3. rész

Egy hétig rendben ment minden. Nem zaklattak a világító szeműek, Allison, és más. Minden csendes volt, de aztán egy csendes napnak ígérkező hétfőn…

Nem mindennap esik meg az emberrel, hogy egy régi barát barátjának az apja fegyvert fog rád, megtudod, hogy a barátaid vérfarkasok és a legjobb barátod egy Banshee. Engem is meglepetésként ért. Úgy kezdődött az egész…

Csendesen ballagok az erdőben a suli felé, a szokásomhoz híven. Amikor Allison és az apja utamat állják. Allison egy nyilat, Chris pedig egy revolvert szegez rám. Először én sem értem. 

-          Tudom, hogy egy nyíl, ami a miénk, még nálad van. Add vissza! – szól hozzám Chris. Előveszem a táskámból, de nem vagyok hajlandó ilyen könnyen odaadni.

-          Miért kell ez nektek? – kérdezek vissza.

-          Az miért érdekel?

-          Mert érdekel.

-          Családi ereklye. – hazudja a szemembe, csakhogy én ezt nem veszem be, de mégis odaadom.

-          Tessék. – mondom és nekihajítom a mögöttük lévő fának. A nyíl belefúródik, én pedig behúzódom a fa mögé, míg a nyilat figyelik. Sikerül is kihallgatnom a beszélgetésüket.

-          Ez meg hova lett? – kérdi Allison és az apja felé fordul. – Családi ereklye? Ennél meggyőzőbbet nem tudtál volnál hazudni?

-          Ne bíráskodj! Ennél jobb nem jutott eszembe. Gyere, menjünk! – mondja Chris és eltűnő léptek jelzik csak útjukat.

Huh, ez egy hajszálon múlott. Jobban kéne vigyáznom. Kilépek a fa mögül és folytatom az utamat.

Aztán az utolsó óráról később érek ki, és a gyanúsítottak természetesen nem abban a csoportban vannak, mint én, így már régen leléptek és bizonyára rám várnak. Ha egy nap van egy balszerencsém, még több is lesz. Sajnos.

Végül aztán nem várnak rám az erdőben. Talán megunták, hogy ilyen könnyen elintéztem őket. Vagyis jó is lett volna…

Szokás szerint a fürdőből jövök ki, amikor a szempárok bebámulnak az ablakomon, és Julie néni sincs itthon, bár kicseréltette a zárakat, még nem sikerült az ablakokat is. Szokás lesz, hogy állandóan ilyenkor jönnek? Már unalmas. Most viszont négyen vannak. Egy vörös, egy sárga és két kék. Remek. Az egyik szempár szemei kicsit megcsillannak, amikor meglát kijönni a fürdőből. Ha paranoiás lennék, azt hinném, Ethan, de egyelőre ezt kizárom. Nem akarom ok nélkül gyanúsítani őket. Rájuk nézek, ők vissza rám. Megcsóválom a fejem, körözök a szemeimmel és odasétálok az ablakhoz. Direkt úgy megyek oda, hogy közben felveszem a polcomon tárolt revolvert. Szereztem engedélyt. És Julie néni is. Megfogom az ablakot és feltolom, amennyire csak lehet. Közben pedig a revolvert egyikük mellkasára fogom.

-          Nem jönnétek be?

Kérdezem optimistán, majd elsétálok a szemközti falig és neki dőlök. Mivel nem nagyon szándékoznak bejönni, biztosan mérik az esélyeit mennyire hibbantam meg, és egy kicsit én, de motiválnom kell őket.

-          Ha nem jöttök be, kénytelen leszek belétek ereszteni egy-két ezüstgolyót.

Ez engem is megdöbbentett. Elvégre azt kéne mondanom, hogy tűnjenek kifelé, és most meg? Az meg a másik, hogy egy normális áldozat nem invitálja be a gyilkosait, hacsak nem véletlenül. Én viszont akarattal. Nem vagyok teljesen komplett.

Végre, egy-két másodperc késéssel belép egy bal láb az ablakomon, majd később az egész „szörny” is.  Nem nevezném szörnynek, mert az sértő lenne rájuk nézve és kicsit sem igaz. Csak annyiban tér el „vöröske” arca a megszokott emberitől, hogy sokkal ráncosabb, szőrösebb és hegyes fülek és fogak tartoznak hozzá. Aztán belép a sárga szemű is, majd a kékek. Kicsit túlzsúfolt lett hirtelen a szobám. Nem örülök neki, de most úgyis mindegy. Ha meg akarnának ölni, már megtették volna, ha pedig ennyire pancserek, akkor beléjük eresztek egy-két golyót.

