5. rész

Amikor egybeérnek a villámaink, egy szikrázó gömb alakul ki belőle, ami aztán felrobban. Ekkor rántjuk el mindketten a kezünket. Minket is megcsap a lökés hulláma, pedig 10-20 méterrel felettünk robbant fel. Mi lett volna, ha a föld felett robban széjjel? Bele se merek gondolni. Az, ahogyan minket a földre lökött, egy TNT erejével érne fel. Felállok, és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.

-    Ez… Elég érdekes volt. – mondja miközben feláll.

-    Nem is kicsit. Jól vagy?

-    Igen. Most pedig haza kéne mennem.

Bólintok és kiviszem a kocsihoz, aztán hazaviszem. Amikor kiszáll a házuk előtt a kocsiból, még visszafordul és a lehúzott ablakon át még visszakérdez.

-    Máskor is kísérletezünk?

-    Naná. Bármikor. – mosolygok rá. Végigmegy a járdán, aztán eltűnik a ház ajtajában. Én csak akkor indulok el a kocsival, mikor beért. Érdekes nap volt a mai. Várom már, mikor megint a villámokkal gyakorlatozunk.

Másnap az iskolában futok össze újra Kirával. Scott és a többiek távolság tartóak lettek a kis találkozásunk után. Egyedül Lydia jár még oda hozzám. Valamint Danny áll még szóba velem, de ő korántsem tartozik a természetfelettiek közé.

-    Hé, Sean! – köszön oda, amikor éppen kifelé menet tartok. – Neked jók az összeköttetéseid, ugye?

-    Hát mondhatni. – válaszolom amikor odaér mellém.

-    Remek, kérhetnék tőled egy szívességet? – kérdőn nézek rá, amikor kimondja. Nem szeretem a burkolt megjegyzéseket. Tőle meg aztán pláne. De szerencsére nem azt mondja, amire én gondolok. – Tudnál nekem egy buli helyszínt keresni?

-    Szóval egy bulit? – kérdezem, amint ott sétálunk az utcán.

-    Igen. UV-partit akarok megint szervezni, és ehhez keresek most helyet. A klub, amit béreltem, visszamondta a kérésem pénz hiány miatt. Szóval, mit mondasz?

-    Hááát… Nem is tudom. – válaszolom. Megtegyem neki, elvégre barátom, de azt sem akarom, hogy kihasználjanak. Végül aztán bólintok. – Megnézem, mit tehetek.

-    Szuper. Most szombat estére kellene. Mindent elintézek.

-    Most szombatra? De hiszen péntek van! – üvöltök rá.

-    Tudom és tényleg sürgős lenne. Tudod, mit? Kapsz húsz dolcsit.

-    Harminc és megegyeztünk. – alkudozom. Van is már egy ötletem.

-    Rendben. Előtte kéred, vagy utána?

-    Fele most, fele utána. Rendben? – előszed 15 dollárt a zsebéből és a kezembe nyomja. - Most pedig mennem kell. Ha valami van, értesítelek. – mondom és eltűnök onnan.

Mikor otthon vagyok, és nagyjából végeztem minden munkámmal, jut eszembe megint, hogy Danny mit is kért tőlem. Felveszem a telefonom az ágyamról és felhívok egy régi ismerőst. Kétszer csak hangposta jelentkezik, mire felveszi.

-    Stewie? Én vagyok az. – szólok bele.

-    Sean? Szevasz! De régen hallottam a hangodat! Mi újság? – szól bele a régi ismerős. Stewie apu egyik munkatársa volt. Próbálta mindig a jó profilját mutatni felém, de sosem bíztam meg benne. Attól függetlenül, ha egy kotnyeles, kissé idegbeteg ingatlan ügynök kellene, rá mindig számíthatok.

-    Hogy megy az üzlet? – terelem a témát, arra, amerre én szeretném.

-    Nem túl jól. Közel a csőd. – közli könnyedén. Mintha nem is nagyon izgatná az egész.

-    Akkor van egy jó hírem. Foglalj helyet szombat estére az én nevemmel. Viszek pár kuncsaftot. Majd ott beszélünk. Viszlát Stewie!

