13/2. rész

Megint a mezőn vagyok. Gyakorlom, hogyan kell tökéletes vihart előidézni. A szél ismét megerősödik, az ég megint beborul és villámok csapnak le mindenhova. Amitől persze a mennydörgés sem állhat távol. Ez mindig működik, de amint elterelődik róla a figyelmem, máris kezdhetem elölről. Most például futó léptek zavarnak meg. Megpróbálom azért még egyszer. Az égre szegezem a tekintetemet. Az ég megint beborul, a szél is megerősödik.

-    Rosszul csinálod! – szólal meg mögöttem valaki. Egy lány hangja. Nem ismerős hang. Reflexből fordulok arra.

-    Mire gondolsz? – kérdezek vissza. Játszom a hülyét. Ha nem tudja mi vagyok és mit csináltam, akkor ki kell majd magyaráznom magam.

-    Hogy vihart akarsz előidézni. Korántsem így kell. – mondja és közelebb sétál.

-    Te tudod, mi vagyok? – kérdezek vissza.

-    Naná, egy újonc égi Kitsune. Onnan tudom, mert én egy erdő Kitsune vagyok. – Újonc? Köszönöm a dicséretet. Ő sem látszik többnek, mint én, így gondolom ő is. – Ha vihart akarsz készíteni, használd a kezeidet is. – javasolja. – Amúgy a nevem Mikayla.

-    Sean. – bököm oda neki. Aztán megint felnézek az égre és elképzelem a vihart, de most a kezeimet is a magasba emelem. Ahogyan egyre magasabbra emelem, annál erősebb vihar kerekedik belőle.

-    Most csettints az ujjaiddal. – javasolja. Én pedig megteszem. Csettintek, mire a villámok előtörnek a felhőből. – Még egyet! – még egyszer csettintek. Erre elered az eső. Én nem ázom, mert mintha engem védene egy burok. Vagy a saját varázslatunk magunkra nem érvényes. – Ha azt akarod, hogy elálljon, simíts bele a levegőbe. – mondja.

Elsimítok az orrom előtt a kezemmel. Erre abbamarad az eső, de a villámok még mindig cikáznak a levegőben. Felé fordulok. Megdöbbenek a látványtól. A földből kinövő gyökerek a feje felett összeérnek és egy védő tetőt alkotnak. A kezei pedig az arca mellett tenyérrel felfelé mutatnak. Leengedi a kezeit, mire a gyökerek is visszamásznak a földbe.

-    Ezt hogy csináltad? – kérdezem tőle meglepetten.

-    Mondtam, hogy erdő Kitsune vagyok, nem?

-    Nem, hogy tudtad, mit kéne csinálnom.

-    Hát, a bátyám is égi Kitsune. És volt időm eltanulni tőle egy-két dolgot. – válaszolja egyszerűen és leül a földre. Leengedem a kezeimet és leülök vele szemben.

-    És hol van a családod? – kérdezem tőle.

-    Itt Beacon Hillsben. Most költöztünk ide Kalifornia déli részéről. Kivéve a bátyámat, ő egyetemre jár.

-    És mért éppen Beacon Hills? Sok más nagyobb város is van itt északon.

-    Valami idevonzott. Mint egy jelzőfény. – Mikor megemlíti ezt a mondatot, akkor jut eszembe, hogy Deaton is pontosan ezt mondta. A Nemeton. Ezért jöhetett ide Kira családja is.

-    És mióta tudod magadról, hogy Kitsune vagy?

-    Nem rég fedeztem fel. Úgy egy-két hónapja.

-    És a szüleid is olyanok, mint te?

-    Nem, nem. Ők druidák. Legalábbis ezt állították. – mondja és lehorgasztja a fejét. Ez elég különös. A szülei druidák, de ő meg Kitsune. Érdekes. Ez talán akkor jöhetne össze, ha örökbe fogadták. – Mondd csak, élnek itt más lények is?

-    Hát. Igen. Van itt egy Kitsune család a miénken kívül, de él még itt egy Banshee és vadászok. Na meg farkasok.

-    Farkasok? Mármint vérfarkasok? – kérdezi. Én bólogatok, mire feláll és el akarja húzni a csíkot. – Akkor el kell innen tűnnünk. – mondja és elindulna, de időben elkapom a karját.

-    Nem, nem. Ők nem olyanok, hogy ölik az embereket és a Kitsunékat.  Megbékéltünk ezzel. Vagyis megbékéltek. – javítom ki magam.

Ez fura volt. A végén átveszi a farkas énem az irányítást. Egyszer hagynom, kéne, hogy előtörjön. De annak nem most van itt az ideje. Sikerül valamelyest megnyugtatnom Mikaylát. Remélem nem szándékozik még mindig elmenni.