1/2. rész

Amint a fénysugár a szemében landol, megpróbálja eltakarni a fényt előle. Több se kell. Elengedem a lámpát, fogom a kardom, előreugrok és meglendítem a karomat. A kardom belevág a védekező karjába és csontig hatol benne. A másik kezemben lévő karddal is támadok, most a mellkasába sikerül belevágnom. A szívét – már ha egyáltalán van neki – közel sem találja el, de talán a tüdő elég lesz. Kirohanok a szobámból, le a lépcsőn, amikor utánam lép. Amikor meglátom a lábát a fejem mellett, a pillanat tört része alatt kihúzok a zsebemből egy surikent és belevágom a térdébe. Szerencsére jó helyen - a térdhajlatot találja el - így összeesik. Elveszti az egyensúlyát és átdől felettem. Addigra én lefutok a lépcsőn a konyhába. Ott vannak a legjobb harci fegyverek. Fogok egy kést és nekihajítom. Sajnos elhajol előle. Kár, nem ártott volna látni az agyvelejét. Feláll, nekem jön és felrak a falra. Mivel a nyakamon lévő karmos ujjaitól mindjárt végem, valamit még tennem kell. Ha én meghalok, te is velem jössz a sírba! Mindkét kezem ügyébe akad egy-egy fedő, ami most cintányérnak is megfelel. Meglendítem a karomat és arclenyomatot készítek a fedőkből. Elenged és visítva-vonyítva – vagy nem is tudom mi ez – tántorodik hátra. Rám néz és kiugrik a bezárt ajtón. Én pedig lehuppanok a földre. El sem hiszem, túléltem egy szörnyet! Alig két perc múlva ér haza Julie néni. Egyből odasiet hozzám és hívja a mentőket meg persze a rendőrséget. Elefántot csinál az elképesztően nagy és nem bolha alakú bolhámból. A mentővel bevisznek a kórházba, amiből semmire nem emlékszem. Amire felkelek, hogy valaki arcon borít egy vizes pohárral. Reflexszerűen ébredek és ülök fel. Melissa Mccall játssza velem az ápolósdit.

-          Mi történt? – kérdezem amint felülök és kicsit kitisztul a látásom.

-          Sokkot kaptál, de nincs semmi gond. Kivéve a jó sok karcolást. Hogyan szerezted őket?

-          Melissa, megbízhatok magában? – kérdezem. Bólint, ezt igennek veszem. – Hisz maga a vérfarkasokban?

-          Hááát… Nem is tudom, azt hiszem nem. – tagadja le szemmel láthatóan.

-          Mindegy, de engem egy megtámadott. De ne mondja el senkinek, pláne Julie néninek. Nem akarom, hogy halálra aggódja magát.

-          Nyugi, most el van foglalva a rendőrségi nyomozással. Jut eszembe, téged is megkérdeznek majd. De, most pihenned kell. Holnapig senki nem zaklat. – mosolyog a képembe és hátradönt. Van valami a szemében, amitől olyan rossz érzésem van, talán tudja, hogy ki támadott meg.

Másnap reggel ébredek csak fel, arra, hogy nap süt az arcomba. Kicsit feltölt energiával. Kisétálok a kórházi szobából egészen a portáig. Még mindig Melissa az ügyeletes.

-          Hogy aludtál? – kérdi amikor odaérek hozzá.

-          Egész kellemesen. Mit adott be? – kérdem, mert nem szoktam egy-egy ilyen alkalom után nyugodtan aludni.

-          Ó, nyugi, csak nyugtatót, ami egész jól kiütött.

-          Nem volt itt senki, aki engem keresett volna? – Egy kicsit lehorgasztja a fejét, mintha a lapot nézegetné, de látom, hogy van valami, amiről tud és nem akarja, hogy tudjak.

-          Nem, nem volt itt senki.

-          Tegnap említette a rendőrségi nyomozást. Mikor lesz?

-          Először is, mivel jól ismerlek téged is és a szüleidet is ismertem, tegeződjünk. Másodszor is, délután egykor. És én is ott leszek. Fel kell vennem az adatokat. És van ennél rosszabb is: a férjem fog kihallgatni.