Mondom és megszakítom a vonalat. Ledobom magam mellé az ágyra a mobilt és a falat fixírozva ülök. Elintézve. Az én feladatom itt véget ért. Fel kéne hívnom Dannyt is, hogy tudassam vele mi a helyzet. Felveszem a telefont, előkeresgélem a nevek közt és megnyomom a hívás gombot. Közben pedig megszólal a csengő. Éppen lemenni készülök, amikor a küszöbnél veszi fel.

-    Halló? – kérdez bele a telefonba.

-    Danny, én vagyok Sean.

-    Na, ne! Máris megvan a helyszín? Ne szívass!

-    Nem szívatlak, tényleg megvan. Holnap reggel nálatok leszek és megmutatom a helyet. Kétlem, hogy bárki is ismerné. Most viszont mennem kell, vendégem jött. Akkor holnap!

-    Holnap!

Mondja, aztán leteszi a telefont. Elteszem a zsebembe a mobilom és lesietek a lépcsőn. Addig még ötször megnyomják a csengőt. Valaki nagyon türelmetlen. Kinézek az ajtó melletti kis ablakon, hogy meglássam ki az. Scott az és elég rémült pofát vág. Kinyitom az ajtót, amin úgy esik be az előtérbe. Aztán egyszerre csak gonosz mosolyra húzódik a szája.

-    Ki hitte volna, hogy ilyen könnyen beveszed?

-    Miért jöttél? – kérdezem.

-    Megbízható forrásból tudom, hogy tegnap randiztál Kirával.

-    Ó, szóval féltékeny vagy? – esik le gyorsan a tantusz. Hiszen előtte vele találkozgatott.

-    Nem vagyok az, ha a saját falkám embereivel találkozgat. – morogja vöröslő szeműen a képembe.

-    Ezek szerint én nem vagyok a kis falkád tagja. Örülök. – vigyorgom a képébe.

És akkor támad nekem. Rendesen a padlóra küld. Egy óriásit rúg belém, mire végigszánkázom az előtéren és az utána következő folyosón is. Egy jó tanács: ne kezd farkassal. De engem nem úgy neveltek, hogy feladjam. Mire ideér hozzám, már világítanak az ujjaim. Úgy látszik, ha felveszem a sündisznó állást, sokkal könnyebben és gyorsabban megy a rókatűz. Sajnos védekezésre már nem nagyon van időm. Felránt a földről és behajít a nappaliba. Közben sikerül ugyan hozzáérnem és egy kis áram löketet belé lőnöm nem akkorát, hogy elájuljon, vagy megsüljön. Elegem van. Mikor a falnak ütődöm, gyorsan alkalmazom a villámokat, amit Kira tanított. Scott felé nyújtom a karom, amikor a villámok kicikáznak belőle. Egy el is találja, mellkas tájékon, amitől elég rendesen kidől. Egy kis égett szag terjeng a levegőben, miután hanyatt esik. Felállok a földről és kivonszolom a lakásból. Az erdő széléig, ami a ház határa, cipelem ki. Ott az egyik fának fektetem, és ott hagyom. Majd megtalálják a haverjai, vagy felébred és elsétál. Eddig nem is vettem észre, hogy egy jó hosszú és nagy heg fut végig a bal oldalamon. A vállamtól a medencecsontomig. Már mindegy. Nem vérzik, szóval rendbe jön. Aztán visszamegyek a házba és ledőlök. Felrakom a fejhallgatómat és magas hangerőn elindítom a telefonom zenéit. Segít lenyugodni, és elszakadni a valóságtól. Pár méterrel a föld felett nem is olyan rossz. Behunyom a szemem és együtt énekelem a dalszövegeket az énekesekkel. Szép lassan elalszom…

A mobilom ébresztőjére kelek fel. Minek állítottam be szombatra is? Nem értem. Mindenesetre Rita Ora zenéje totál hangerőn kicsit rémisztő. Hirtelen ülök fel olyan gyorsan, hogy a fejhallgató a telefonommal együtt lerepül a fejemről és a mobillal együtt hangos csattanással csapódik a szemközti falnak. Ennyire zeneszám még nem pörgette fel a pulzusomat. Új személyes rekord. Lepattanok az ágyról és kiütöm az ébresztőt. Megnézem a telefont és a fejhallgatót, szerencsére egyiknek sincs baja. Feldobom őket az ágyra és akkor nézek ki az ablakon. Hétágra süt a nap. Ránézek az órára. Már kilenc óra is múlt. Francba! Danny! Lerobogok a lépcsőn, kocsi-kulccsal a kezemben, a tegnapi öltözékemben. Kirohanok a garázsba, de előtte felkapom a napszemüvegem, beindítom a kocsit és elhajtok vele. A kocsiban lévő zenét benyomom és éppen ott is egy ilyen rohanós zeneszám megy. Még vége sincs a számnak, és én már a ház előtt vagyok. Kiszállok a kocsiból és az ajtóhoz sietek. Megnyomom a csengőt. A vártnál hamarabb nyit ajtót.

