14. rész

Ha azt mondanám, hogy meglepődtem, mert valaki van a szobámban, nagyot hazudnék. Nem lepődöm meg ezen. De az már kezd ijesztő lenni, hogy mindig, mindenki akkor jön, mikor én éppen a fürdőben vagyok. A leggyakrabban az ikrek és Scott szoktak így találkozni velem. A mai napon, már másik vendégem akadt.

-    Danny? – kérdezem, amikor kilépek a fürdőből. Éppen az ágyam szélén ül. Látom, amint végignéz, tüzetesen.

-    Igen? – kérdez vissza. Még mindig engem méreget. Már régóta ismerem, így szinte olvasok a gondolataiban. És a szinte a hangsúlyos szó.

-    Nem! – válaszolom. Megint mondana valamit, nyílik is beszédre a szája, de aztán mégsem mond semmit. Ajánlom is.

-    Mért? – kérdez vissza és mögém settenkedik. Most dobjam ki az ablakon? Most? Most.

-    Mert a nem, nálam az jelenti: NEM! – fordulok felé. Addigra már mögöttem van. Félmeztelenül. Egyre közelebb jön. Mikor közel ér hozzám, megfogom a vállát és egy jó erőset lökök rajta. Csak sajnos nem a jó irányba. Az ablak helyett, az ágyam felé. Nekem is most kell ilyen balféknek lennem.

-    Danny, kifelé! – utasítom és az ágyamhoz lépek. Sajnos, mint mást is mostanában, rosszul teszem. Megfogja a csuklóm és leránt maga mellé az ágyra és fölém mászik.

-    Ugyan te is akarod! – mondja. Erre megfogom a nyakát. – Tudtam, hogy meggondolod magad! – mondja.

-    Nem gondoltam meg magam Danny, azok a karmaim, és ha nem akarsz elbúcsúzni a csigolyáidtól, akkor leszállsz rólam. – utasítom.

Mivel nem mozdul, én leszek hajlandó mozdulni. Megfogom a derekát és oldalra döntöm. Most én kerül fölé és a képébe ordítok. Ahogyan a farkasok. Nemrég még elő akartam hívni azt az énemet. Hát most előjött. A szemem vörös, és a fogaim is megnőttek és a morgás is stimmel, ami nem a torkomból jön az biztos, és elég félelmetes, még nekem is. Normális farkas képe. Valami azonban nem stimmel. Egy: Danny nem ilyen nyomulós. És kettő: nincs kettő. De mivel az első biztos, ebből következik, hogy valami nem kellemes meglepetésben részem lesz.

-    Sajnálom. – szűri ki a fogai közt Danny.

Abban a pillanatban azon az ablakon, amin Danny bejött besüvít egy nyíl és a combomba fúródik. Danny csak csali volt. Kinézek az ablakon és egy számomra ismeretlen pasas egy íjjal a kezében megint céloz. Legördülök Dannyről és az ágyról is. Itt már onnan nem tudnak meglőni. Felülök és a szekrényemnek dőlök. Kihúzom a nyilat és ledobom magam mellé. Egy villámmal lesújtok az ablakot tartó zárra, ami kioldódik és lecsapódik tőle az ablak.

-    Miért tetted? – kérdezem Dannytől.

-    Ethan miatt. Fogva tartják. Elengedik, ha elkapnak téged. – válaszolja és legurul mellém a földre.

-    Tégy meg egy szívességet! Legközelebb, ha ilyen helyzet van, tájékoztass! – kötöm az orrára.

-    Oké, de most mihez kezdünk? – kérdezi és felül ő is.

-    Hagyom, hogy elkapjanak. – válaszolom egyszerűen. – Figyelj! Ha engem elkapnak, és Ethan elengedik, te megmondod nekik, hogy kövessék titokban az autót. Ne vegyék észre őket. Én ha tudok, segítek nekik. Ha pedig elvesztenék a nyomom, üvöltsenek úgy, mint még soha! És szólj Scottéknak is. – mondom.

Aztán meghallom, amint felmásznak a tetőre. Biztos farkasölőbe mártott nyíl volt. Azt remélték már kidőlök. Jól kitervelték, csakhogy a Kitsune énemre ez nincs hatással. Úgy teszek, mintha elájultam volna, de közben ébren vagyok. Még mielőtt az ablakhoz érnének, szólok Dannynek, hogy menjen oda.

-    Mi tartott eddig? – kérdezi egy női hang, amint az ablakon át belépett. – Hozzátok! – utasít pár férfit. Ők pedig felkapnak és kicipelnek az ablakon át.

Danny lépteit már messziről megismerném, és ő is követi őket. Beraknak egy kocsiba, ahol Ethant is fogva tartják Aidenről ne is beszéljünk.

-    Meg ne szólaljatok! – mondom mikor kinyitom a szemem és felülök. – Danny mindent el fog mondani. Kövessétek az autót! Maradjatok láthatatlanok. – mondom, amikor megmozdul a kilincs, én pedig visszazuhanok az autó aljára.

Abban a pillanatban kinyílik és mondják az ikreknek, hogy kifelé. Ők kiszállnak és bezárják még kulcsra is az ajtót.

Felállok és kinézek az elülső kis ablakon. Szerencsére a sofőrtől csak egy vékony ablak választ el. Megnézem, hogy hol van. Bemérem és betöröm az ablakot. Abban a pillanatban kiugranak a körmeim, amiket elhúzok az ürge nyakán. Nem vagyok a kivégzések embere, de most ki kell jutnom innen. Visszafekszem a padlóra, hogy az ikrekre próbálják rákenni. A nő, amikor kinyitja az anyós ülés ajtaját, megdöbbenve tapasztalja, hogy meghalt a sofőr. Utasítja a másikat, hogy nézze meg a rabot. Vagyis engem. Most kell lelépnem. Semmi perc alatt felállok, és róka alakot veszek fel. Megmozdul a kilincs és mikor kinyitja a férfi az ajtót, az egyik farkammal jól behúzok neki egyet. Egy másikkal meg elcsórom a kulcsát. Aztán még ott van az, amelyikkel a fegyverét veszem el. Kiugrom a kocsiból, amikor észreveszem, hogy korántsem a házunknál vagyunk, hanem egy sikátorban. Talán mégis volt egy kis hatása annak a farkasölős nyílnak. Már mindegy.

