11/1. rész

Egyáltalán nem örülök, hogy Scottal egy helyen kell lennem. Annak meg pláne, hogy még jó képet is kell vágnom hozzá. Azok után, hogy majdnem megölte Dannyt, Lydiát és engem, már nem tudok megbízni benne. De kisebb dolgom is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzam. Most a Nogitsune az ellenség és nem ő.

-    Szóval? – kérdezem. – Hogyan csaljuk elő a Nogitsunét Stilesból? – nézek körbe a társaságon. Lydia, Allison, Kira, Aiden, Ethan, Danny, Scott, Peter, Isaac és Derek is itt van. Semmi válasz. – Valami javaslat?

-    Talán, provokáljuk. – jelentkezik Isaac. Nem rossz ötlet. – Értem ez alatt, hogy üssük szét.

-    Ötletnek nem rossz. És hogyan győzzük le, ha előjött? – kérdezi Allison. Erre megint nincs válasz.

-    Talán ezzel! – szólal meg mögöttünk a doki. – Ez megbénítja. – mondja és feltartja a fecskendőt. Mikor felé fordulok és meglátom, két kézzel kell megmarkolnom az asztalt. Az orvosi tűktől a hátamon futkos a hideg.

-    Oké, de ahhoz közel kéne menni hozzá. – szól közbe Peter is. – Az pedig nem egyszerű munka.

-    El kell terelni a figyelmét. – mondom nemes egyszerűséggel.

-    Azt majd én megteszem. – ajánlja fel Scott.

-    Nem jó, mivel Kitsune, elnyeli ugyan az áramot, de ki is tudja adni magából. – válaszolja Danny.

-    Akkor robbantsuk fel. – javasolja Aiden. Leesik a tantusz. Robbanás!

-    Ez, az! Aiden, zseni vagy! – mondom aztán Kirára nézek. – Gyertek! – mondom és kisietek az ajtón.

Kira megsejtette mit akarok, így velem szembe áll. Már este van, így jól látható lesz minden. Mindketten előhívjuk a villámokat a kezünkből és megint eljátsszuk, amit a múltkor. A két villámot közelítjük egymáshoz, és mikor összeérnek, mi hátraesünk a földre. Nem csak mi, a többiek is.

-    Ezt hogy csináltátok? – kérdi Ethan.

-    Csak csináltuk. Látjátok már? A robbanás őt is földre dönti, és akkor kell az az izé. – mutatok Deaton tűje felé.

-    Ez jó ötlet. – szólal meg végre Lydia is.

-    Akkor már csak meg kell találnunk. – mondom és felkelek a földről. A többiek addigra már talpon vannak. Én állok leginkább az erdő közelében, így nem lepne meg, ha éppen felbukkanna mögöttem.

-    Azt hiszem, nem kell sok időt rászánnod. – mondják, és egy lépést hátralépnek.

Remek, szóval mögöttem van. Ki hinné? Annyira kiszámítható! Nem illik ez az egész egy Kitsunéhoz. Sokkal okosabb, annál, hogy nekünk jöjjön. Túlerőben vagyunk, mondhatni. Hacsak nem pont ez a terve…

Elhiteti velünk, hogy könnyű préda, hogy aztán könnyen végezzen velünk. Pont mikor ezt gondolom, kihúzza alólam a lábamat. Nem tudom, gondolatolvasó vagy micsoda, de nem fogom hagyni magam. Nem a lábával vagy a kezével tette, mert hallottam volna, ha közelebb jön, nem a farkával! Még mindig a lábam körül van, amikor jó erősen megrúgom. A cipőm sarka és az orra találkozik a farkával. Hallok egy reccsenést, ami azt bizonyítja, hogy van benne csont is. Aztán egy fülsiketítő üvöltést.

