12. rész

Napsütéses reggel a mai. Éppen a háztetőn ülök. Vagyis az ablakom melletti részén. Kiderült, hogy Julie néninek van egy kisebb képessége, és hogy egyáltalán nem tudja használni. Még véletlenül se.

-    Sean! – kiált fel. Vagyis inkább szól, hogy menjek le. Most másszak vissza az ablakon, sétáljak le a lépcsőn? Nem, túl hosszú időt vesz igénybe. Inkább a tornácot használom. Mint már egyszer csináltam, egy oszlopban megkapaszkodva érkezem a lépcsőre. Aztán a bejárati ajtón keresztül belépek a házba.

-    De te? Nem ott? Fenn a… izé? – dadog Julie néni.

-    De igen, ott fenn voltam. A tornácon gyorsabb, ismerd el. – mosolygok rá.

Megcsóválja a fejét és felemeli a kezét. Aztán eltűnik. Egyik pillanatban még előttem van, a másikban meg eltűnik. Értetlenül nézek körbe. Keresem, de sehol sem találom.

-    Julie néni? – kérdezem.

-    Idefönn! – kiált le az emeletről. De hogyan? Kérdezem magamtól, aztán szép lassan és óvatosan felmegyek az emeletre. Az irodájában keresgél. Szép lassan odasétálok, és az ajtófélfának támaszkodom.

-    Hogyan csináltad ezt? – kérdezem tőle. A papírja közt matat és nem szándékozik felém fordulni.

-    Mégis mit? – kérdez vissza.

-    Azt, hogy eltűntél. Egyik pillanatban itt vagy, másikban meg már eltűnsz. – mondom, és megint azt csinálja, felemeli a kezeit és eltűnik.

-    De hiszen én nem is csinálok semmit. – szól most a konyhából. – Nem lehet, hogy emlékezet kiesésed van? – kérdez vissza. Na, jó, lehet, hogy agyamra mentek az elmúlt hét eseményei, de nem ennyire, ráadásul az órám mutatója is ugyanott van.

-    Nem, te csinálsz valamit, amikor felemeled a kezed. – mondom miközben lesietek a lépcsőn. – Ne, hogy felemeld! – figyelmeztetem.

-    Miért? – kérdez vissza.

-    Mert te egy idő Kitsune vagy! – mondom amikor leérek a lépcsőn. Időközben felvettem az irodájából a Kitsune könyvet. Elegem van ebből a játszadozásból. Föl-le, föl-le. Megszédültem.

-    Egy idő Kitsune? De nem csináltam semmit. – szabadkozik sütés közben. Leülök az asztalhoz és megkeresem a megfelelő részt. Egy hamar meg is találom.

-    Itt van. Az idő Kitsunék képesek lefagyasztani az időt, és közben csak ők mozoghatnak. Egyes tárgyakkal együtt, amik nem lehetnek nagyobbak, mint az alkarjuk. Kivétel ez alól a kinyitható tárgyak. (Ajtó, ablak, dobozok)– elég megdöbbentő kifejezésmód. Még valami? – A lefagyasztás létrejöhet véletlenül, később pedig irányítottan. Egy halandó szemében egy egyszerű mozdulat is lehet, de akár bonyolult forma is, amit az ujjaikkal végeznek. A két ugyanazon mozdulat között lefagy az idő. – olvasom fel a könyvből. Jó tudni.

-    Akkor tehát, mikor felemelem, a kezem lefagy az idő? – kérdezi és leül velem szemben. Éppen akkor csengetnek. – Próbáljuk ki! – mondja és felemeli a kezét. Semmi nem történik. – Nem jött be. – mondja és egy római ötöst mutat az ujjaival. Szerintem semmi nem történik, de valójában az ajtó kinyílik. - Működik. – mondja. A látogatók csak állnak az ajtóban. Kira az és Stiles. Valamint az ikrek. – Ők mit keresnek itt? – kérdi tőlem.

-    Gyakorolni jöttek. – mondom és felállok.

Megérzem a kinti levegő füstös illatát. Nem bírja a tüdőm, így köhögnöm kell. Pont amikor köhögök, megdörren az ég. Aiden felnéz, de értetlen képet vág. Egy felhőt sem lát. Én lettem volna? Teszem fel magamban a kérdést. Kizárt! Aztán, mikor még egyet köhögök, megint az történik. Aiden felmászik a tetőre, hogy megnézze vihar jön-e.

-    Semmi. – mondja, mikor leér. Addigra a többiek már bejönnek. Julie néni a kezébe veszi a könyvet.

-    Megvan! – kiállt fel. – Te nem elektromos típusú Kitsune vagy, hanem egy ég típusú. – mondja aztán felolvassa mit ír a könyv. – Lássuk csak. Az ég Kitsunék képesek villámokat szórni a kezükből. – Kirára nézek, amitől összeakad a tekintetünk. Valóban. A villámszórás megvolt. – Aztán képesek mennydörgés hangját kiadni.

-    A köhögés. – állapítja meg Ethan.

-    És akár még esőt is tudnak csinálni, beborítani felhőkkel a tükörsima eget, vagy éppen kitisztítani. És mivel az eső lehet eső, jég vagy hó, évszaktól függően változva hullatni a csapadékot. Ugyanakkor a szél erejét is befolyásolni. – folytatja Julie néni.

-    Remek, akkor te egy ég Kitsune vagy. Mehetnénk? – türelmetlenkedik Stiles.