Kezembe veszem a pisztolyt, aminek tulajdonképpen semmi hasznát nem veszem ezekkel a nagy körmökkel. Így elhajítom a fenébe. Közben egy nem tudom, hányadik farkammal körbetekerem a fickó nyakát és őt is elhajítom. A nő még mindig ott van. A kocsi tetejéről közelít, hallom a lépéseit. Visszalépek a biztonságos kocsiba és várom, mikor jön elő. Mivel nem lát fentről, lemászik a kocsi oldalán, hogy belenézzen a kocsiba. Akkor, mikor benéz a kocsiba, elkapom a nyakát és kitekerem a kezéből a fegyvert. Tudom, hogy nem illik így bánni vele, de… A falhoz szegezem és belevicsorítok az arcába. Ez remélem elég lesz elrettentésnek. Azért még eldobom és felmászok a sikátort szegélyező falon.

Jó hangosan beleüvöltök az éjszakába. Remélem, az ikrek meghallják és választ adnak, mert per pillanat halvány lila gőzöm sincs, hogy hol lehetek. Nemsokára válasz is érkezik. Nem is egy. Rögtön hat. Kettő eltér a többitől. Az a kettő Kitsunétől származik. És mivel hangosabb, közelebbről jön. Elindulok a hang irányába a háztetőkön közlekedve. Sajnos nem sokáig sikerül ott ugrándoznom, ugyanis a város szélére értem. A város szélére? Hova hoztak engem? Mindegy. Haza tudok találni. Közben pedig még egyszer-kétszer felüvöltök, hogy biztos lehessek a jó irányban. Mindannyiszor választ is kapok.

Amikor már közel járok, megpillantom a háztetőt, ahonnan a legerősebb hangok jönnek. Egy kertes ház teteje a város szélén. Felmászom a falán, közben pedig visszaváltozom. Mikayla az aki, akitől a hangok jöttek. A háztetőn ül.

-    Helló! – köszönök oda neki és leülök mellé.

-    Szia! – válaszolja kicsit búsan. – Te üvöltöttél? – kérdezi, és a vállamra hajtja a fejét.

-    Igen, te pedig válaszoltál. – mondom, miközben átkarolom.

-    Miért volt ez az egész?

-    Mert megpróbáltak elrabolni. Nem jött nekik össze, na jó, csak egy kicsit. És haza kellett jutnom.

-    És így oldottad meg? – kérdez vissza.

-    Igen. Így. De te miért vagy letörve? – terelem el a témát.

-    A szüleim miatt.

-    Figyelj! – mondom és a szabad kezembe egy villámgömböt csinálok. Aztán felhajítom az égbe. Felettünk robban fel, úgy hatvan méter magasan.

-    Ezt hogy csináltad?

-    Az ég Kitsunék el tudják nyelni egy villám energiáját és a későbbiekben azt önvédelemre használni. – mosolygom rá. Aztán egy kis elektrosokkot is adok neki. – Így tudlak megrázni is.

-    Az szép. Bele tudok olvadni a fákba. Szó szerint. Nem láthatatlan lenni, hanem eltűnni.

-    Ügyes. – mondom és egész éjjel vele maradok.

13/2. rész

Megint a mezőn vagyok. Gyakorlom, hogyan kell tökéletes vihart előidézni. A szél ismét megerősödik, az ég megint beborul és villámok csapnak le mindenhova. Amitől persze a mennydörgés sem állhat távol. Ez mindig működik, de amint elterelődik róla a figyelmem, máris kezdhetem elölről. Most például futó léptek zavarnak meg. Megpróbálom azért még egyszer. Az égre szegezem a tekintetemet. Az ég megint beborul, a szél is megerősödik.

-    Rosszul csinálod! – szólal meg mögöttem valaki. Egy lány hangja. Nem ismerős hang. Reflexből fordulok arra.

-    Mire gondolsz? – kérdezek vissza. Játszom a hülyét. Ha nem tudja mi vagyok és mit csináltam, akkor ki kell majd magyaráznom magam.

-    Hogy vihart akarsz előidézni. Korántsem így kell. – mondja és közelebb sétál.

-    Te tudod, mi vagyok? – kérdezek vissza.

-    Naná, egy újonc égi Kitsune. Onnan tudom, mert én egy erdő Kitsune vagyok. – Újonc? Köszönöm a dicséretet. Ő sem látszik többnek, mint én, így gondolom ő is. – Ha vihart akarsz készíteni, használd a kezeidet is. – javasolja. – Amúgy a nevem Mikayla.

-    Sean. – bököm oda neki. Aztán megint felnézek az égre és elképzelem a vihart, de most a kezeimet is a magasba emelem. Ahogyan egyre magasabbra emelem, annál erősebb vihar kerekedik belőle.

-    Most csettints az ujjaiddal. – javasolja. Én pedig megteszem. Csettintek, mire a villámok előtörnek a felhőből. – Még egyet! – még egyszer csettintek. Erre elered az eső. Én nem ázom, mert mintha engem védene egy burok. Vagy a saját varázslatunk magunkra nem érvényes. – Ha azt akarod, hogy elálljon, simíts bele a levegőbe. – mondja.

Elsimítok az orrom előtt a kezemmel. Erre abbamarad az eső, de a villámok még mindig cikáznak a levegőben. Felé fordulok. Megdöbbenek a látványtól. A földből kinövő gyökerek a feje felett összeérnek és egy védő tetőt alkotnak. A kezei pedig az arca mellett tenyérrel felfelé mutatnak. Leengedi a kezeit, mire a gyökerek is visszamásznak a földbe.

-    Ezt hogy csináltad? – kérdezem tőle meglepetten.

-    Mondtam, hogy erdő Kitsune vagyok, nem?

-    Nem, hogy tudtad, mit kéne csinálnom.

-    Hát, a bátyám is égi Kitsune. És volt időm eltanulni tőle egy-két dolgot. – válaszolja egyszerűen és leül a földre. Leengedem a kezeimet és leülök vele szemben.

-    És hol van a családod? – kérdezem tőle.

