni. Danny – Stewie és fordítva. – mutatom be őket egymásnak.

-    Helló! – köszön Danny, miután felmérte. Igaz Stewie húsz évet letagadhatna, (mind korból, mind észből) mégis most rúgja a negyvenet. Ezen én is meglepődtem, mikor elmondta nem is olyan régen.

-    Gyere, körbevezetlek. – mondja Stewie, megragadja Danny karját és körberángatja a termen. Nem értem, miért hagyja magát. Vagy egy fejjel magasabb nála, és jobb kondiban van. Megcsóválom a fejem. Ez nem lehet igaz. Kimentem, még mielőtt cseppfolyósak lesznek a belső szervei a sok rángatástól.

-    Stewie, nekünk mennünk kell. Még sok dolgunk van. – lépek oda hozzá és szúrósan a szemébe nézek.

-    Rendben, minden jót! Ja, mire kellene kész lennie a klubnak? – mivel nem az én partim, ránézek Dannyre, de feleslegesen.

-    Hétre. – vágja rá egyből.

-    Rendben, akkor hétre. – ismétli el aztán mi kisétálunk a klubból. Miután becsukom az ajtót, egyből kérdezget.

-    Mindig ilyen?

-    Ja, általában. – mondom aztán a kocsihoz sétálok. – És most? Hazavigyelek? – kérdezem miután beszálltunk. Ő bólint én pedig hazaröpítem. 

4. rész

Azt nem fogják annyiban hagyni, hogy ilyen könnyedén leráztam őket, így biztosan megpróbálnak majd megint elkapni. Legalább mozgalmas az életem. Vagy tévedek?

Az utolsó órám most Kirával van. Ezt azért jegyzem meg, mert körülötte is látom a pajzsot. Nem említettem még, hogy mostanában reggelente egy különös, rókára emlékeztető pajzsot látok magam körül. És a szemem is megváltozik. Olyan élénkvörös lesz, mint Scottnak. És néha pont akkor, amikor pont nem kéne. Most is például. És most még a karmom is megnő. Gyorsan ökölbe szorítom a kezem, hogy ne lássa senki, de a szememmel ezt nem tudom megtenni. El kell rejtenem, mielőtt… Ó, miért pont most szólal meg a csengő hangja? Ez kizökkent az előbbi állapotomból és a karmok és a szemem is visszaáll normálisra. Sajnos a tanár úr észreveszi és odahívat magához, aztán én lepődöm meg leginkább, mikor nem arról akar beszélni.

-          Sean, úgy veszem észre, hogy mostanság nem nagyon figyelsz az óráimon.

-          Sajnálom, tanár úr, de mostanság nagyon bonyolult az életem. Sokkal jobban, mint eddig. – sóhajtom. Ő igazán tudhatná, hiszen a lánya is ugyanazon megy keresztül, mint én. Talán ő is átélte. Lehajtom a fejem, hogy ne nézzek a szemébe.

-          Vörös szemek, rókapajzs, karmok?

-          Honnan tudta? – kapom fel a fejem. Talán ő is olyan róka-szerű izé, mint én.

-          Mert látszik rajtad. Te is egy Kitsune vagy, mint a lányom, vagy a nejem.

-          Mi az a Kitsune? És maga is az? – kérdezem azonnal.

-          Egy japán rókaszellem. Ennyit elég egyelőre tudnod. Nem, én nem vagyok az és nem is leszek.

-          Tudna tanítani? – kérdezem felbátorodva. Ha azt tudja, ki vagyok, talán meg is tud rá tanítani.

-          Nem, sajnálom. De tudod mit? Gyere át ma este vacsorára. Rendben?

-          Oké, ott leszek. – mondom, aztán kisétálok a teremből. Alig várom az estét. Kicsit érdekes lesz, amikor beállítok, de legalább jobban megismerem Kirát.

Leparkolok a kocsival, aztán kiszállok a kocsiból. Wow, szép kis ház meg kell hagyni. Nem spóroltak az árakon. Lezárom a kocsit, aztán szép lassan elindulok a kikövezett járdán a ház felé. Becsengetek, mire a tanár úr nyit ajtót Kirával a másik ajtó mögött.

-          Istenem! – mondja és eltűnik. Kicsit vicces látvány. Én meg csak állok az ajtóban a filmbeli vámpírok. Uhm… rossz hasonlat.

-          Nos, Sean, mint vérbeli kaliforniai, már biztosan ettél egy-két kiváló szusi étteremben. – kérdezi Mrs. Yukimura. Van egy olyan érzésem, de lehet, hogy csak az arcvonásai miatt érzem így.

-          Valójában még nem. – válaszolom könnyen.