Megint köhögök egyet, amitől mennydörög megint, de most jóval hangosabban. Stiles, mivel az előbbieknél is megugrott, most hátraugrik a fotelba. Széles mosoly húzódik a számra.

-    Menjünk! – mondom és felállok az asztaltól.

-    Ezt ne csináld többet! – fenyeget meg Stiles. A hecc kedvéért azért még egyet köhögök. Stiles megint megugrik. Jó szórakozni vele.

Amint kiérünk a teraszra, Ethannek az az ötlete támad, hogy fussunk versenyt az erdőig. Szemben az első fa a cél. Rendben. Mindenki benne van. Még Stiles is, akinek látszólag esélye sincs.

-    Háromra. Egy… Kettő… - számol Aiden. – Három.

Mondja, mi pedig futunk. Nincs messze, de elég, hogy aki lemaradt a rajtnál, behozza a lemaradását. Én és Kira futunk elöl, amikor Stiles mellénk ér. Úgy látszik, a Nogitsune adott neki erőt. Pár lépéssel a háta mögött hagy minket. Nem fogok veszteni. Látom, ahogyan Kira bólint. Bevetem az erőmet és megdörrentem az eget, pár méterrel azelőtt, hogy a célba érne. Megint hátra ugrik, így mi ketten érünk be elsőnek Kirával. Annak ellenére, hogy Ethan az mondogatta, hogy első lesz, utolsó lett.

-    Ez nem ért! – mondogatja Stiles.

-    Mért ki mondta, hogy nem használhatod az erődet? – kérdezem tőle.

-    Igaza van. – száll be Kira is.

Elindulunk a fák között arra a tisztásra, ahova a Nogitsune cipelt a múltkor. Vagyis Stiles. Út közben még kétszer megszólaltatom az eget. Az egyiknél Stiles Ethan karjaiban köt ki, mint a filmekben. Elég vicces látványt produkál. Másodszor is megpróbálom, de nem sikerül. Pár szóval: jól mulatunk.

Az igazi szórakozás akkor kezdődik, mikor a tisztást elérjük. Sehol felettünk egy faág, és még a nap is jó erősen süt. Remek móka lesz.

-    Nos, srácok, ki kezdi? – kérdezem és leülök az egyik fa tövébe. Senki nem akad, aki jelentkezne.

-    Majd én. – szólal meg végül Aiden.

-    Akkor menjünk ketten. – mondja Ethan is.

Remek, az óriásfarkas az ég Kitsune ellen. Remek lesz. Az elején még ketten vannak, majd később vállnak eggyé. Ezt akár még a magam javára is fordíthatom.

Kiálló karmok, világító szemek és nagy fogak. Így jellemezném a látványukat. Az enyém is hasonló, a fogakat leszámítva. Egymástól úgy ötven méterre lehetünk. Ekkora távot bármelyikünk megtesz pillanatok alatt. Övék a kezdés lehetősége. Meg is teszik, miután Kira száját elhagyja a „Mehet”.

Amint megvan, felém futnak. Ennyi? Semmi összehangolt támadás? Hát legyen, ha ezt a játékot játsszuk, akkor legyen. Leguggolok és belekarmolok a földbe. A karmaim úgy vágnak bele, mint kés a vajba. A lábaimmal rúgom el magam és feléjük száguldok. Pontosabban kettejük közé. Ezt azonban észreveszik és összekulcsolják a karjukat. Pont, mint mikor egybeolvadnak. Nagyjából 10 lépés után jó erősen elrúgom magam a földtől és egy szaltóval átlendülök felettük. Őket meg a lendület továbbviszi. Amikor földet ér a lábam, gyorsan megfordulok és kilövök egy-egy villámot. Felállok, miközben a villámok elérik őket. A sokk hatására rázkódnak kicsit, aztán összeesnek. Megfordulok és intek Kirának, hogy most ő jön. De akkor jön egy hatalmas dobbanás, ami még bennem is egy kis félelmet kelt. Lassan megfordulok. Az ikrek. Remek, most egy szuper-farkassal kell harcolnom. Nem baj. Az ész győz az erő felett. Legalábbis remélem.

Félelmetes látványt nyújtanak így együtt. Nem mintha nem lennék hozzászokva. Megindulnak, vagyis megindul felém. Már magam sem tudom, hogy egy vagy kettő a helyes szám. Főleg ebben az esetben. Maradjunk az egynél. Jó hangos dobbanásokkal közeledik felém. A terv, hogy átcsúszok a lába közt és lesokkolom a lábát. A sokktól elvileg különválnak és mondjuk, hogy kész. Na, akkor hajrá. Nekilendülök és pár lépés múlva majd át is tudok csúszni. Csakhogy észreveszi, mit akarok. A karját odatartja és engem meg jól hátralök vele. Vagy tíz métert siklok a földön hátra. Addig ő megáll, és figyeli mit csinálok. Kell lennie valamilyen más megoldásnak… Az erő! Vagyis pont hogy nem az. Az erő van neki, nekem viszont a gyorsaság van kéznél. Pár méterre mögöttem egy fa van. Ezt ki tudom aknázni. Újból felém indul. Nem teszek semmit csak várok. Öt lépés… Négy… Három… Most! Felugrom és átlendülök felette. Ő meg teljes erővel nekifut a fának. Juj. Nagy erővel ment neki, mert az ütközéstől szétesett a szuper-farkas a két ikerre. Mindketten a fejüket fogják. Alaposan belementek a fába. Kicsi kárörvendés van bennem. De még hátra van Kira és Stiles. Utóbbi még mindig nem tudom, miért jött egyáltalán…