-    Itt Beacon Hillsben. Most költöztünk ide Kalifornia déli részéről. Kivéve a bátyámat, ő egyetemre jár.

-    És mért éppen Beacon Hills? Sok más nagyobb város is van itt északon.

-    Valami idevonzott. Mint egy jelzőfény. – Mikor megemlíti ezt a mondatot, akkor jut eszembe, hogy Deaton is pontosan ezt mondta. A Nemeton. Ezért jöhetett ide Kira családja is.

-    És mióta tudod magadról, hogy Kitsune vagy?

-    Nem rég fedeztem fel. Úgy egy-két hónapja.

-    És a szüleid is olyanok, mint te?

-    Nem, nem. Ők druidák. Legalábbis ezt állították. – mondja és lehorgasztja a fejét. Ez elég különös. A szülei druidák, de ő meg Kitsune. Érdekes. Ez talán akkor jöhetne össze, ha örökbe fogadták. – Mondd csak, élnek itt más lények is?

-    Hát. Igen. Van itt egy Kitsune család a miénken kívül, de él még itt egy Banshee és vadászok. Na meg farkasok.

-    Farkasok? Mármint vérfarkasok? – kérdezi. Én bólogatok, mire feláll és el akarja húzni a csíkot. – Akkor el kell innen tűnnünk. – mondja és elindulna, de időben elkapom a karját.

-    Nem, nem. Ők nem olyanok, hogy ölik az embereket és a Kitsunékat.  Megbékéltünk ezzel. Vagyis megbékéltek. – javítom ki magam.

Ez fura volt. A végén átveszi a farkas énem az irányítást. Egyszer hagynom, kéne, hogy előtörjön. De annak nem most van itt az ideje. Sikerül valamelyest megnyugtatnom Mikaylát. Remélem nem szándékozik még mindig elmenni. 

13/1. rész

Miután az ikreket legyőztem, Kira következik. Ez a gyakorlás fárasztó lesz és hosszú. Mindketten tudjuk. De azért belevágunk. Megindulok felé és ő is felém. Aztán, mint én az előbb, átugrik felettem, közben meg én átsiklom alatta. Aztán fordulatból kilövünk villámokat, amik összeérnek, így minket elröpítenek a tisztás szélére. A földbe pedig egy nagy lyukat éget a robbanás. Sebaj. Gyorsan felállok a földről, addigra már Kira is talpon van. Egyenrangú felek vagyunk, így nem győzhet egyikünk sem. Megint megindulunk egymás felé. Mindketten azt várjuk, hogy a másik felugorjon, de mivel a másik nem teszi, így mi magunk ugrunk. Aminek a következménye, hogy egymásba ütközünk. Mondanom sem kell, mennyire örülök.

-    Szerintem állapodjunk meg a döntetlenben, oké? – kérdezem, miután a földön landolunk.

-    Megegyeztünk! – mondja és a kezét nyújtja. Megrázom, és ezzel vége is a küzdelemnek.

Most Stiles jön? Most Stiles jön. Nem lesz hosszú menet.

-    Stopperoljon valaki! – szólok oda a többieknek. Kira kimondja, hogy „Mehet”, én pedig abban a pillanatban köhögök egyet. Megint megszólal az ég, amitől Stiles a földre ereszkedik.

-    Te győztél! – mondja.

Olyan könnyű legyőzni, nincs benne izgalom.

-    Tehát, Sean, két és fél győzelem. – mondja Aiden. – Nem is olyan rossz.

-    Két másodperc volt, míg leverted Stilest. – szólal most meg Ethan. – Rekorder!

-    Stiles nem tehet róla, hogy nyúl. – próbálom védeni, miközben odasétálok feléjük.

-    Kösz. Várj, hé! – szól utánam Stiles.

-    Ennyi edzés elég volt mára? – kérdi Kira.

-    Ja, visszamehetnénk. Kezd beborulni az ég. – javasolja Stiles.

-    Nocsak, a kis nyuszi megijedt? – kérdezem tőle gúnyosan.

-    Nem ijedtem meg, csupán kellő mértékben tisztelem a természetet. – vágja rá azonnal.

-    Rekorder! – szól Aiden. Még mindig képtelen belenyugodni, hogy alig két másodperc alatt legyőztem Stilest. Pedig alig történt csak tíz perce. Addig vagy hússzor elismételte. Kezdem már unni.

-    Naná, spóroltam az energiámmal. – válaszolom.

-    Akkor most kiszállt belőle a Nogitsune? – kérdezi Kira, mikor az erdő és egyben a ház határát elérjük.

-    Hát, elvileg. Vagy nagyon jó színész. – száll be a vitába Ethan is. Egész eddig csendes volt. Nem vall rá.

-    Derítsük ki! – mondja Aiden. – Üss meg! Teljes erőből. – utasítja Stilest. Már rájöttem mit akar ezzel elérni. Ha a Nogitsune még benne van, nagy erővel rendelkezik, ha viszont kiszállt belőle, a szokásos erő tért vissza belé. Erre én is kíváncsi vagyok. Stiles nem habozik, behúz egyet Aidennek. Nem sok eredménye van.

-    Akkor győzött az első? – szólal meg Danny hangja mögöttünk. Reflexből mindenki arra fordul.

-    Te hogy kerülsz ide? – kérdi csak úgy mellékesen Ethan és megpörgeti a levegőben. Meg sem lepődöm a reakcióján. Jó, hogy jobb kedvre derült. Felérünk a tornácra, ahol mindenki helyet foglal a nagy padon, csak én és Stiles álldogálunk az oszlopoknak dőlve.

-    Na, és hogy kerülsz ide? – teszem fel megint a kérdést. Mert a választ elfújta a szél.

-    Hát, úgy gondoltam, én is jövök edzeni. Ethan említette. De addigra, már nem voltatok itt, úgyhogy gondoltam megvárlak titeket. – válaszolja egyszerűen.