Az utolsó mondat döbbent meg igazán. A többi nem nagyon izgat. Az viszont, hogy Mr. Mccall hallgat ki, az már inkább. Utálom azt az embert – már ha egy ilyet lehet embernek nevezni – amióta a szüleimmel foglalkozott. Ő pedig tudja ezt. Remek, csak még jobb. Eldöntöttem, nem fogok egy árva szót sem mondani neki.

A rendőrségi tárgyalás. Mit is írjak le róla? Én és Melissa egy kis szobában, és várjuk – vagyis egyikünk sem -, hogy megjöjjön a rendőrfőnök. Elfog az utálat, ha rá kell gondolnom. Okádnom kellene. Sajnos „végre” megérkezik.

-          Jó, akkor kezdhetünk is.

Jelenti ki, amint belép az ajtón. Maradt volna kívül. Én sem szólalok meg, és a felesége sem. Ő is éppen annyira utálja, mint én. Ez remek. Nem szólunk egy szót sem, és csak lehajtjuk a fejünket. Én a magam részéről meg sem szólalok, míg ő itt van, és a reakcióiból ítélve Melissa sem hajlandó.

-          Valami gond van?

Teszi fel a kérdést. Megcsóválom a fejem és mikor leül az asztalhoz velem szemben, felpakolom az asztalra a talpaimat. Egy szemernyi tisztelet sincs bennem iránta, sőt egyenesen gyűlölöm. Nem szól meg a viselkedésem miatt, pedig még tudok rosszabb is lenni ennél.

-          Oké, első kérdés: mikor történt a támadás?

Nagy levegőt veszek, de nem fogok bele a mondandómba, csak nézek ki az ablakon. Nem tud meghatni, szilárd elhatározásaim vannak. Amit én építek, az mindig megingathatatlan.

-          Megkérdem még egyszer: mikor támadtak meg?

A szemébe nézek és elmosolyodom. Látom benne a kétségbe esést. Melissáéban az örömöt, és egy kis sürgetést, de az örömből több van benne.

-          Biztos úr. Nem veszi észre, hogy magának egy árva szót nem fogok mondani? Magának nem, hívja be a sheriffet, de magával nem vagyok hajlandó tárgyalni.

Mosolygok a képébe. Amint vártam kihozza a sodrából és feláll az asztaltól. Elkezdene üvöltözni velem, de látja a szememben az eltökéltséget, így visszafogottan szólal meg.

-          Fiam, nem azért vagy itt, hogy szemtelenül beszélj velem. Nem tűröm ezt a hangot. Nem kapsz másik kihallgatót, vagy beéred velem… - fejezné be a mondatát, de közbevágok.

-          Vagy? Vagy mi lesz?

Állok fel én is az asztaltól és farkasszemet nézek vele. Az, hogy zsaru, még nem jogosítja fel fenyegetésre. Ráadásul, ha velem kezd, az rosszabb a természeti katasztrófáknál is. Ha valaki bikával kezd, ne csodálkozzon a szarván. Mérgesen néz rám, ráüt egy-kétszer az asztalra és hangosan becsapja maga mögött az ajtót.

-          Ezt miért és hogyan csináltad? – fordul felém Melissa.

-          Mert egy tuskó. Amikor meghaltak a szüleim, azt írta a jelentésbe, hogy állattámadás volt. Állatnyomnak viszont a közelben nyoma sem volt. Kivéve egy vaddisznót, de ő sem arra ment. Mindent megvizsgáltam és dulakodás nyomai voltak. A szüleimet meggyilkolták.

-          Ezt honnan veszed?

-          Mert értek az állatokhoz, vonzódom hozzájuk, és ha Julie néni is szeretné őket, egy rakás lenne otthon. Másrészt, farkas ölte meg őket „elvileg”, de a farkas mély nyomokat hagy és egy vizes, ázott talajon ez nem maradhat el. Ráadásul a farkas nem mászik fára, hogy úgy vadásszon. 

-          Hiszek neked. – mosolyog rám, amikor belép Stilinski seriff. Neki már hajlandó vagyok válaszolni.

-          Nos, akkor mi is történt? – kérdi én pedig elmesélek neki mindent, de csak felületesen…