2. évad

A második évadban tombol a nyár, de Beacon Hills természetfeletti része is. Visszatérnek a rég nem látott ellenségek, jönnek újak, és szövetségesek is. 

Kiderül, hogy ki az a rejtélyes farkas, aki segít Sean-nak. Lehull a lepel a szülei titkáról. 

Régi barátok jönnek és az újak elmennek. De amint felkel a telihold, valami szörnyű történik. 

Farkasok szállják meg a várost. 

A baráti "kis" társaság le tudja győzni őket? 

Visszaáll a rend? 

Új viharfelhők gyűlnek az égen.

De a vihar vége valami új kezdete is.

20/2. rész

Ott van az ágyamon egy levél. Először fel sem tűnik, de ahogyan közelebb megyek, már távolról kirí. Felveszem, és jobban megnézem. Nekem címezték. Egy bizonyos Edwincae Bliahwisionn. Ki? Nézem meg tüzetesebben. Vagy nem tud írni, vagy direkt így írta. Mint látom minden második betű kicsit meg van döntve. Ha pedig azokat egybeolvasom, kijön, hogy Dice Lawson. Dice! Tudhattam volna, hogy az ausztrál levelező társam. Nagyon szereti a rejtvényeket, de ennyire? Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem veszélyes a levél tartalma, óvatosan kinyitom. Egy repülő jegy van benne, és egy jó hosszú üzenet. A levet ledobom az ágyra és leülök, hogy elolvassam. Kihajtogatom a gondos összehajtott kis levelet, és nekikezdek az olvasásához.

Kedves amerikai levelezőtársam, azaz Sean!

Szeretném, ha végre találkoznánk. Ezért küldtem a levéllel egy repülőjegyet. A Los Angeles-i repülőtéren beváltható. Mivel nemsokára úgyis nyári szünet lesz mindkettőnk iskolájában, gondoltam ez a megfelelő alkalom. A többit majd megbeszéljük, ha földet értél.

Remélem, nemsokára láthatlak!

Ausztrália, Queensland, egy nappal korábban.

Dice

Ennél sejtelmesebb levelet nem is írhatott volna. Szóval azt akarja, hogy látogassam meg? Azt hiszem, egyszer van egy ilyen lehetőség az életben. Ha nem élek vele, talán soha többé nem fogok. Először is Los Angeles. Durván 200 mérföld. Te jó ég! Először meg kéne beszélnem Julie nénivel. A többi miatt ráérek később aggódni.

-    Julie néni! – lépek ki a szobámból.

-    Igen, Sean? – kérdez vissza az irodájából.

-    Elutazok Ausztráliába. – Sétálok be az irodájába és mondom ki kerek perec. Feláll az apró fotelból és mérgesen elkezd kiabálni.

-    Miért? Mikor? És honnan van rá elegendő pénzed? – sorolja a kérdéseket.

-    Mert egy ausztrál levelező társam megkért, hogy menjek el. A jegy tanulsága szerint a suli évzárója utáni napon hajnalban. És elpostázta a jegyet. – hadarom el a válaszokat és odanyújtom neki Dice levelét.

-    De a suli évzárója két nap múlva lesz. – képed el. – Hogyan akarsz odaérni Los Angelesbe? – kérdezi és visszaül a foteljébe.

-    Egyszerű. Amint vége a suli évzárójának, hazajövök a cuccaimért és elfutok L.A.-ig.

-    Az kétszáz mérföld! És ráadásul hegyekben! Meghibbantál? – áll föl megint.

-    Nem! Majd az utak mentén megyek. Nálam lesz a GPS és tudunk beszélni telefonon. Nem lesz semmi bajom. – nyugtatom meg.

-    De Ausztráliában sok veszélyes állat él! – próbál lebeszélni továbbra is. Eltökéltem, hogy elmegyek és meglátogatom Diceot.

-    Igen. De a bennem élő farkas leküzdi a mérgeket.

-    Jó! Legyen. Menj! – adja végül fel.

-    Köszönöm! – mondom és jó szorosan átölelem.

Jól mondta. Alig pár napom maradt bepakolni az útra. Egy jó nagy táskát teletömtem a legszükségesebb cuccaimmal. Nem szándékozom olyan sok mindent vinni. Amint vége van az évzáró ünnepségnek, hazasietek, átveszem a futó ruhám és kiballagok a táskával a hátamon az udvarra. Már a többiek is ideértek. Mikayla, Lydia, Danny és még sorolhatnám, de úgyis mindenki tudja, kikről van szó. Egy-egy érzelmes ölelés és pár „Jó utat!” köszöntés lesz tőlük az útravalóm. Intek nekik az erdő széléről és elindulok az országút menti erdőkben.  A többiek a város határáig kísérnek és mikor magam mögött hagyom, közösen felüvöltenek.