Közben pedig a felhők egyre jobban beborítják az eget. Megkapaszkodom a korlátban és kihajolok a tornácról. Kipróbálom az erőmet. Azt írta a könyv, hogy a felhőket eltüntethetem. A lábjegyzet volt, hogy a gondolatommal. Behunyom a szemem és elképzelek egy tiszta eget. Miközben koncentrálok, megerősödik a szél ereje. Aztán az ég is dörögni kezd. Kinyitom a szemem. Pont az ellenkezője sikerült, mint amit elgondoltam. Még a villámok is cikáznak az felhő különböző részei között. Ez nem jött össze. Felhagyok az erőm próbálgatásával. Visszahúzom magam a tornác alá. Abban a pillanatban, mikor nem gondolok rá, a sok felhő közül egypár eltűnik. A vihar, amit előidéztem, eltűnik.

-    Mi volt ez? – kérdezi Danny. Nem volt itt, így nem is tudhatja, amit a többiek.

-    Sean egy ég típusú Kitsune. Tudja irányítani az időjárás egyes eleimet. – magyarázza meg Kira. – Velem ellentétben, mert én elektromos Kitsune vagyok.

-    Akkor érthető. – szólal meg Lydia hangja. Ő is most érkezett.

-    Igazából semmi sem. – válaszolom, mikor fellépeget a lépcsőn mellénk. – Minden bonyolult.

-    Ezt hogy érted? – kérdeznek vissza.

-    Miért akart a Nogitsune annyira ragaszkodni Stileshoz, ha simán felvehetett volna egy testet? – kérdezek vissza. 

12. rész

Napsütéses reggel a mai. Éppen a háztetőn ülök. Vagyis az ablakom melletti részén. Kiderült, hogy Julie néninek van egy kisebb képessége, és hogy egyáltalán nem tudja használni. Még véletlenül se.

-    Sean! – kiált fel. Vagyis inkább szól, hogy menjek le. Most másszak vissza az ablakon, sétáljak le a lépcsőn? Nem, túl hosszú időt vesz igénybe. Inkább a tornácot használom. Mint már egyszer csináltam, egy oszlopban megkapaszkodva érkezem a lépcsőre. Aztán a bejárati ajtón keresztül belépek a házba.

-    De te? Nem ott? Fenn a… izé? – dadog Julie néni.

-    De igen, ott fenn voltam. A tornácon gyorsabb, ismerd el. – mosolygok rá.

Megcsóválja a fejét és felemeli a kezét. Aztán eltűnik. Egyik pillanatban még előttem van, a másikban meg eltűnik. Értetlenül nézek körbe. Keresem, de sehol sem találom.

-    Julie néni? – kérdezem.

-    Idefönn! – kiált le az emeletről. De hogyan? Kérdezem magamtól, aztán szép lassan és óvatosan felmegyek az emeletre. Az irodájában keresgél. Szép lassan odasétálok, és az ajtófélfának támaszkodom.

-    Hogyan csináltad ezt? – kérdezem tőle. A papírja közt matat és nem szándékozik felém fordulni.

-    Mégis mit? – kérdez vissza.

-    Azt, hogy eltűntél. Egyik pillanatban itt vagy, másikban meg már eltűnsz. – mondom, és megint azt csinálja, felemeli a kezeit és eltűnik.

-    De hiszen én nem is csinálok semmit. – szól most a konyhából. – Nem lehet, hogy emlékezet kiesésed van? – kérdez vissza. Na, jó, lehet, hogy agyamra mentek az elmúlt hét eseményei, de nem ennyire, ráadásul az órám mutatója is ugyanott van.

-    Nem, te csinálsz valamit, amikor felemeled a kezed. – mondom miközben lesietek a lépcsőn. – Ne, hogy felemeld! – figyelmeztetem.

-    Miért? – kérdez vissza.

-    Mert te egy idő Kitsune vagy! – mondom amikor leérek a lépcsőn. Időközben felvettem az irodájából a Kitsune könyvet. Elegem van ebből a játszadozásból. Föl-le, föl-le. Megszédültem.

-    Egy idő Kitsune? De nem csináltam semmit. – szabadkozik sütés közben. Leülök az asztalhoz és megkeresem a megfelelő részt. Egy hamar meg is találom.

-    Itt van. Az idő Kitsunék képesek lefagyasztani az időt, és közben csak ők mozoghatnak. Egyes tárgyakkal együtt, amik nem lehetnek nagyobbak, mint az alkarjuk. Kivétel ez alól a kinyitható tárgyak. (Ajtó, ablak, dobozok)– elég megdöbbentő kifejezésmód. Még valami? – A lefagyasztás létrejöhet véletlenül, később pedig irányítottan. Egy halandó szemében egy egyszerű mozdulat is lehet, de akár bonyolult forma is, amit az ujjaikkal végeznek. A két ugyanazon mozdulat között lefagy az idő. – olvasom fel a könyvből. Jó tudni.

-    Akkor tehát, mikor felemelem, a kezem lefagy az idő? – kérdezi és leül velem szemben. Éppen akkor csengetnek. – Próbáljuk ki! – mondja és felemeli a kezét. Semmi nem történik. – Nem jött be. – mondja és egy római ötöst mutat az ujjaival. Szerintem semmi nem történik, de valójában az ajtó kinyílik. - Működik. – mondja. A látogatók csak állnak az ajtóban. Kira az és Stiles. Valamint az ikrek. – Ők mit keresnek itt? – kérdi tőlem.

-    Gyakorolni jöttek. – mondom és felállok.

Megérzem a kinti levegő füstös illatát. Nem bírja a tüdőm, így köhögnöm kell. Pont amikor köhögök, megdörren az ég. Aiden felnéz, de értetlen képet vág. Egy felhőt sem lát. Én lettem volna? Teszem fel magamban a kérdést. Kizárt! Aztán, mikor még egyet köhögök, megint az történik. Aiden felmászik a tetőre, hogy megnézze vihar jön-e.

-    Semmi. – mondja, mikor leér. Addigra a többiek már bejönnek. Julie néni a kezébe veszi a könyvet.

-    Megvan! – kiállt fel. – Te nem elektromos típusú Kitsune vagy, hanem egy ég típusú. – mondja aztán felolvassa mit ír a könyv. – Lássuk csak. Az ég Kitsunék képesek villámokat szórni a kezükből. – Kirára nézek, amitől összeakad a tekintetünk. Valóban. A villámszórás megvolt. – Aztán képesek mennydörgés hangját kiadni.