-          Ez meglepő. A legtöbb kaliforniai már evett szushit.

-          Valójában ettem, de a házi koszt sokkal jobb. – mosolygom rá. – Tudja az én őseim is japánból jöttek annak idején Amerikába.

-          Ó, ez meglepő. Akkor viszont ismered a hagyományos japán ételeket is, ha jól sejtem. – Kicsit kínos ez a beszélgetés, legalábbis nekem. Azt hittem lesz szó a Kitsunékról.

-          És Sean, mennyit tudsz, ha már japán is vagy, a kultúráról? Főként a mitológiáról? – kérdi a tanár úr, mikor meghozza a szushit.

-          Hát, nem nagyon tudok semmit. Egy-két apróságot leszámítva. Régóta nem foglalkozik a családunk ilyen témával.

-          Hallottál már a Kitsunékról? – kérdezi most Kira. Jó, hogy arrafelé terelődik az este, amerre szerettem volna.

-          Igen, hallottam, ha jól tudom egy kilenc farkú róka, nem igaz? – kérdezem. Ők biztosan tudják, hiszen a tanár úr említette, hogy Kira és a neje is az. Az előbbiről én is megbizonyosodtam.

-          Hát, igen. A kilencfarkú róka.

Kira szobájában kötök ki. Ő éppen egy pizzás dobozzal a kezében lép be. Éppen akkor rakom le a telefont. Julie néni szeret pletykálni.

-          Hála az égnek, a szushi ne vegye magára.

Mosolygom rá. Leülünk az ágyra és mindketten elkezdünk enni egy-egy szeletet. Jobban laktat, mint a szushi. Ez volt időm és szerencsém megtudni. Talán feltűnt neki és nekem is, hogy a tanár úr nagyon erőltette a természetfeletti témát.

-          Tudod, kicsit furcsa volt, hogy apu annyira erőltette a Kitsune témát. – mosolyog rám. – Tudod, van valami, amit még nem mindenki tud rólam. Fényképezz le és közben vakuzz! – utasít. Előveszem a telefonom és azt teszem, amit mondott. Egy pár másodpercbe beletelik, míg megtalálom a kamerát rajta, és pluszba, míg a vakut is beállítom. Elsütöm a kamerát és megvárom, míg behozza a képet. Meglepődöm, amikor meglátom. Egy róka-pajzs veszi őt is körül. Tehát, vakufénynél látszik, hogy mik is vagyunk? Megmosolyogtat a felfedezés. – Mit mosolyogsz?

-          Most te is fotózz le engem! – utasítom. Ő is lefotóz alig egy perc alatt. Ő is meglepődik rajta. Nem hiszem, hogy látott már ő is saját fajtája-bélit.

-          Te is egy Kitsune vagy? – kérdezi és megcsillan a szeme. Csak bólogatok. – Hihetetlen, még nem találkoztam olyannal, mint én. Csak farkasokkal.

-          Velük sajnos nekem is volt szerencsém találkozni. És mondd csak, mennyit tudsz a Kitsunékról?

-          Csak annyit, hogyha egy Kitsune összedörzsöli a farkát, akkor villámlást vagy tüzet csiholhat. Ezt hívják rókatűznek.

Egy kis csend áll be köztünk. Kicsit elgondolkodtató elmélet.

-          Nekem nincs farkam. – szólal meg elsőként. Honnan tudta, hogy pont erre gondolok? Csak azt ne mondja, hogy a Kitsune gondolatolvasó is. Azt bizonyára észrevettem volna.

-          Olvasol a gondolataimban? – kérdezek vissza.

-          Igen, a Kitsune médium is. Minden gondolatodat hallom. – Ne, ne szívasson már. Akkor nekem hol marad ez az erőm? Kicsit meglepődött képet vágok az egészhez. – Vicceltem. – vallja be végül. Tudtam.

-          Valahogy sejtettem. Nem tudsz hazudni. Jut eszembe, én is tudok valamit. Megmutassam? – kíváncsi vagyok mit szól majd az erejéhez.

-          Oké. – mondja.