-    Hol a fenében voltál? – kérdezi azonnal.

-    Elaludtam. – válaszolom. – Mindegy, szállj be! – mondom és visszasétálok az autóhoz.

Amikor ő is beült és én is, benyomom a zenelejátszót és rálépek a gázra. A kocsi felmordul a hangszórókból pedig egy bulizós szám szól. Mikor felé nézek, látom rajta, hogy ő is élvezi az utazást. Nemsokára megérkezünk a klub elé. Én leparkolok, aztán leállítom a motort. Kiszállok a kocsiból és megvárom, míg az ámulatot legyőzve ő is kiszáll belőle. Nem a legszebb látvány a klub kívülről. Nem ártana egy felújítás. De Stewie a belsőépítészet mestere volt, mielőtt klubtulajdonos lett. Csakhogy az emberek külsőről ítélnek.

-    Ez lenne az? Te most szivatsz? – kérdi tőlem, miután kiszáll az autóból.

-    Ne ítélj, míg nem láttad belülről. – mondom, odalépek az ajtóhoz és kitárom előtte.

A jó felszereltség Stewie védjegye. Egy 13 lépcsőfokos lépcsőn kell lemenni a parkettre. Ott elfér durván 200 ember. Aztán ne beszéljünk az egy és fél méter magasra kiemelkedő dj-pultról.

-    Wow, honnan tudtad? – kérdezi. Ez valószínűleg arra vonatkozik, hogy honnan tudtam, hogy milyen belülről.

-    Hosszú sztori.

-    Ez remek. Tökéletes lesz. – mondja, miközben egyszer rendesen körbenéz.

-    Hé, ti ott! – jön ki Stewie az irodájából, ami megint csak odalent van. – Tűnés innen! – Danny már lelépne mellőlem, ha nem ragadom meg a karját és tartom vissza.

-    Stewie! Én vagyok. – mondom és elengedem Danny karját és lesétálok a lépcsőn.

-    Sean? Szevasz! Akkor bocsi. Visszavonom, amit mondtam. – mondja aztán jó erősen átkarol. Mikor végre elenged, akkor biccentek Dannynek, hogy jöjjön le. - Stewie ő lenne, akinek kell a klub. Tudom, hogy az én nevemen van, de most már felesleges átírni. Danny – Stewie és fordítva. – mutatom be őket egymásnak.

-    Helló! – köszön Danny, miután felmérte. Igaz Stewie húsz évet letagadhatna, (mind korból, mind észből) mégis most rúgja a negyvenet. Ezen én is meglepődtem, mikor elmondta nem is olyan régen.

-    Gyere, körbevezetlek. – mondja Stewie, megragadja Danny karját és körberángatja a termen. Nem értem, miért hagyja magát. Vagy egy fejjel magasabb nála, és jobb kondiban van. Megcsóválom a fejem. Ez nem lehet igaz. Kimentem, még mielőtt cseppfolyósak lesznek a belső szervei a sok rángatástól.

-    Stewie, nekünk mennünk kell. Még sok dolgunk van. – lépek oda hozzá és szúrósan a szemébe nézek.

-    Rendben, minden jót! Ja, mire kellene kész lennie a klubnak? – mivel nem az én partim, ránézek Dannyre, de feleslegesen.

-    Hétre. – vágja rá egyből.

-    Rendben, akkor hétre. – ismétli el aztán mi kisétálunk a klubból. Miután becsukom az ajtót, egyből kérdezget.

-    Mindig ilyen?

-    Ja, általában. – mondom aztán a kocsihoz sétálok. – És most? Hazavigyelek? – kérdezem miután beszálltunk. Ő bólint én pedig hazaröpítem.