-    A köhögés. – állapítja meg Ethan.

-    És akár még esőt is tudnak csinálni, beborítani felhőkkel a tükörsima eget, vagy éppen kitisztítani. És mivel az eső lehet eső, jég vagy hó, évszaktól függően változva hullatni a csapadékot. Ugyanakkor a szél erejét is befolyásolni. – folytatja Julie néni.

-    Remek, akkor te egy ég Kitsune vagy. Mehetnénk? – türelmetlenkedik Stiles.

Megint köhögök egyet, amitől mennydörög megint, de most jóval hangosabban. Stiles, mivel az előbbieknél is megugrott, most hátraugrik a fotelba. Széles mosoly húzódik a számra.

-    Menjünk! – mondom és felállok az asztaltól.

-    Ezt ne csináld többet! – fenyeget meg Stiles. A hecc kedvéért azért még egyet köhögök. Stiles megint megugrik. Jó szórakozni vele.

Amint kiérünk a teraszra, Ethannek az az ötlete támad, hogy fussunk versenyt az erdőig. Szemben az első fa a cél. Rendben. Mindenki benne van. Még Stiles is, akinek látszólag esélye sincs.

-    Háromra. Egy… Kettő… - számol Aiden. – Három.

Mondja, mi pedig futunk. Nincs messze, de elég, hogy aki lemaradt a rajtnál, behozza a lemaradását. Én és Kira futunk elöl, amikor Stiles mellénk ér. Úgy látszik, a Nogitsune adott neki erőt. Pár lépéssel a háta mögött hagy minket. Nem fogok veszteni. Látom, ahogyan Kira bólint. Bevetem az erőmet és megdörrentem az eget, pár méterrel azelőtt, hogy a célba érne. Megint hátra ugrik, így mi ketten érünk be elsőnek Kirával. Annak ellenére, hogy Ethan az mondogatta, hogy első lesz, utolsó lett.

-    Ez nem ért! – mondogatja Stiles.

-    Mért ki mondta, hogy nem használhatod az erődet? – kérdezem tőle.

-    Igaza van. – száll be Kira is.

Elindulunk a fák között arra a tisztásra, ahova a Nogitsune cipelt a múltkor. Vagyis Stiles. Út közben még kétszer megszólaltatom az eget. Az egyiknél Stiles Ethan karjaiban köt ki, mint a filmekben. Elég vicces látványt produkál. Másodszor is megpróbálom, de nem sikerül. Pár szóval: jól mulatunk.

Az igazi szórakozás akkor kezdődik, mikor a tisztást elérjük. Sehol felettünk egy faág, és még a nap is jó erősen süt. Remek móka lesz.

-    Nos, srácok, ki kezdi? – kérdezem és leülök az egyik fa tövébe. Senki nem akad, aki jelentkezne.

-    Majd én. – szólal meg végül Aiden.

-    Akkor menjünk ketten. – mondja Ethan is.

Remek, az óriásfarkas az ég Kitsune ellen. Remek lesz. Az elején még ketten vannak, majd később vállnak eggyé. Ezt akár még a magam javára is fordíthatom.

Kiálló karmok, világító szemek és nagy fogak. Így jellemezném a látványukat. Az enyém is hasonló, a fogakat leszámítva. Egymástól úgy ötven méterre lehetünk. Ekkora távot bármelyikünk megtesz pillanatok alatt. Övék a kezdés lehetősége. Meg is teszik, miután Kira száját elhagyja a „Mehet”.

Amint megvan, felém futnak. Ennyi? Semmi összehangolt támadás? Hát legyen, ha ezt a játékot játsszuk, akkor legyen. Leguggolok és belekarmolok a földbe. A karmaim úgy vágnak bele, mint kés a vajba. A lábaimmal rúgom el magam és feléjük száguldok. Pontosabban kettejük közé. Ezt azonban észreveszik és összekulcsolják a karjukat. Pont, mint mikor egybeolvadnak. Nagyjából 10 lépés után jó erősen elrúgom magam a földtől és egy szaltóval átlendülök felettük. Őket meg a lendület továbbviszi. Amikor földet ér a lábam, gyorsan megfordulok és kilövök egy-egy villámot. Felállok, miközben a villámok elérik őket. A sokk hatására rázkódnak kicsit, aztán összeesnek. Megfordulok és intek Kirának, hogy most ő jön. De akkor jön egy hatalmas dobbanás, ami még bennem is egy kis félelmet kelt. Lassan megfordulok. Az ikrek. Remek, most egy szuper-farkassal kell harcolnom. Nem baj. Az ész győz az erő felett. Legalábbis remélem.

Félelmetes látványt nyújtanak így együtt. Nem mintha nem lennék hozzászokva. Megindulnak, vagyis megindul felém. Már magam sem tudom, hogy egy vagy kettő a helyes szám. Főleg ebben az esetben. Maradjunk az egynél. Jó hangos dobbanásokkal közeledik felém. A terv, hogy átcsúszok a lába közt és lesokkolom a lábát. A sokktól elvileg különválnak és mondjuk, hogy kész. Na, akkor hajrá. Nekilendülök és pár lépés múlva majd át is tudok csúszni. Csakhogy észreveszi, mit akarok. A karját odatartja és engem meg jól hátralök vele. Vagy tíz métert siklok a földön hátra. Addig ő megáll, és figyeli mit csinálok. Kell lennie valamilyen más megoldásnak… Az erő! Vagyis pont hogy nem az. Az erő van neki, nekem viszont a gyorsaság van kéznél. Pár méterre mögöttem egy fa van. Ezt ki tudom aknázni. Újból felém indul. Nem teszek semmit csak várok. Öt lépés… Négy… Három… Most! Felugrom és átlendülök felette. Ő meg teljes erővel nekifut a fának. Juj. Nagy erővel ment neki, mert az ütközéstől szétesett a szuper-farkas a két ikerre. Mindketten a fejüket fogják. Alaposan belementek a fába. Kicsi kárörvendés van bennem. De még hátra van Kira és Stiles. Utóbbi még mindig nem tudom, miért jött egyáltalán…

11/2. rész

Kinyitom a szemem, de még csak homályosan látok. Pár pillanatba beletelik, míg kitisztul a látásom. Egy lámpa világít a szemembe. Azonnal elkapom onnan a tekintetem és oldalra nézek. Orvosi cuccok. Remek, ezek szerint a kórházba hoztak. Jobb helyről álmodni sem lehet! Gondolom szarkasztikusan. Még megkapják ezért a magukét. Gondolkozom, mikor belép az egyik doki.