Megragadom a karját és kifelé húzom a tető felé. Valamiért szeretek ott közlekedni. Kilépek az ablakpárkányra és leugrok róla. Egy szaltóval érek földet. Szeretek ilyen jó egyensúly érzékkel élni. Sokkal jobb, mint emberként. Biccentek neki, hogy ugorhat, én pedig felkészülök rá, hogy elkapjam. Egy kicsit habozik, de végül elengedi az ablakot és ugrik. Én pedig elkapom. Tűnődöm rajta, hogy így tartsam-e még. Aztán végül elindulok a kocsi felé, a karomban vele. A kocsinál leteszem és mondom neki, hogy szálljon be. Feloldom a zárat és én is beülök mellé. Egy Maseratival száguldozni kicsit vakmerő húzás, de régóta vezetem már ezt a kocsit. Amikor valamelyik családtagnak kellett hamarabb beérnie a munkába, mint készen lett volna, én voltam a taxi sofőr. Ráadásul az én kocsim, és be kell valljam, kötődöm hozzá. Egyik utca, másik utca, harmadik. Egy emberi szem elől elbújtatott tisztást keresek. Hamarosan a úgy döntök, hogy a házunk kertje is jó lesz. Leparkolok a házunk előtt és ajtót nyitok neki. Megfogom a kezét és elhúzom a kert felé. Amikor kiértünk a fákkal szegélyezett hátsó kertbe, elengedem és egy pár lépés távolságra sétálok tőle. Felemelem a kezem, amibe az erőmet próbálom sűríteni, amikor villámok kezdenek az ujjaim közt cikázni és világítani kezdenek az ujjaim. Varázslatos látvány, Kira is megdöbben a látványon. Nem tudom, hogyan csinálom, mindenesetre nagyon szép. Mi lenne, ha összeérinteném az ujjaimat? Egymáshoz közelítem a két kezemet, amikor egy villám-labda alakul ki közöttük. Egy villámló, kékeslila labda, ami egyre nő. Mikor már akkora, mint a tenyerem, megáll a növekedése. Mihez kezdjek vele? Feldobom a levegőbe, ahol aztán, mint egy tűzijáték, felrobban. A villámok ott cikáznak körülötte egy ideig. Ilyen tűzijátékot nem mindenki tud csinálni.

-          Wow, ezt hogyan csináltad? – kérdezi tőlem. Kicsit én is meg vagyok lepve. Azt sem tudom, mit válaszoljak.

-          Nem tudom. Kipróbálod? – kérdezek vissza. Aztán mikor bólint, odasétálok mögé és segítek neki. – Próbáld meg minden erődet a kezedbe összpontosítani.

Mondom, és megfogom a csuklóját és felemelem. Az ő ujjai is világítani kezdenek. Egy-két szikra is megjelenik az ujjai között. Ekkor engedem el és sétálok vele szembe, hogy lássam, mit csinál. Hirtelen emeli fel a kezét az ég felé, amikor villámok törnek ki belőle és a felhőkig nyújtóznak ki. Én is megpróbálom még egyszer, de most azt csinálom, amit ő. Kezet fel a magasba, és az én kezemből is előtörnek a villámok. Ezt meglátja ő is és az én villámaim felé irányítja a kezét és vele együtt a villámokat is. Mi lesz, ha egyik villám a másikba csap bele? Én is az övéi felé közelítem az enyémeket, amikor pedig egybeérnek…

3. rész

Egy hétig rendben ment minden. Nem zaklattak a világító szeműek, Allison, és más. Minden csendes volt, de aztán egy csendes napnak ígérkező hétfőn…

Nem mindennap esik meg az emberrel, hogy egy régi barát barátjának az apja fegyvert fog rád, megtudod, hogy a barátaid vérfarkasok és a legjobb barátod egy Banshee. Engem is meglepetésként ért. Úgy kezdődött az egész…

Csendesen ballagok az erdőben a suli felé, a szokásomhoz híven. Amikor Allison és az apja utamat állják. Allison egy nyilat, Chris pedig egy revolvert szegez rám. Először én sem értem. 

-          Tudom, hogy egy nyíl, ami a miénk, még nálad van. Add vissza! – szól hozzám Chris. Előveszem a táskámból, de nem vagyok hajlandó ilyen könnyen odaadni.

-          Miért kell ez nektek? – kérdezek vissza.

-          Az miért érdekel?

-          Mert érdekel.

-          Családi ereklye. – hazudja a szemembe, csakhogy én ezt nem veszem be, de mégis odaadom.

-          Tessék. – mondom és nekihajítom a mögöttük lévő fának. A nyíl belefúródik, én pedig behúzódom a fa mögé, míg a nyilat figyelik. Sikerül is kihallgatnom a beszélgetésüket.

-          Ez meg hova lett? – kérdi Allison és az apja felé fordul. – Családi ereklye? Ennél meggyőzőbbet nem tudtál volnál hazudni?

-          Ne bíráskodj! Ennél jobb nem jutott eszembe. Gyere, menjünk! – mondja Chris és eltűnő léptek jelzik csak útjukat.

Huh, ez egy hajszálon múlott. Jobban kéne vigyáznom. Kilépek a fa mögül és folytatom az utamat.