A következő, amit érzek, az öt éles és hosszú karom, ami a lábamba fúródik. Erre nekem kell felüvöltenem, amire elkezd hátrafelé vonszolni. A többiek persze csak állnak a falnál néznek, mint borjú az új kapura. A karmaim kiugranak és a földbe fúródnak. Nem fogsz elvinni, rohadék! Csak éppenséggel én az ő erejéhez képest sehol sem vagyok, így kicsit nehezebben, de hátrébb húz. A karmaim friss szántásokat hagynak a földben, aztán visszahúzom őket. Ha el akar vinni, úgyis elvisz, sokat nem tehetek ellene. Elvonszol az erdő széléig, aztán a belseje felé visz tovább. A többiek pedig lefagyva néznek utánam. Mi üthetett beléjük? Ahogyan befelé vonszol, van időm gondolkodni. Miért éppen engem? Erre a választ is tudom, mivel én voltam hozzá legközelebb. Miért az erdőbe visz, ha ott helyben is megölhetett volna? Ez jelenti a legnagyobb kérdést. De ott van még a Miért nem tettek a többiek semmit? Miért akar minket egyesével levadászni? És a Mégis miért teszi ezt? című kérdések is. Túl homályos az egész, túl sok a lyuk, mint egy elég sokat használt darts-táblán. Végül, miután körülbelül az erdő közepéig cipelt, elenged. Azonnal a bal lábamhoz kapok. Elég nagy seb van rajta. Akkora, mint a tenyerem. Remélem, gyorsan gyógyul.

-    Te most ki vagy? Stiles vagy a Nogitsune? – kérdezem tőle.

-    Természetesen a Nogitsune. – válaszolja és leül elém lótuszülésbe. Huh, hát én meg sem próbálom. Amikor jobban megnézem, nem is olyan félelmetes, mint azt hinné az ember.

-    És miért éppen Stiles testében vagy?

-    Egy Nogitsune addig birtokol saját testet, míg az meg nem hal. Utána, képes más testébe költözni, de csak azéba, akinek elméje gyenge.

-    Vagy félig nyitott. – suttogom magam elé.

-    Igen.

-    Akkor mért nem Scottéba mentél bele? Az ő fejében is nyitva maradt egy ajtó. – kérdezem. Egész barátságos. Jobban, mint hittem.

-    Mert ő már megtalálta a lelki társát, és becsukódott az ajtaja. Ahogyan Allisoné is. – Akkor mindent értek. – Lassan Stiles is megtalálja, de én nem hagyom neki.

-    Mert akkor becsukódna az ő ajtaja és téged kilökne a fejéből. Lehetséges, hogy utána legyen valódi tested?

-    Igen. De te értelmesnek tűnsz. Mondd, mi szól ellene és mellette, hogy kiszálljak a fejéből?

-    Hát. – összeszedem a gondolataimat. – Ellene, hogy nem vinné el helyetted a balhét. Nem lenne, aki elfedjen. Aztán, mivel félig Stiles vagy, néha átveheti feletted az irányítást és minden terved romba dőlhet. Mellette, hogy visszakapnám az egyik barátomat, neked szabad tested lenne és ezáltal erősebb is lennél. – mondom, aztán elhallgatok.

-    Igaz. Tudod mit? – áll fel, én követem a szemeimmel, nehogy a végén rosszat tegyen. – Mivel ennyire kedves és segítőkész voltál, meghagyom az életed. – kifújom a levegőt, ő pedig távozásra készül.

-    És valójában kit akarsz megölni? – kérdezek vissza.

-    A kis Kitsune lányt és az édesanyját. – Tehát Kiráról beszél. Remek.

-    Hé! Elárulnád, hogyan jutok ki innen? – kérdezem tőle, mielőtt elmenne.

-    Jelezz a barátaidnak és majd ők megkeresnek. – mondja és beleveszik a sötét éjszakába.

Egy ideig csak bámulok utána, aztán előszedem a mobilomat. Megkeresem benne Aident. Előbbre van, mint Scott száma. És megnyomom a hívás gombot. Nem kell sokáig várni, míg felveszi. Két csörgés bőven elég hozzá.

-    Sean? Még élsz? Hol a fenében vagy? – szól bele azonnal.

-    Felküldök egy villámot az égbe. Lásd meg és keress meg. Siess! – mondom és megszakítom a vonalat.

Aztán kinyújtom a világító ujjaimat az égbe, amiből megint csak egy villám jön ki. Nem tartom fenn öt másodpercnél tovább. Aztán hátradőlök. Ekkor veszem észre, hogy egy nagyobb tisztáson vagyunk. A szemem lecsukódik, rám pedig a sötétség leple borul…