-    Ó, felébredtél. Furcsa, tovább kellett volna hatnia az altatónak. No, sebaj. – beszélget magába miközben közelebb jön. Pont az ilyen, elmebeteg fickókat kell állandóan kifognom. – Hogy érzed magad? – kérdezi. Akkor sikerül csak megnéznem igazából magam. Egy jó nagy kötés a lábamon, de azon kívül minden stimmel.

-    Elég jól. – válaszolom. A seb helyét nem érzem, de lehet a fájdalom csillapítóktól.

-    Az remek! Egy óra és jövök, megvizsgállak. – mondja és kisétál az ajtón. Miután ő kiment, rá egy percre Melissa, Scott és Ethan belépnek az ajtón.

-    Ti meg mi a francot kerestek itt? – kérdezem. Mindhárman odalépnek mellém, aztán Melissa letépi a kötést a lábamról. Nem akarok oda nézni, de muszáj látnom. Mikor megpillantom, semmi nem látszik. Csak a varratok, amelyek szépen és feleslegesen ékeskednek a lábamon.

-    Ki kell szednem őket. – súgja a fiúknak. – Le kell fognotok.

-    Enyém a lába. – mondja Scott és lefogja a bokámat. Ethan pedig a vállaimat nyomja le.

-    Ez nem lesz kellemes. – mondja Melissa és elvágja az egyik öltést.

Ez még nem fáj, de amikor megfogja és kihúzza, na, az keservesen. A karmaim kiugranak és ha Ethan nem fogna le, biztos levágnám a fejét. A szemeim világítanak, és már csak az hiányzik, hogy a fogaim is megnőjenek. Amikor a zsinór vége is kikerül a lábamból, egy jó erős áramütéssel válaszolok. Erre Ethan lekever egyet. Válasz képen a bal kezem karmait a vállamat tartó kezébe vágom. Aztán ki is húzom. Még négy öltés van hátra. Három ugyanúgy megy, mint az első, kihúzza, ordítok, rázok, pofon. De az utolsó másképp megy.

Addig oké, hogy Melissa húzza a zsinórt, de mivel Scotték rájöttek, hogy egyre erősebb árammal rázom őket meg, elterelik a figyelmem. Vagyis inkább Ethan végzi a nagy részét. Scott parancsára. Mikor Melissa elkezdi húzni a zsineget, Ethan fölém hajol – még jobban, mint eddig – és megcsókol.

A tervük beválik. Addig csinálja, míg Melissa elvégzi a gyors műveletet. A meglepetéstől elfelejtem a fájdalmat és a reflex, hogy megrázzam őket, elmarad.

Amikor elhúzódik, és elengednek, reflexből felülök és megvizsgálom a lábam. Már a régebbi sebek be is gyógyultak. Aztán Ethan felé fordulok mosolyogva és dühömben lekeverek neki egyet. Scott elhátrál az ágytól, de nem fogja megúszni. Neki rosszabb büntetés jár, mint Ethannek. Csak győzze kivárni.

-    Scott ne hidd, hogy megúszod. – morgom felé fordulva.

-    Jó, jó, jó. Sajnálom, de muszáj volt, különben megsütöttél volna minket. – próbál magyarázkodni.

-    Így igaz. De most tűnjünk el innen, utána is megölhetlek. – morgom dühösen, aztán leszállok az ágyról.

-    A harmadikon vagyunk. Menjetek lifttel. – mondja Melissa és segít kijuttatni minket a szobából. A lifthez osonunk és sikerül is beszállnunk. Én állok a hátuk mögött a liftben. Előugrasztom a karmaimat és Scott gerincébe fúrom. Megmerevedik a fájdalomtól, miközben felemelem.

-    Nem ajánlom, hogy még egyszer szórakozz velem. – morgom a fülébe.

Így tartanám, akár napokig, vagy órákig is, hadd szenvedjen. Ami megakadályoz benne, hogy megszólal a lift csengője, ami jelzi, hogy leértünk a földszintre és mindjárt nyílik az ajtó. Visszahúzom a karjaimat, amitől a térdre ereszkedik. Azt hiszem jó ponton bénítottam meg. Míg Ethan azzal van elfoglalva, hogy felsegítse, én széles és magabiztos mosollyal az arcomon elhagyom az épületet...

11/1. rész

Egyáltalán nem örülök, hogy Scottal egy helyen kell lennem. Annak meg pláne, hogy még jó képet is kell vágnom hozzá. Azok után, hogy majdnem megölte Dannyt, Lydiát és engem, már nem tudok megbízni benne. De kisebb dolgom is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzam. Most a Nogitsune az ellenség és nem ő.

-    Szóval? – kérdezem. – Hogyan csaljuk elő a Nogitsunét Stilesból? – nézek körbe a társaságon. Lydia, Allison, Kira, Aiden, Ethan, Danny, Scott, Peter, Isaac és Derek is itt van. Semmi válasz. – Valami javaslat?

-    Talán, provokáljuk. – jelentkezik Isaac. Nem rossz ötlet. – Értem ez alatt, hogy üssük szét.

-    Ötletnek nem rossz. És hogyan győzzük le, ha előjött? – kérdezi Allison. Erre megint nincs válasz.

-    Talán ezzel! – szólal meg mögöttünk a doki. – Ez megbénítja. – mondja és feltartja a fecskendőt. Mikor felé fordulok és meglátom, két kézzel kell megmarkolnom az asztalt. Az orvosi tűktől a hátamon futkos a hideg.

-    Oké, de ahhoz közel kéne menni hozzá. – szól közbe Peter is. – Az pedig nem egyszerű munka.

-    El kell terelni a figyelmét. – mondom nemes egyszerűséggel.

-    Azt majd én megteszem. – ajánlja fel Scott.