-          Nos? Mit akartok tőlem? - kérdezem, amikor kezd kínos lenni a csend.

-          Megölni? Megfélemlíteni? Más? Szólaljatok már meg! – utasítom őket és motiváció gyanánt feléjük fordítom a revolvert. Soha nem sütöttem még el, de nem lehet nehéz.

-          Tulajdonképpen, tesztelni. – mondja „vöröske”, majd nem is tudom hogyan, de visszaváltozik emberré. Akiben Scottot ismerem meg. Így tesznek a többiek is.  Felismerem még a szobámban Isaacet, Aident és Ethant. Kikerekedik a szemem a csodálkozástól, bár kicsit sem vagyok meglepve. Megrázom a fejem, hogy eltűnjön az arckifejezésem. Most jöhetne az a rész, hogy: Én tudtam!

-          Tesztelni? És mégis mivel és miért?

-          Az ilyen próbáltatásokkal, és mert nem vagy hétköznapi. Természetfeletti vagy. –mondja Isaac.

-          Miből gondoljátok?

-          Mert láttuk hogyan bántál el velünk és Allisonnal. Túl jó a védekezésed. Véd egyfajta pajzs. Mi láttuk a szemünkkel. Sokkal jobban és másképp látunk vele. Észrevesszük, ha valami nem stimmel. – veszi át az irányítást Aiden.

-          Tehát én természetfeletti lény vagyok, de mégis milyen?

-          Erre próbálunk rájönni. – csatlakozik a másik iker is.

-          Azzal, hogy megpróbáltok az őrületbe kergetni? – kérdem és meglóbálom a karomat. A pisztoly kiesik, és egy-két villámgömb hagyja el a kezemet. Szerencsére – vagy nem – nem találja el őket.

-          Veszélyes vagy. Velünk kell jönnöd. – mondják kórusban. Most az egyszer nem ellenkezem velük.

Megvárom míg kilépdelnek az ablakon, addig írok Julie néninek egy üzenetet, hogy ne aggódjon, majd én is kimászom az ablakon. Könnyedén leugrálnak a tetőről. Én a hagyományos módon közlekedem inkább. Egy oszlop fölé állok, hogy a lábaim párhuzamosan fussanak a lépcsővel, aztán oldalra lendülve, az oszlopban megkapaszkodva érek földet.

-          Pattanj fel! –mondja Scott.

Ránézek a motorra, nagyot sóhajtok, aztán felülök mögé. Nincs jó érzésem ezzel az utazással kapcsolatban. Egyáltalán. Valami azt súgja, hogy ugorjak le a motorról és fussak, de a lábam nem nagyon engedelmeskedik. Lenézek, és akkor látom, hogy Scott lába fogva tartja az enyémet. Francba! Ezek hazudtak! Mégis a megölésem a létfontosságú számukra. Remek. Akárhogyan rángatom a lábam, nem ereszti, csak mikor odaértünk. Nagyot rántok a lábamon, amikor elereszti és én hátraugrom a lendülettől és a földön kötök ki.

Körbeállnak és itt a vég. Aztán én lepődöm meg leginkább, amikor a szörny arcú szörnyek megpróbálják elvágni a karmaikkal a nyakam, de egy erőtérbe ütköznek. Felállok, és én is látom a pajzsomat. Egy jó nagy félgömbszerű valami vesz körbe. Ahogy megpróbálják betörni, szánalmasan festenek. Mi lenne, ha elindulnék? Teszek egy lépést előre, mire Isaacet sikeresen odébb löki a pajzsom. Király! Ezután Scott irányába teszek egy lépést és ő is hátraesik. A többiekkel is ezt teszem, aztán odarohanok a motorokhoz. Azok ellen nem véd a sugár. Remek! Felpattanok az egyik motorra és elhajtok vele. Csak egy a bökkenő. Nincs hova mennem. Ha haza megyek, megtalálnak és talán még Julie néninek is baja esne. Lydia? Nem tartom jó ötletnek. Mégis inkább hazamegyek. Ha nekem jönnek, megízlelik mit is tudok. Megfordulok a motorral és visszamegyek a házhoz. Szerencsére nem követtek. Ma nyugodt estém lehet.