Soha nem hallottam még ilyen fájdalmas üvöltést, de nem is akarom többé. Túl sok fájdalom vegyült belé.

…

20/1. rész

Nem kell sokáig várnunk rá. Mint megjósoltam, alig egy óra leteltével felbukkan a víz felszínén egy árny. Azért mondom, hogy árny, mert már régen besötétedett. Mindenki elhelyezkedett a tó partján. Kira és én a sekélyebb, kavicsos partszakaszon várunk rá. Időközben Deaton is ide látogatott és a kezembe nyomott egy rókamérget. Tű fóbiás vagyok, ezért én nem fogom belevágni. Ahogy körbenézek a tó partján, csak a farkasok világító szemeit tudom kivenni. Sajnos az én szemem nem olyan éles, mint az övék. A rókát is ők veszik észre és jelentik a headseteken keresztül. Azt is mondják, hogy pont felénk tart.

Kira kardot ránt én pedig a karmaimat élesítem be. A többiek is elindulnak, de nem érnek ide mire a Nogitsune kiúszik. Nem habozik, és egyből nekünk ugrik. Vagyis fut.

Szóval elindul felénk és mi is felé. Elcsúszom a lábai mellett és megpróbálom a karmaimat a lábába vágni, közben pedig Kira suhint a kardjával. A róka azonban felugrik és egyikünk támadása sem kecsegtet eredménnyel. A kövek csikorognak a talpunk alatt, ahogyan megindulunk felé. Amikor a közelébe érünk kinyúlnak a farkai és a bokánknál fogva fellógat minket. Akkor érkezik meg a felszabadító sereg első fele. Név szerint Julie, Peter és Mikayla. Mikayla egy-egy gyökérrel leköti a farkait, míg Julie kiszabadít minket, Peter pedig kirúgja a Nogitsune alól a lábát.

A csata első szabálya: Soha ne lankadjon a figyelmed! Nem is lehet, hiszen semmi perc alatt kiszabadítja a farkait a gyökerek közül. Mi pedig visszaszorulunk a tó partjára. Ekkor érkezik meg Derek az ikrekkel. Intek nekik és Peternek, hogy próbálják meg lefogni a farkait. Ehhez azonban el kell terelni a Nogitsune figyelmét. Ezt Mikayla oldja meg a kígyózó gyökereivel. Már egyre világosabb van, hiszen nemsokára hajnalodik. Így én is jobban látok a napsugarak által. A farkasok ráugranak a Nogitsune tekergőző farkaira és mindenki egyet fog le. Megérkezik Chris és a seriff is Scottal és Isaackel. Ők is megpróbálnak elkapni egy-egy farkat, és sikerrel is járnak, de még mindig ott van egy. A semmiből előkerült Allison fogja le, vagyis csak próbálja Lydia segítségével, Madison pedig a seriffnek segít.

Ekkor lendülünk mi akcióba. Mikayla leengedi a gyökereket, hogy átlendülhessek a feje fölött. Mikor átértem egy jó erős, bunkós végű gyökérrel találja állon. Míg a kábulat tart, és a többiek tartják a farkakat, belevágom a gerincébe a karmaimat. Mikor megbénul, Kira fogja a kardját és beledöfi. Le kell húznom a fejem, hogy engem ne találjon el, de még így is majdnem fűbe harapok. Kihúzom a karmaimat, mire a Nogitsune bénán hull a földre.

-    Akkor most végleg meghalt? – kérdezi Julie.

Bólintok. Vége van. Ránézek a rókára, aki kezd el-eltűnni. Végül aztán hűlt helye marad csak meg. Mindnyájan fellélegezhetünk. Így is van. Amint a nap felkelt és mindenki mérlegelte a lehetőségeket, egyszerre sóhajtunk egy jó nagyot.

-    Sikerült. Legyőztük. – mondja Lydia.

Miután hazaértünk én felmegyek a szobámba és ledőlök az ágyamra. Teljesen kimerültem. Már vagy egy teljes napja nem aludtam. Bemegyek a fürdőbe és lezuhanyozok. Mire visszaérek, már ott van az ágyamon. 

19. rész

-    Szóval? Mit tudunk a Nogitsunéről? – kérdezem és leülök az egyik fotelbe.

-    Hogy külön alakja van, amit nem ismerünk. – szólal meg elsőnek Peter az asztal mögül. Említettem már, hogy Derekék házában vagyunk? Nem? Akkor most mondom.

-    És azt, hogy gonosz. – mondja Julie néni Peter mellől, és közelebb húzódik hozzá. Kezdem azt hinni, hogy alakul valami kettejük között. Ironikus lenne, ha a nagynéném a nagybátyámmal jönne össze. És furcsa. Gondolom gúnyosan. Danny szavai zökkentik ki a gondolat menetemet.

