2. rész

Az iskola. Néhány diák nem kedvelt elfoglaltsága. Én nem tartozom közéjük. Pakolok a táskámba a következő órára készülve, amikor az ikrek egyike dől a szekrényemnek, felém fordulva. Vagy Aiden vagy Ethan. Soha sem tudtam megkülönböztetni őket. Ez ha jól saccolom Aiden.

-          Mit akarsz, Aiden? – teszem fel a kérdést, és a válaszból ki is derül, hogy melyikük. Közben pedig pakolok, még a fejemet sem fordítom felé. Hallja, ha nem, akkor süket.

-          Ethan vagyok. – Na, ennyit a tippjeimről.

-          Én vagyok Aiden. – csapja be a szekrényem ajtaját a másik oldalról. Jó, hogy a kezem ott nem marad. – Hallottuk, hogy volt az a betöréses incidensed. Talán segíthetnék megtanulni, hogyan védd meg magad.

-          Kösz, ez nagylelkű, de nem. Nem kell a segítségetek. Meg tudom egyedül is védeni magam.

Mitől lett mindenki ilyen segítőkész hirtelenjében? Valamit akarnak, és nem akarom megtudni, hogy mi az. Bocsika, de ez van. Mivel a szekrényemet Aiden már becsukta, eggyel kevesebb felesleges mozdulat. Összehúzom a táskám cipzárját és a hátamra kapom. Még egyszer gonoszan rájuk vigyorgok, aztán továbbállok és elindulok a terem felé.

Most a közeli erdőn át sétálok haza, még éppen alkonyodik, ami nekem kedvez „vörössel” szemben. Már ha megint megpróbálkozik a támadásommal. Kétlem ugyan, de elég elővigyázatos vagyok azóta. És amit Ethanék javasoltak, hát köszönöm nem. Elég dolgom van így is, ráadásul egy sokkal erősebb ellenfél ellen meg pláne. Úgyhogy amit délelőtt mondtak, az nem jött be. Ahogyan megyek, és már eltűnnek a nap utolsó fényei is, három kékszeműbe botlok bele. Ezek úgy szaporodnak, mint a csótányok. Egyik nap egy, másik nap már három. Még ugyan ki tudom venni az arcuk kontúrjait, az hogy felismerjem őket, az nem menne. Először a bal oldali indul meg felém, majd a kettő másik. Elfutni nem tudok, úgyhogy marad a harc és marad a győzelem. Nem véletlenül támadtak meg azon az éjjelen. És most biztosan végeznének velem. Harctudás és egyensúly, ne hagyjatok cserben! Amikor az egyik közelebb jön, én is rohanok felé, és sikeresen átcsúszok a lábai közt. Közben jó erősen megnyomok egy pontot az állkapcsa és a nyaka között. Ezt elvileg hosszabb ideig kellene csinálni, de néha a több, kevesebb. A biztonság kedvéért belevágok egy surikent a bal lábába, oda ahova a másiknak is céloztam. Jöhetnek a másikak. Az egyik megtorpan, míg a másik felém közeledik. Biztosan meglátta a taktikámat és azért torpant meg vagy, mert meglepetést okozna. Míg ő karmol, és majdnem eltalálja a fejemet, én átsuhanok a keze mögött. Egy…kettő…hat ütést mérek a háta különböző pontjaira és összeesik. Nem tudnám megmondani, hogy ez honnan jött… Nem szívesen bántok embereket, de ha a szükség megkívánja, szívesen a fölbe döngölöm őket. Aztán jöhet a harmadik, akinek a vállait használva kerülök mögé és egy jó erőset rávágok a nyakára.

