4. rész

Azt nem fogják annyiban hagyni, hogy ilyen könnyedén leráztam őket, így biztosan megpróbálnak majd megint elkapni. Legalább mozgalmas az életem. Vagy tévedek?

Az utolsó órám most Kirával van. Ezt azért jegyzem meg, mert körülötte is látom a pajzsot. Nem említettem még, hogy mostanában reggelente egy különös, rókára emlékeztető pajzsot látok magam körül. És a szemem is megváltozik. Olyan élénkvörös lesz, mint Scottnak. És néha pont akkor, amikor pont nem kéne. Most is például. És most még a karmom is megnő. Gyorsan ökölbe szorítom a kezem, hogy ne lássa senki, de a szememmel ezt nem tudom megtenni. El kell rejtenem, mielőtt… Ó, miért pont most szólal meg a csengő hangja? Ez kizökkent az előbbi állapotomból és a karmok és a szemem is visszaáll normálisra. Sajnos a tanár úr észreveszi és odahívat magához, aztán én lepődöm meg leginkább, mikor nem arról akar beszélni.

-          Sean, úgy veszem észre, hogy mostanság nem nagyon figyelsz az óráimon.

-          Sajnálom, tanár úr, de mostanság nagyon bonyolult az életem. Sokkal jobban, mint eddig. – sóhajtom. Ő igazán tudhatná, hiszen a lánya is ugyanazon megy keresztül, mint én. Talán ő is átélte. Lehajtom a fejem, hogy ne nézzek a szemébe.

-          Vörös szemek, rókapajzs, karmok?

-          Honnan tudta? – kapom fel a fejem. Talán ő is olyan róka-szerű izé, mint én.

-          Mert látszik rajtad. Te is egy Kitsune vagy, mint a lányom, vagy a nejem.

-          Mi az a Kitsune? És maga is az? – kérdezem azonnal.

-          Egy japán rókaszellem. Ennyit elég egyelőre tudnod. Nem, én nem vagyok az és nem is leszek.

-          Tudna tanítani? – kérdezem felbátorodva. Ha azt tudja, ki vagyok, talán meg is tud rá tanítani.

-          Nem, sajnálom. De tudod mit? Gyere át ma este vacsorára. Rendben?

-          Oké, ott leszek. – mondom, aztán kisétálok a teremből. Alig várom az estét. Kicsit érdekes lesz, amikor beállítok, de legalább jobban megismerem Kirát.

Leparkolok a kocsival, aztán kiszállok a kocsiból. Wow, szép kis ház meg kell hagyni. Nem spóroltak az árakon. Lezárom a kocsit, aztán szép lassan elindulok a kikövezett járdán a ház felé. Becsengetek, mire a tanár úr nyit ajtót Kirával a másik ajtó mögött.

-          Istenem! – mondja és eltűnik. Kicsit vicces látvány. Én meg csak állok az ajtóban a filmbeli vámpírok. Uhm… rossz hasonlat.

-          Nos, Sean, mint vérbeli kaliforniai, már biztosan ettél egy-két kiváló szusi étteremben. – kérdezi Mrs. Yukimura. Van egy olyan érzésem, de lehet, hogy csak az arcvonásai miatt érzem így.

-          Valójában még nem. – válaszolom könnyen.

-          Ez meglepő. A legtöbb kaliforniai már evett szushit.

-          Valójában ettem, de a házi koszt sokkal jobb. – mosolygom rá. – Tudja az én őseim is japánból jöttek annak idején Amerikába.

-          Ó, ez meglepő. Akkor viszont ismered a hagyományos japán ételeket is, ha jól sejtem. – Kicsit kínos ez a beszélgetés, legalábbis nekem. Azt hittem lesz szó a Kitsunékról.

-          És Sean, mennyit tudsz, ha már japán is vagy, a kultúráról? Főként a mitológiáról? – kérdi a tanár úr, mikor meghozza a szushit.

-          Hát, nem nagyon tudok semmit. Egy-két apróságot leszámítva. Régóta nem foglalkozik a családunk ilyen témával.

-          Hallottál már a Kitsunékról? – kérdezi most Kira. Jó, hogy arrafelé terelődik az este, amerre szerettem volna.

-          Igen, hallottam, ha jól tudom egy kilenc farkú róka, nem igaz? – kérdezem. Ők biztosan tudják, hiszen a tanár úr említette, hogy Kira és a neje is az. Az előbbiről én is megbizonyosodtam.

-          Hát, igen. A kilencfarkú róka.

Kira szobájában kötök ki. Ő éppen egy pizzás dobozzal a kezében lép be. Éppen akkor rakom le a telefont. Julie néni szeret pletykálni.

-          Hála az égnek, a szushi ne vegye magára.

Mosolygom rá. Leülünk az ágyra és mindketten elkezdünk enni egy-egy szeletet. Jobban laktat, mint a szushi. Ez volt időm és szerencsém megtudni. Talán feltűnt neki és nekem is, hogy a tanár úr nagyon erőltette a természetfeletti témát.