Aztán az utolsó óráról később érek ki, és a gyanúsítottak természetesen nem abban a csoportban vannak, mint én, így már régen leléptek és bizonyára rám várnak. Ha egy nap van egy balszerencsém, még több is lesz. Sajnos.

Végül aztán nem várnak rám az erdőben. Talán megunták, hogy ilyen könnyen elintéztem őket. Vagyis jó is lett volna…

Szokás szerint a fürdőből jövök ki, amikor a szempárok bebámulnak az ablakomon, és Julie néni sincs itthon, bár kicseréltette a zárakat, még nem sikerült az ablakokat is. Szokás lesz, hogy állandóan ilyenkor jönnek? Már unalmas. Most viszont négyen vannak. Egy vörös, egy sárga és két kék. Remek. Az egyik szempár szemei kicsit megcsillannak, amikor meglát kijönni a fürdőből. Ha paranoiás lennék, azt hinném, Ethan, de egyelőre ezt kizárom. Nem akarom ok nélkül gyanúsítani őket. Rájuk nézek, ők vissza rám. Megcsóválom a fejem, körözök a szemeimmel és odasétálok az ablakhoz. Direkt úgy megyek oda, hogy közben felveszem a polcomon tárolt revolvert. Szereztem engedélyt. És Julie néni is. Megfogom az ablakot és feltolom, amennyire csak lehet. Közben pedig a revolvert egyikük mellkasára fogom.

-          Nem jönnétek be?

Kérdezem optimistán, majd elsétálok a szemközti falig és neki dőlök. Mivel nem nagyon szándékoznak bejönni, biztosan mérik az esélyeit mennyire hibbantam meg, és egy kicsit én, de motiválnom kell őket.

-          Ha nem jöttök be, kénytelen leszek belétek ereszteni egy-két ezüstgolyót.

Ez engem is megdöbbentett. Elvégre azt kéne mondanom, hogy tűnjenek kifelé, és most meg? Az meg a másik, hogy egy normális áldozat nem invitálja be a gyilkosait, hacsak nem véletlenül. Én viszont akarattal. Nem vagyok teljesen komplett.

Végre, egy-két másodperc késéssel belép egy bal láb az ablakomon, majd később az egész „szörny” is.  Nem nevezném szörnynek, mert az sértő lenne rájuk nézve és kicsit sem igaz. Csak annyiban tér el „vöröske” arca a megszokott emberitől, hogy sokkal ráncosabb, szőrösebb és hegyes fülek és fogak tartoznak hozzá. Aztán belép a sárga szemű is, majd a kékek. Kicsit túlzsúfolt lett hirtelen a szobám. Nem örülök neki, de most úgyis mindegy. Ha meg akarnának ölni, már megtették volna, ha pedig ennyire pancserek, akkor beléjük eresztek egy-két golyót.

-          Nos? Mit akartok tőlem? - kérdezem, amikor kezd kínos lenni a csend.

-          Megölni? Megfélemlíteni? Más? Szólaljatok már meg! – utasítom őket és motiváció gyanánt feléjük fordítom a revolvert. Soha nem sütöttem még el, de nem lehet nehéz.

-          Tulajdonképpen, tesztelni. – mondja „vöröske”, majd nem is tudom hogyan, de visszaváltozik emberré. Akiben Scottot ismerem meg. Így tesznek a többiek is.  Felismerem még a szobámban Isaacet, Aident és Ethant. Kikerekedik a szemem a csodálkozástól, bár kicsit sem vagyok meglepve. Megrázom a fejem, hogy eltűnjön az arckifejezésem. Most jöhetne az a rész, hogy: Én tudtam!

-          Tesztelni? És mégis mivel és miért?

-          Az ilyen próbáltatásokkal, és mert nem vagy hétköznapi. Természetfeletti vagy. –mondja Isaac.

-          Miből gondoljátok?

-          Mert láttuk hogyan bántál el velünk és Allisonnal. Túl jó a védekezésed. Véd egyfajta pajzs. Mi láttuk a szemünkkel. Sokkal jobban és másképp látunk vele. Észrevesszük, ha valami nem stimmel. – veszi át az irányítást Aiden.

-          Tehát én természetfeletti lény vagyok, de mégis milyen?

-          Erre próbálunk rájönni. – csatlakozik a másik iker is.

-          Azzal, hogy megpróbáltok az őrületbe kergetni? – kérdem és meglóbálom a karomat. A pisztoly kiesik, és egy-két villámgömb hagyja el a kezemet. Szerencsére – vagy nem – nem találja el őket.

-          Veszélyes vagy. Velünk kell jönnöd. – mondják kórusban. Most az egyszer nem ellenkezem velük.