-    Nem jó, mivel Kitsune, elnyeli ugyan az áramot, de ki is tudja adni magából. – válaszolja Danny.

-    Akkor robbantsuk fel. – javasolja Aiden. Leesik a tantusz. Robbanás!

-    Ez, az! Aiden, zseni vagy! – mondom aztán Kirára nézek. – Gyertek! – mondom és kisietek az ajtón.

Kira megsejtette mit akarok, így velem szembe áll. Már este van, így jól látható lesz minden. Mindketten előhívjuk a villámokat a kezünkből és megint eljátsszuk, amit a múltkor. A két villámot közelítjük egymáshoz, és mikor összeérnek, mi hátraesünk a földre. Nem csak mi, a többiek is.

-    Ezt hogy csináltátok? – kérdi Ethan.

-    Csak csináltuk. Látjátok már? A robbanás őt is földre dönti, és akkor kell az az izé. – mutatok Deaton tűje felé.

-    Ez jó ötlet. – szólal meg végre Lydia is.

-    Akkor már csak meg kell találnunk. – mondom és felkelek a földről. A többiek addigra már talpon vannak. Én állok leginkább az erdő közelében, így nem lepne meg, ha éppen felbukkanna mögöttem.

-    Azt hiszem, nem kell sok időt rászánnod. – mondják, és egy lépést hátralépnek.

Remek, szóval mögöttem van. Ki hinné? Annyira kiszámítható! Nem illik ez az egész egy Kitsunéhoz. Sokkal okosabb, annál, hogy nekünk jöjjön. Túlerőben vagyunk, mondhatni. Hacsak nem pont ez a terve…

Elhiteti velünk, hogy könnyű préda, hogy aztán könnyen végezzen velünk. Pont mikor ezt gondolom, kihúzza alólam a lábamat. Nem tudom, gondolatolvasó vagy micsoda, de nem fogom hagyni magam. Nem a lábával vagy a kezével tette, mert hallottam volna, ha közelebb jön, nem a farkával! Még mindig a lábam körül van, amikor jó erősen megrúgom. A cipőm sarka és az orra találkozik a farkával. Hallok egy reccsenést, ami azt bizonyítja, hogy van benne csont is. Aztán egy fülsiketítő üvöltést.

A következő, amit érzek, az öt éles és hosszú karom, ami a lábamba fúródik. Erre nekem kell felüvöltenem, amire elkezd hátrafelé vonszolni. A többiek persze csak állnak a falnál néznek, mint borjú az új kapura. A karmaim kiugranak és a földbe fúródnak. Nem fogsz elvinni, rohadék! Csak éppenséggel én az ő erejéhez képest sehol sem vagyok, így kicsit nehezebben, de hátrébb húz. A karmaim friss szántásokat hagynak a földben, aztán visszahúzom őket. Ha el akar vinni, úgyis elvisz, sokat nem tehetek ellene. Elvonszol az erdő széléig, aztán a belseje felé visz tovább. A többiek pedig lefagyva néznek utánam. Mi üthetett beléjük? Ahogyan befelé vonszol, van időm gondolkodni. Miért éppen engem? Erre a választ is tudom, mivel én voltam hozzá legközelebb. Miért az erdőbe visz, ha ott helyben is megölhetett volna? Ez jelenti a legnagyobb kérdést. De ott van még a Miért nem tettek a többiek semmit? Miért akar minket egyesével levadászni? És a Mégis miért teszi ezt? című kérdések is. Túl homályos az egész, túl sok a lyuk, mint egy elég sokat használt darts-táblán. Végül, miután körülbelül az erdő közepéig cipelt, elenged. Azonnal a bal lábamhoz kapok. Elég nagy seb van rajta. Akkora, mint a tenyerem. Remélem, gyorsan gyógyul.

-    Te most ki vagy? Stiles vagy a Nogitsune? – kérdezem tőle.

-    Természetesen a Nogitsune. – válaszolja és leül elém lótuszülésbe. Huh, hát én meg sem próbálom. Amikor jobban megnézem, nem is olyan félelmetes, mint azt hinné az ember.

-    És miért éppen Stiles testében vagy?

-    Egy Nogitsune addig birtokol saját testet, míg az meg nem hal. Utána, képes más testébe költözni, de csak azéba, akinek elméje gyenge.

-    Vagy félig nyitott. – suttogom magam elé.

-    Igen.

-    Akkor mért nem Scottéba mentél bele? Az ő fejében is nyitva maradt egy ajtó. – kérdezem. Egész barátságos. Jobban, mint hittem.

-    Mert ő már megtalálta a lelki társát, és becsukódott az ajtaja. Ahogyan Allisoné is. – Akkor mindent értek. – Lassan Stiles is megtalálja, de én nem hagyom neki.

-    Mert akkor becsukódna az ő ajtaja és téged kilökne a fejéből. Lehetséges, hogy utána legyen valódi tested?

-    Igen. De te értelmesnek tűnsz. Mondd, mi szól ellene és mellette, hogy kiszálljak a fejéből?

-    Hát. – összeszedem a gondolataimat. – Ellene, hogy nem vinné el helyetted a balhét. Nem lenne, aki elfedjen. Aztán, mivel félig Stiles vagy, néha átveheti feletted az irányítást és minden terved romba dőlhet. Mellette, hogy visszakapnám az egyik barátomat, neked szabad tested lenne és ezáltal erősebb is lennél. – mondom, aztán elhallgatok.

-    Igaz. Tudod mit? – áll fel, én követem a szemeimmel, nehogy a végén rosszat tegyen. – Mivel ennyire kedves és segítőkész voltál, meghagyom az életed. – kifújom a levegőt, ő pedig távozásra készül.

-    És valójában kit akarsz megölni? – kérdezek vissza.

-    A kis Kitsune lányt és az édesanyját. – Tehát Kiráról beszél. Remek.

-    Hé! Elárulnád, hogyan jutok ki innen? – kérdezem tőle, mielőtt elmenne.

-    Jelezz a barátaidnak és majd ők megkeresnek. – mondja és beleveszik a sötét éjszakába.

