11/2. rész

Kinyitom a szemem, de még csak homályosan látok. Pár pillanatba beletelik, míg kitisztul a látásom. Egy lámpa világít a szemembe. Azonnal elkapom onnan a tekintetem és oldalra nézek. Orvosi cuccok. Remek, ezek szerint a kórházba hoztak. Jobb helyről álmodni sem lehet! Gondolom szarkasztikusan. Még megkapják ezért a magukét. Gondolkozom, mikor belép az egyik doki.

-    Ó, felébredtél. Furcsa, tovább kellett volna hatnia az altatónak. No, sebaj. – beszélget magába miközben közelebb jön. Pont az ilyen, elmebeteg fickókat kell állandóan kifognom. – Hogy érzed magad? – kérdezi. Akkor sikerül csak megnéznem igazából magam. Egy jó nagy kötés a lábamon, de azon kívül minden stimmel.

-    Elég jól. – válaszolom. A seb helyét nem érzem, de lehet a fájdalom csillapítóktól.

-    Az remek! Egy óra és jövök, megvizsgállak. – mondja és kisétál az ajtón. Miután ő kiment, rá egy percre Melissa, Scott és Ethan belépnek az ajtón.

-    Ti meg mi a francot kerestek itt? – kérdezem. Mindhárman odalépnek mellém, aztán Melissa letépi a kötést a lábamról. Nem akarok oda nézni, de muszáj látnom. Mikor megpillantom, semmi nem látszik. Csak a varratok, amelyek szépen és feleslegesen ékeskednek a lábamon.

-    Ki kell szednem őket. – súgja a fiúknak. – Le kell fognotok.

-    Enyém a lába. – mondja Scott és lefogja a bokámat. Ethan pedig a vállaimat nyomja le.

-    Ez nem lesz kellemes. – mondja Melissa és elvágja az egyik öltést.

Ez még nem fáj, de amikor megfogja és kihúzza, na, az keservesen. A karmaim kiugranak és ha Ethan nem fogna le, biztos levágnám a fejét. A szemeim világítanak, és már csak az hiányzik, hogy a fogaim is megnőjenek. Amikor a zsinór vége is kikerül a lábamból, egy jó erős áramütéssel válaszolok. Erre Ethan lekever egyet. Válasz képen a bal kezem karmait a vállamat tartó kezébe vágom. Aztán ki is húzom. Még négy öltés van hátra. Három ugyanúgy megy, mint az első, kihúzza, ordítok, rázok, pofon. De az utolsó másképp megy.

Addig oké, hogy Melissa húzza a zsinórt, de mivel Scotték rájöttek, hogy egyre erősebb árammal rázom őket meg, elterelik a figyelmem. Vagyis inkább Ethan végzi a nagy részét. Scott parancsára. Mikor Melissa elkezdi húzni a zsineget, Ethan fölém hajol – még jobban, mint eddig – és megcsókol.

A tervük beválik. Addig csinálja, míg Melissa elvégzi a gyors műveletet. A meglepetéstől elfelejtem a fájdalmat és a reflex, hogy megrázzam őket, elmarad.

Amikor elhúzódik, és elengednek, reflexből felülök és megvizsgálom a lábam. Már a régebbi sebek be is gyógyultak. Aztán Ethan felé fordulok mosolyogva és dühömben lekeverek neki egyet. Scott elhátrál az ágytól, de nem fogja megúszni. Neki rosszabb büntetés jár, mint Ethannek. Csak győzze kivárni.

-    Scott ne hidd, hogy megúszod. – morgom felé fordulva.

-    Jó, jó, jó. Sajnálom, de muszáj volt, különben megsütöttél volna minket. – próbál magyarázkodni.

-    Így igaz. De most tűnjünk el innen, utána is megölhetlek. – morgom dühösen, aztán leszállok az ágyról.

-    A harmadikon vagyunk. Menjetek lifttel. – mondja Melissa és segít kijuttatni minket a szobából. A lifthez osonunk és sikerül is beszállnunk. Én állok a hátuk mögött a liftben. Előugrasztom a karmaimat és Scott gerincébe fúrom. Megmerevedik a fájdalomtól, miközben felemelem.

-    Nem ajánlom, hogy még egyszer szórakozz velem. – morgom a fülébe.

Így tartanám, akár napokig, vagy órákig is, hadd szenvedjen. Ami megakadályoz benne, hogy megszólal a lift csengője, ami jelzi, hogy leértünk a földszintre és mindjárt nyílik az ajtó. Visszahúzom a karjaimat, amitől a térdre ereszkedik. Azt hiszem jó ponton bénítottam meg. Míg Ethan azzal van elfoglalva, hogy felsegítse, én széles és magabiztos mosollyal az arcomon elhagyom az épületet...