Megvárom míg kilépdelnek az ablakon, addig írok Julie néninek egy üzenetet, hogy ne aggódjon, majd én is kimászom az ablakon. Könnyedén leugrálnak a tetőről. Én a hagyományos módon közlekedem inkább. Egy oszlop fölé állok, hogy a lábaim párhuzamosan fussanak a lépcsővel, aztán oldalra lendülve, az oszlopban megkapaszkodva érek földet.

-          Pattanj fel! –mondja Scott.

Ránézek a motorra, nagyot sóhajtok, aztán felülök mögé. Nincs jó érzésem ezzel az utazással kapcsolatban. Egyáltalán. Valami azt súgja, hogy ugorjak le a motorról és fussak, de a lábam nem nagyon engedelmeskedik. Lenézek, és akkor látom, hogy Scott lába fogva tartja az enyémet. Francba! Ezek hazudtak! Mégis a megölésem a létfontosságú számukra. Remek. Akárhogyan rángatom a lábam, nem ereszti, csak mikor odaértünk. Nagyot rántok a lábamon, amikor elereszti és én hátraugrom a lendülettől és a földön kötök ki.

Körbeállnak és itt a vég. Aztán én lepődöm meg leginkább, amikor a szörny arcú szörnyek megpróbálják elvágni a karmaikkal a nyakam, de egy erőtérbe ütköznek. Felállok, és én is látom a pajzsomat. Egy jó nagy félgömbszerű valami vesz körbe. Ahogy megpróbálják betörni, szánalmasan festenek. Mi lenne, ha elindulnék? Teszek egy lépést előre, mire Isaacet sikeresen odébb löki a pajzsom. Király! Ezután Scott irányába teszek egy lépést és ő is hátraesik. A többiekkel is ezt teszem, aztán odarohanok a motorokhoz. Azok ellen nem véd a sugár. Remek! Felpattanok az egyik motorra és elhajtok vele. Csak egy a bökkenő. Nincs hova mennem. Ha haza megyek, megtalálnak és talán még Julie néninek is baja esne. Lydia? Nem tartom jó ötletnek. Mégis inkább hazamegyek. Ha nekem jönnek, megízlelik mit is tudok. Megfordulok a motorral és visszamegyek a házhoz. Szerencsére nem követtek. Ma nyugodt estém lehet. 

2. rész

Az iskola. Néhány diák nem kedvelt elfoglaltsága. Én nem tartozom közéjük. Pakolok a táskámba a következő órára készülve, amikor az ikrek egyike dől a szekrényemnek, felém fordulva. Vagy Aiden vagy Ethan. Soha sem tudtam megkülönböztetni őket. Ez ha jól saccolom Aiden.

-          Mit akarsz, Aiden? – teszem fel a kérdést, és a válaszból ki is derül, hogy melyikük. Közben pedig pakolok, még a fejemet sem fordítom felé. Hallja, ha nem, akkor süket.

-          Ethan vagyok. – Na, ennyit a tippjeimről.

-          Én vagyok Aiden. – csapja be a szekrényem ajtaját a másik oldalról. Jó, hogy a kezem ott nem marad. – Hallottuk, hogy volt az a betöréses incidensed. Talán segíthetnék megtanulni, hogyan védd meg magad.

-          Kösz, ez nagylelkű, de nem. Nem kell a segítségetek. Meg tudom egyedül is védeni magam.

Mitől lett mindenki ilyen segítőkész hirtelenjében? Valamit akarnak, és nem akarom megtudni, hogy mi az. Bocsika, de ez van. Mivel a szekrényemet Aiden már becsukta, eggyel kevesebb felesleges mozdulat. Összehúzom a táskám cipzárját és a hátamra kapom. Még egyszer gonoszan rájuk vigyorgok, aztán továbbállok és elindulok a terem felé.