-          Tudod, kicsit furcsa volt, hogy apu annyira erőltette a Kitsune témát. – mosolyog rám. – Tudod, van valami, amit még nem mindenki tud rólam. Fényképezz le és közben vakuzz! – utasít. Előveszem a telefonom és azt teszem, amit mondott. Egy pár másodpercbe beletelik, míg megtalálom a kamerát rajta, és pluszba, míg a vakut is beállítom. Elsütöm a kamerát és megvárom, míg behozza a képet. Meglepődöm, amikor meglátom. Egy róka-pajzs veszi őt is körül. Tehát, vakufénynél látszik, hogy mik is vagyunk? Megmosolyogtat a felfedezés. – Mit mosolyogsz?

-          Most te is fotózz le engem! – utasítom. Ő is lefotóz alig egy perc alatt. Ő is meglepődik rajta. Nem hiszem, hogy látott már ő is saját fajtája-bélit.

-          Te is egy Kitsune vagy? – kérdezi és megcsillan a szeme. Csak bólogatok. – Hihetetlen, még nem találkoztam olyannal, mint én. Csak farkasokkal.

-          Velük sajnos nekem is volt szerencsém találkozni. És mondd csak, mennyit tudsz a Kitsunékról?

-          Csak annyit, hogyha egy Kitsune összedörzsöli a farkát, akkor villámlást vagy tüzet csiholhat. Ezt hívják rókatűznek.

Egy kis csend áll be köztünk. Kicsit elgondolkodtató elmélet.

-          Nekem nincs farkam. – szólal meg elsőként. Honnan tudta, hogy pont erre gondolok? Csak azt ne mondja, hogy a Kitsune gondolatolvasó is. Azt bizonyára észrevettem volna.

-          Olvasol a gondolataimban? – kérdezek vissza.

-          Igen, a Kitsune médium is. Minden gondolatodat hallom. – Ne, ne szívasson már. Akkor nekem hol marad ez az erőm? Kicsit meglepődött képet vágok az egészhez. – Vicceltem. – vallja be végül. Tudtam.

-          Valahogy sejtettem. Nem tudsz hazudni. Jut eszembe, én is tudok valamit. Megmutassam? – kíváncsi vagyok mit szól majd az erejéhez.

-          Oké. – mondja.

Megragadom a karját és kifelé húzom a tető felé. Valamiért szeretek ott közlekedni. Kilépek az ablakpárkányra és leugrok róla. Egy szaltóval érek földet. Szeretek ilyen jó egyensúly érzékkel élni. Sokkal jobb, mint emberként. Biccentek neki, hogy ugorhat, én pedig felkészülök rá, hogy elkapjam. Egy kicsit habozik, de végül elengedi az ablakot és ugrik. Én pedig elkapom. Tűnődöm rajta, hogy így tartsam-e még. Aztán végül elindulok a kocsi felé, a karomban vele. A kocsinál leteszem és mondom neki, hogy szálljon be. Feloldom a zárat és én is beülök mellé. Egy Maseratival száguldozni kicsit vakmerő húzás, de régóta vezetem már ezt a kocsit. Amikor valamelyik családtagnak kellett hamarabb beérnie a munkába, mint készen lett volna, én voltam a taxi sofőr. Ráadásul az én kocsim, és be kell valljam, kötődöm hozzá. Egyik utca, másik utca, harmadik. Egy emberi szem elől elbújtatott tisztást keresek. Hamarosan a úgy döntök, hogy a házunk kertje is jó lesz. Leparkolok a házunk előtt és ajtót nyitok neki. Megfogom a kezét és elhúzom a kert felé. Amikor kiértünk a fákkal szegélyezett hátsó kertbe, elengedem és egy pár lépés távolságra sétálok tőle. Felemelem a kezem, amibe az erőmet próbálom sűríteni, amikor villámok kezdenek az ujjaim közt cikázni és világítani kezdenek az ujjaim. Varázslatos látvány, Kira is megdöbben a látványon. Nem tudom, hogyan csinálom, mindenesetre nagyon szép. Mi lenne, ha összeérinteném az ujjaimat? Egymáshoz közelítem a két kezemet, amikor egy villám-labda alakul ki közöttük. Egy villámló, kékeslila labda, ami egyre nő. Mikor már akkora, mint a tenyerem, megáll a növekedése. Mihez kezdjek vele? Feldobom a levegőbe, ahol aztán, mint egy tűzijáték, felrobban. A villámok ott cikáznak körülötte egy ideig. Ilyen tűzijátékot nem mindenki tud csinálni.

-          Wow, ezt hogyan csináltad? – kérdezi tőlem. Kicsit én is meg vagyok lepve. Azt sem tudom, mit válaszoljak.

-          Nem tudom. Kipróbálod? – kérdezek vissza. Aztán mikor bólint, odasétálok mögé és segítek neki. – Próbáld meg minden erődet a kezedbe összpontosítani.

Mondom, és megfogom a csuklóját és felemelem. Az ő ujjai is világítani kezdenek. Egy-két szikra is megjelenik az ujjai között. Ekkor engedem el és sétálok vele szembe, hogy lássam, mit csinál. Hirtelen emeli fel a kezét az ég felé, amikor villámok törnek ki belőle és a felhőkig nyújtóznak ki. Én is megpróbálom még egyszer, de most azt csinálom, amit ő. Kezet fel a magasba, és az én kezemből is előtörnek a villámok. Ezt meglátja ő is és az én villámaim felé irányítja a kezét és vele együtt a villámokat is. Mi lesz, ha egyik villám a másikba csap bele? Én is az övéi felé közelítem az enyémeket, amikor pedig egybeérnek…