Mérte valaki az időt? Csak mert én nem, de körülbelül két percbe telt, míg mozgásképtelenné tettem három nálam jóval erősebb és jobb kondiban lévő embert. Ez jó. Most pedig húzzunk el innen, de gyorsan! Mondja a fejemben egy kis hang és én meg is teszem. Amilyen gyorsan tudok, olyan gyorsan érek haza és vissza se nézek. Ez az éjszaka viszonylag nyugodt lesz. Holnapig biztosan nem jönnek rendbe. Talán…

Ma reggel is az erdőt választottam. A víz apró harmatcseppekként játszik a fűszálakon és ez megnyugtat. Nem tudom, hogyan, miért de a víz jelenléte kedvezően hat az idegeimre. Attól függetlenül, aki belém köt, leverem. Békés napnak ígérkezik. Leszámítva, hogy manapság egyre nagyobb gyakorisággal kísérelnek merényletet ellenem. Nem tudom, kinek böki a csőrét a jelenlétem, de nem is nagyon izgat. Ha pedig csatlósokat küld, hogy öljenek meg, akkor nem ártana leváltania a régieket. Pláne a „kékszeműeket”, a „vörössel” meggyűlt a bajom. És javasolnék nekik egy harcművészet-oktatást is. Békésen sétálgatok, miközben a gondolatomban a lehetséges gyilkosokat veszem számba, amikor elhúz az orrom előtt egy nyíl. Alig egy méterre tőlem fúródik be az egyik fába. Körbenézek, de nem látok senkit aki lőhette volna. Odasétálok a nyílhoz és a segítségével bemérem a mesteri lövész irányát. Balról jött és méghozzá alig ötven méterről, az alapján ítélve, hogy eléggé belefúródott a fába. Kihúzom a fából, hogy alaposabban szemügyre vegyem, amikor pedig a fülem mellett suhan el egy. Reflexből fordulok hátra, hogy megnézzem ki lőtte. 

Egy lány lőtte a nem messzi dombról egy profik által használt íjból. Már láttam ezt a lányt a suliban, a neve Allison. Behúzódom egy fa mögé, és várom, hogy közelebb jöjjön. Nincs időm erre a játékra. Kiveszem a zsebemből a telefonom, kidugom a fa mögül és a képernyőjét tükörnek használom. Éppen látom, hogy kihúzza a nyilat, abban a pillanatban visszahúzom a telefonomat. Úgy kell eltűnnöm a szeme elől, hogy még véletlenül se lásson meg. Bemérem a helyzetét és kiszámolom, honnan nem találhat meg. Szépen, lassan hátrálok a fától és tőle, amikor egy másik fába ütközöm, és perfekt módon belevágom a fejem. Keménységről megállapítom, hogy fenyő. Most vagy soha! Le kell lépnem, méghozzá minél előbb. Nem érdekel, ha közben lenyilaznak, vagy rosszabb, de akkor is eltűnök innen. Kiugrom a fenyő mögül és futok, ahogy a lábam bírja. Meg sem állok a suliig. Hangosan fújom ki a levegőt, amikor beérek az ajtón. Senki nem bámul meg szerencsére. Amit szereztem nyilat meg lenyomoztatom, amint hazaérek. Addig is jó helye lesz a táskámban. Beleteszem és mintha mi sem történt volna, sétálok a szekrényemig, aztán be a terembe.

A második órámon ülök együtt Lydiával és Allisonnal. Lydia régi barátom, Allison pedig ezek szerint az ellenségem. Remélem, nem vádol meg a nyilai megfújásával. 

Nem igazán tudok koncentrálni az órára. Egyre inkább csak a Miért? Ki miatt? Hogyan? kérdések visszhangoznak a fejemben. Viszont hallom ahogyan Lydia és Allison beszélgetnek.

-          Sikerült? – kérdi Lydia.

-          Nem, meglépett előlem és elvitte az egyik nyilamat is.

-          Elvitte? De akkor le tudja nyomozni.

-          Tudom, és vissza kell szereznem. Minél előbb.

Csípem el a mondatfoszlányokat. Ennyi elég is, hogy tudjam, Lydia keze is benne van a dologban. Kell egy terv, hogy meglógjak. De ez akkor is hihetetlen. A régi barátom, ellenem szövetkezik. Valószínűnek tarom, hogy Scott és a kotnyeles barátja keze is benne van. Nem számolva az ikreket és Isaac-et. Ők közömbösek. El kell kerülnöm őket, messziről.  A saját érdekemben. Csakhogy ez nem mindig sikerül…