Most a közeli erdőn át sétálok haza, még éppen alkonyodik, ami nekem kedvez „vörössel” szemben. Már ha megint megpróbálkozik a támadásommal. Kétlem ugyan, de elég elővigyázatos vagyok azóta. És amit Ethanék javasoltak, hát köszönöm nem. Elég dolgom van így is, ráadásul egy sokkal erősebb ellenfél ellen meg pláne. Úgyhogy amit délelőtt mondtak, az nem jött be. Ahogyan megyek, és már eltűnnek a nap utolsó fényei is, három kékszeműbe botlok bele. Ezek úgy szaporodnak, mint a csótányok. Egyik nap egy, másik nap már három. Még ugyan ki tudom venni az arcuk kontúrjait, az hogy felismerjem őket, az nem menne. Először a bal oldali indul meg felém, majd a kettő másik. Elfutni nem tudok, úgyhogy marad a harc és marad a győzelem. Nem véletlenül támadtak meg azon az éjjelen. És most biztosan végeznének velem. Harctudás és egyensúly, ne hagyjatok cserben! Amikor az egyik közelebb jön, én is rohanok felé, és sikeresen átcsúszok a lábai közt. Közben jó erősen megnyomok egy pontot az állkapcsa és a nyaka között. Ezt elvileg hosszabb ideig kellene csinálni, de néha a több, kevesebb. A biztonság kedvéért belevágok egy surikent a bal lábába, oda ahova a másiknak is céloztam. Jöhetnek a másikak. Az egyik megtorpan, míg a másik felém közeledik. Biztosan meglátta a taktikámat és azért torpant meg vagy, mert meglepetést okozna. Míg ő karmol, és majdnem eltalálja a fejemet, én átsuhanok a keze mögött. Egy…kettő…hat ütést mérek a háta különböző pontjaira és összeesik. Nem tudnám megmondani, hogy ez honnan jött… Nem szívesen bántok embereket, de ha a szükség megkívánja, szívesen a fölbe döngölöm őket. Aztán jöhet a harmadik, akinek a vállait használva kerülök mögé és egy jó erőset rávágok a nyakára.

Mérte valaki az időt? Csak mert én nem, de körülbelül két percbe telt, míg mozgásképtelenné tettem három nálam jóval erősebb és jobb kondiban lévő embert. Ez jó. Most pedig húzzunk el innen, de gyorsan! Mondja a fejemben egy kis hang és én meg is teszem. Amilyen gyorsan tudok, olyan gyorsan érek haza és vissza se nézek. Ez az éjszaka viszonylag nyugodt lesz. Holnapig biztosan nem jönnek rendbe. Talán…

Ma reggel is az erdőt választottam. A víz apró harmatcseppekként játszik a fűszálakon és ez megnyugtat. Nem tudom, hogyan, miért de a víz jelenléte kedvezően hat az idegeimre. Attól függetlenül, aki belém köt, leverem. Békés napnak ígérkezik. Leszámítva, hogy manapság egyre nagyobb gyakorisággal kísérelnek merényletet ellenem. Nem tudom, kinek böki a csőrét a jelenlétem, de nem is nagyon izgat. Ha pedig csatlósokat küld, hogy öljenek meg, akkor nem ártana leváltania a régieket. Pláne a „kékszeműeket”, a „vörössel” meggyűlt a bajom. És javasolnék nekik egy harcművészet-oktatást is. Békésen sétálgatok, miközben a gondolatomban a lehetséges gyilkosokat veszem számba, amikor elhúz az orrom előtt egy nyíl. Alig egy méterre tőlem fúródik be az egyik fába. Körbenézek, de nem látok senkit aki lőhette volna. Odasétálok a nyílhoz és a segítségével bemérem a mesteri lövész irányát. Balról jött és méghozzá alig ötven méterről, az alapján ítélve, hogy eléggé belefúródott a fába. Kihúzom a fából, hogy alaposabban szemügyre vegyem, amikor pedig a fülem mellett suhan el egy. Reflexből fordulok hátra, hogy megnézzem ki lőtte. 

Egy lány lőtte a nem messzi dombról egy profik által használt íjból. Már láttam ezt a lányt a suliban, a neve Allison. Behúzódom egy fa mögé, és várom, hogy közelebb jöjjön. Nincs időm erre a játékra. Kiveszem a zsebemből a telefonom, kidugom a fa mögül és a képernyőjét tükörnek használom. Éppen látom, hogy kihúzza a nyilat, abban a pillanatban visszahúzom a telefonomat. Úgy kell eltűnnöm a szeme elől, hogy még véletlenül se lásson meg. Bemérem a helyzetét és kiszámolom, honnan nem találhat meg. Szépen, lassan hátrálok a fától és tőle, amikor egy másik fába ütközöm, és perfekt módon belevágom a fejem. Keménységről megállapítom, hogy fenyő. Most vagy soha! Le kell lépnem, méghozzá minél előbb. Nem érdekel, ha közben lenyilaznak, vagy rosszabb, de akkor is eltűnök innen. Kiugrom a fenyő mögül és futok, ahogy a lábam bírja. Meg sem állok a suliig. Hangosan fújom ki a levegőt, amikor beérek az ajtón. Senki nem bámul meg szerencsére. Amit szereztem nyilat meg lenyomoztatom, amint hazaérek. Addig is jó helye lesz a táskámban. Beleteszem és mintha mi sem történt volna, sétálok a szekrényemig, aztán be a terembe.

A második órámon ülök együtt Lydiával és Allisonnal. Lydia régi barátom, Allison pedig ezek szerint az ellenségem. Remélem, nem vádol meg a nyilai megfújásával. 