Egy ideig csak bámulok utána, aztán előszedem a mobilomat. Megkeresem benne Aident. Előbbre van, mint Scott száma. És megnyomom a hívás gombot. Nem kell sokáig várni, míg felveszi. Két csörgés bőven elég hozzá.

-    Sean? Még élsz? Hol a fenében vagy? – szól bele azonnal.

-    Felküldök egy villámot az égbe. Lásd meg és keress meg. Siess! – mondom és megszakítom a vonalat.

Aztán kinyújtom a világító ujjaimat az égbe, amiből megint csak egy villám jön ki. Nem tartom fenn öt másodpercnél tovább. Aztán hátradőlök. Ekkor veszem észre, hogy egy nagyobb tisztáson vagyunk. A szemem lecsukódik, rám pedig a sötétség leple borul…

10/2. rész

Szép reggel van, ahogyan kinyitom a szemem, látom. A nap süt, a madarak énekelnek. Szokásos. Éppen a hátamra fordulnék, amikor a könyököm valami puhához ér hozzá. Azonnal átfordulok és éppen meg akarnám fojtani, amikor még éppen időben észreveszem, hogy csak Danny az. Danny az? Megcsóválom a fejem és kikelek az ágyamból. Fogalmam sincs, hogy kerül ide. A padló reccsen egyet, de még csak észre sem veszi. Felkapok egy pólót és egy nadrágot. Szerencsére szombat van, így elkerülhetem az iskolát. Aztán szembefordulok vele. Odasétálok az ágy széléhez és halkan dobolni kezdek a lábammal. Végül aztán megszólítom.

-    Danny? – kérdezem, mire álmosan, csukott szemmel visszakérdez.

-    Igen? – most robbantom a bombát.

-    Mi a fenét keresel az ágyamban? – kérdezem üvöltve. Szerencsére hangszigetelt szoba, így nem áll fenn a kockázata, hogy Julie néni beront. Az üvöltésemtől legurul az ágyról és szépen koppan a padlón.

-    Amm… - próbál válaszolni.

-    Kifelé! – üvöltöm és karmos ujjammal az ablak felé mutatok. Ott jött, ott is távozik. Vagy megy magától, vagy kidobom.

-    Jó, jó. Megyek már! – mondja és feláll a padlóról. Felhúzza a cipőjét és kimászik az ablakon.

Én leülök az ágy szélére és előszedem a rajz füzetem. Hobbim, hogy minden hétvége reggelén rajzolok valamit. Nem is igazán figyelek a rajzomra, inkább kifelé az ablakon. Amikor megnézem, majd' hátraugrok rémületemben. Ugyanaz a szörny néz vissza a rajzról, mint ami este majdnem felrobbantott minket. Talán Julie néni tudhat valamit róla. Kinyitom a szobaajtót és lesétálok az emeletről. A konyhából már ehető szagok illatoznak. Szalonna és tojás. Ahogyan ki tudom venni.

-    Jó reggelt, Julie néni! – köszönök neki és kitárom az ajtót, hogy bejöhessen a friss levegő.

-    Szia, Sean! Mi újság? Hallottad tegnap éjfél körül azt a robbanást? – kérdezi. Muszáj lesz válaszolnom, különben gyanút fog.

-    Igen, hallottam. Biztos valaki tűzijátékozott, vagy valami. – mondom, miközben leülök az asztalhoz.

-    Ja, igazad lehet. – mondja és a tányérokra önti a reggelit.

-    Julie néni, megnéznéd ezt a rajzot? Ráismersz valamire? – kérdezem és elé tolom a rajzot, miután leült az asztalhoz.

-    Hadd nézzem csak. Igen, igen. Ez egy alakot váltott Nogitsune. Vagyis sötét Kitsune. – mondja, majd visszatolja a rajzot elém. – Hogy tudtad így lerajzolni? Ezt nem sok ember láthatja. - kérdőn nézek rá az ember szó miatt. – Tudod, hogy értettem.

-    Hát, nem tudom, csak úgy jött. – hazudom könnyen. Meg kéne beszélnem Lydiáékkal. – Bocs, Julie néni, de most mennem kell. – mondom és kilibbenek az ajtón.

Amíg kiérek a házból, gyorsan küldök nekik egy SMS-t. Aztán leugrom a verandáról. A karmaim belemélyednek a talajba és nagy erővel löknek el. A garázsba megyek és bepattanok az autóba. Lydiáéknál találkozunk, ami kissé messze van, de nem nekem. Rálépek a gázpedálra, és behajtok eléjük. Pár másodperc múlva érkezik meg Aiden és Ethan akikkel Danny is jön.

-    Mi volt ilyen sürgős? – kérdi Ethan.

-    Megtaláltam, mi támadott ránk tegnap éjjel. Egy Nogitsune.

-    És? – kérdezi Lydia

-    Ti tudtátok? – nézek körbe a társaságon. Főleg Lydián és az ikreken.

-    Naná, azt is tudjuk, hogy Stiles az. – vágja rá Aiden.

-    Meg kell ölnünk. – jelentem ki.

-    Mi? Dehogy öljük meg! – szól közbe Danny is.

-    Ti nem értitek! A Nogitsune a pusztulás előhírnöke. Ez a város el fog pusztulni, ha nem öljük meg! – érvelek tovább. Az igazat néha nehéz elviselni.

-    De hogyan öljük meg? – kérdez vissza Aiden.

-    A Nogitsune olyan, mint egy kullancs. Gazdatestet keres és tudja is irányítani. Nem Stilest kell megölnünk, hanem a Nogitsunét kell rávennünk, hogy átváltoztassa Stilest. Ha a Nogitsune átváltozik, ő irányít, ha akkor öljük meg, Stiles életben marad. – magyarázom el nekik. – De ehhez nem vagyunk elegen. Kelleni fog Scott és a többiek. – nyögöm ki végül. Felfordul a gyomrom, ha arra kell gondolnom, hogy szövetkeznem kell vele.

Mindannyian rám néznek, aztán Lydia felhívja Scottot és megbeszéli vele, hogy mindannyian menjünk Deaton rendelőjébe. Lydia és Danny beülnek a kocsiba, az ikrek meg a motorjukra pattannak fel, és elindulunk a rendelőhöz.