Nem igazán tudok koncentrálni az órára. Egyre inkább csak a Miért? Ki miatt? Hogyan? kérdések visszhangoznak a fejemben. Viszont hallom ahogyan Lydia és Allison beszélgetnek.

-          Sikerült? – kérdi Lydia.

-          Nem, meglépett előlem és elvitte az egyik nyilamat is.

-          Elvitte? De akkor le tudja nyomozni.

-          Tudom, és vissza kell szereznem. Minél előbb.

Csípem el a mondatfoszlányokat. Ennyi elég is, hogy tudjam, Lydia keze is benne van a dologban. Kell egy terv, hogy meglógjak. De ez akkor is hihetetlen. A régi barátom, ellenem szövetkezik. Valószínűnek tarom, hogy Scott és a kotnyeles barátja keze is benne van. Nem számolva az ikreket és Isaac-et. Ők közömbösek. El kell kerülnöm őket, messziről.  A saját érdekemben. Csakhogy ez nem mindig sikerül…

1/2. rész

Amint a fénysugár a szemében landol, megpróbálja eltakarni a fényt előle. Több se kell. Elengedem a lámpát, fogom a kardom, előreugrok és meglendítem a karomat. A kardom belevág a védekező karjába és csontig hatol benne. A másik kezemben lévő karddal is támadok, most a mellkasába sikerül belevágnom. A szívét – már ha egyáltalán van neki – közel sem találja el, de talán a tüdő elég lesz. Kirohanok a szobámból, le a lépcsőn, amikor utánam lép. Amikor meglátom a lábát a fejem mellett, a pillanat tört része alatt kihúzok a zsebemből egy surikent és belevágom a térdébe. Szerencsére jó helyen - a térdhajlatot találja el - így összeesik. Elveszti az egyensúlyát és átdől felettem. Addigra én lefutok a lépcsőn a konyhába. Ott vannak a legjobb harci fegyverek. Fogok egy kést és nekihajítom. Sajnos elhajol előle. Kár, nem ártott volna látni az agyvelejét. Feláll, nekem jön és felrak a falra. Mivel a nyakamon lévő karmos ujjaitól mindjárt végem, valamit még tennem kell. Ha én meghalok, te is velem jössz a sírba! Mindkét kezem ügyébe akad egy-egy fedő, ami most cintányérnak is megfelel. Meglendítem a karomat és arclenyomatot készítek a fedőkből. Elenged és visítva-vonyítva – vagy nem is tudom mi ez – tántorodik hátra. Rám néz és kiugrik a bezárt ajtón. Én pedig lehuppanok a földre. El sem hiszem, túléltem egy szörnyet! Alig két perc múlva ér haza Julie néni. Egyből odasiet hozzám és hívja a mentőket meg persze a rendőrséget. Elefántot csinál az elképesztően nagy és nem bolha alakú bolhámból. A mentővel bevisznek a kórházba, amiből semmire nem emlékszem. Amire felkelek, hogy valaki arcon borít egy vizes pohárral. Reflexszerűen ébredek és ülök fel. Melissa Mccall játssza velem az ápolósdit.

-          Mi történt? – kérdezem amint felülök és kicsit kitisztul a látásom.

-          Sokkot kaptál, de nincs semmi gond. Kivéve a jó sok karcolást. Hogyan szerezted őket?

-          Melissa, megbízhatok magában? – kérdezem. Bólint, ezt igennek veszem. – Hisz maga a vérfarkasokban?

-          Hááát… Nem is tudom, azt hiszem nem. – tagadja le szemmel láthatóan.

-          Mindegy, de engem egy megtámadott. De ne mondja el senkinek, pláne Julie néninek. Nem akarom, hogy halálra aggódja magát.

-          Nyugi, most el van foglalva a rendőrségi nyomozással. Jut eszembe, téged is megkérdeznek majd. De, most pihenned kell. Holnapig senki nem zaklat. – mosolyog a képembe és hátradönt. Van valami a szemében, amitől olyan rossz érzésem van, talán tudja, hogy ki támadott meg.

Másnap reggel ébredek csak fel, arra, hogy nap süt az arcomba. Kicsit feltölt energiával. Kisétálok a kórházi szobából egészen a portáig. Még mindig Melissa az ügyeletes.

-          Hogy aludtál? – kérdi amikor odaérek hozzá.

-          Egész kellemesen. Mit adott be? – kérdem, mert nem szoktam egy-egy ilyen alkalom után nyugodtan aludni.

-          Ó, nyugi, csak nyugtatót, ami egész jól kiütött.

-          Nem volt itt senki, aki engem keresett volna? – Egy kicsit lehorgasztja a fejét, mintha a lapot nézegetné, de látom, hogy van valami, amiről tud és nem akarja, hogy tudjak.

-          Nem, nem volt itt senki.

-          Tegnap említette a rendőrségi nyomozást. Mikor lesz?

-          Először is, mivel jól ismerlek téged is és a szüleidet is ismertem, tegeződjünk. Másodszor is, délután egykor. És én is ott leszek. Fel kell vennem az adatokat. És van ennél rosszabb is: a férjem fog kihallgatni.

Az utolsó mondat döbbent meg igazán. A többi nem nagyon izgat. Az viszont, hogy Mr. Mccall hallgat ki, az már inkább. Utálom azt az embert – már ha egy ilyet lehet embernek nevezni – amióta a szüleimmel foglalkozott. Ő pedig tudja ezt. Remek, csak még jobb. Eldöntöttem, nem fogok egy árva szót sem mondani neki.

A rendőrségi tárgyalás. Mit is írjak le róla? Én és Melissa egy kis szobában, és várjuk – vagyis egyikünk sem -, hogy megjöjjön a rendőrfőnök. Elfog az utálat, ha rá kell gondolnom. Okádnom kellene. Sajnos „végre” megérkezik.

-          Jó, akkor kezdhetünk is.

Jelenti ki, amint belép az ajtón. Maradt volna kívül. Én sem szólalok meg, és a felesége sem. Ő is éppen annyira utálja, mint én. Ez remek. Nem szólunk egy szót sem, és csak lehajtjuk a fejünket. Én a magam részéről meg sem szólalok, míg ő itt van, és a reakcióiból ítélve Melissa sem hajlandó.

-          Valami gond van?

Teszi fel a kérdést. Megcsóválom a fejem és mikor leül az asztalhoz velem szemben, felpakolom az asztalra a talpaimat. Egy szemernyi tisztelet sincs bennem iránta, sőt egyenesen gyűlölöm. Nem szól meg a viselkedésem miatt, pedig még tudok rosszabb is lenni ennél.

-          Oké, első kérdés: mikor történt a támadás?

Nagy levegőt veszek, de nem fogok bele a mondandómba, csak nézek ki az ablakon. Nem tud meghatni, szilárd elhatározásaim vannak. Amit én építek, az mindig megingathatatlan.

-          Megkérdem még egyszer: mikor támadtak meg?

A szemébe nézek és elmosolyodom. Látom benne a kétségbe esést. Melissáéban az örömöt, és egy kis sürgetést, de az örömből több van benne.

-          Biztos úr. Nem veszi észre, hogy magának egy árva szót nem fogok mondani? Magának nem, hívja be a sheriffet, de magával nem vagyok hajlandó tárgyalni.

Mosolygok a képébe. Amint vártam kihozza a sodrából és feláll az asztaltól. Elkezdene üvöltözni velem, de látja a szememben az eltökéltséget, így visszafogottan szólal meg.

-          Fiam, nem azért vagy itt, hogy szemtelenül beszélj velem. Nem tűröm ezt a hangot. Nem kapsz másik kihallgatót, vagy beéred velem… - fejezné be a mondatát, de közbevágok.

-          Vagy? Vagy mi lesz?

Állok fel én is az asztaltól és farkasszemet nézek vele. Az, hogy zsaru, még nem jogosítja fel fenyegetésre. Ráadásul, ha velem kezd, az rosszabb a természeti katasztrófáknál is. Ha valaki bikával kezd, ne csodálkozzon a szarván. Mérgesen néz rám, ráüt egy-kétszer az asztalra és hangosan becsapja maga mögött az ajtót.

-          Ezt miért és hogyan csináltad? – fordul felém Melissa.

-          Mert egy tuskó. Amikor meghaltak a szüleim, azt írta a jelentésbe, hogy állattámadás volt. Állatnyomnak viszont a közelben nyoma sem volt. Kivéve egy vaddisznót, de ő sem arra ment. Mindent megvizsgáltam és dulakodás nyomai voltak. A szüleimet meggyilkolták.

-          Ezt honnan veszed?

-          Mert értek az állatokhoz, vonzódom hozzájuk, és ha Julie néni is szeretné őket, egy rakás lenne otthon. Másrészt, farkas ölte meg őket „elvileg”, de a farkas mély nyomokat hagy és egy vizes, ázott talajon ez nem maradhat el. Ráadásul a farkas nem mászik fára, hogy úgy vadásszon. 

-          Hiszek neked. – mosolyog rám, amikor belép Stilinski seriff. Neki már hajlandó vagyok válaszolni.

-          Nos, akkor mi is történt? – kérdi én pedig elmesélek neki mindent, de csak felületesen…