-    Hogy erős és a káoszból táplálkozik.

-    Hogy egy csaló, szélhámos. – száll be Kira is.

-    Hogy előre tudja, mit lépünk. – sorolják. Ezt most Scott mondta.

-    Állj, állj, állj! Tekerjünk vissza egy kicsit! Mit is mondtál Kira? – kérdezem.

-    Azt, hogy egy szélhámos csaló. – ismétli el a mondatát. A szememben megcsillan a remény szikrája. Remény? Mit beszélek? Tudom, hogy győzünk. Elképedve bámulnak rám. Semmit nem értenek abból, amit mondani akarok.

-    Ezt fel tudjuk használni ellene. – jön rá végül Madison.

-    Mert, hogyan győzhetsz le egy csalót? – kérdezem.

-    Ha te magad vered át. – szólal meg Mikayla. Elismerően bólintok.

-    És mégis hogyan verjük át? – értetlenkedik Aiden.

-    Kelleni fog egy csali. – nézek Derekre. Közben pedig az ujjaimon számolok. 1… 2… És mikor elérnék a háromhoz, mindenki fellélegzik.

-    Na, nem! Nem leszek csali! – szögezi le. Gonosz vigyorral nézek vissza rá.

-    Nogitsune! Itt vagy? – szólongat az éjszakai erdőben Derek.

Aztán a füléhez kap és belesuttog valamit. Minden egyes szót tisztán hallok. Nem csak a jó hallásom miatt, hanem a headset miatt, amit Chris volt oly kedves és rendelt párat. Most jól jön. Mindenki össze van kötve a másikkal. Kör alakban vagyunk a fákon Derek körül. Mondtam, hogy ő lesz a csali. Vagy így, vagy úgy.

-    Ezért még számolok veled! – fenyegetőzik.

Nem mintha félnék tőle. Egy: könnyen legyőzném. Kettő: nem bántaná az unokatestvérét. Körbenézek, de sehol semmi mozgolódás. Kétlem, hogy a Nogitsune nem vette észre. Még mindig nem értem azonban, hogy miért Dereket akarja. De jelen helyzetben kisebb gondom is nagyobb ennél. Elkapjuk a Nogitsunét. Van is rá egy tervünk.

Pont mikor erre gondolok, valami megmozdul Derek mögött és majdnem alattam. Derek megfordul és mikor meglátja, elkezd futni a fák között a tó felé. Elhalad az ikrek alatt. A Nogitsune utána fut és mi pedig mellette/mögötte. Mögé ugrom le és onnan követem. Az ikrek ledobják a hálót, de a Nogitsune éles karmai miatt nem tart semeddig. Nem is ez volt a terv. Derek éppen hogy előtte fut. Nem sok választja el a rókától. Most már nem üldözzük, hanem inkább tereljük a rókát. Dereknek sikerül egy kisebb előnyhöz jutnia, ami elég is lesz. Hosszasan megy a hajsza. Derek próbálja kifárasztani, de inkább ő maga fárad el. Megpróbál trükközni, de a Nogitsune mindig tudja mit lép, és reagál is rá. Derek magával húz egy ágat, majd elengedi, hogy a rókának csapódjon. A róka azonban könnyen kitér a húzás elől, de egy kicsit le is lassítja. Ez a fajta idő nyerés elég arra, hogy Derek el tudjon menekülni. Már majdnem a tóhoz ér, amikor a parton mint kétségbe esett ember, visszafordul és szembefordul vele. A Nogitsune rákontráz és az utolsó pillanatban rántja meg Derek a kötelet. A róka nem látta, vagy csak egy felesleges mozdulatnak hitte, mikor Derek legyintett a kezével. Pedig nem. Egy kötelet húz el a kezével.

A kötelet pedig a seriff és Chris felhúzza, vele együtt Dereket is. A Nogitsune éppen megállna és sikerülne is neki, ha nem lökök rajta egy jó erőset és nem úsztatom meg. A baj, hogy nem úgy sikerül, ahogyan elterveztem. A lendület vele együtt belevisz a vízbe. Egy jó nagyot csobbanok és az a lendület, ami belevitt, a felszínre is hoz.

A Nogitsunének nincs szerencséje. Nem jön fel. Megfulladt volna? Megérzem a karmokat a lábamban és alig van időm levegőt venni, mikor lehúz. A másik kezével is belém kapaszkodik és megpróbál lefelé húzni. Öt másodperce vagyok csak a víz alatt, máris megfestette a vérem a vizet. Nem kell alig tíz másodperc és egy barlangban találom magam. Kihúz a kisebb kis partjára és én máris levegőért kapkodom.

Körbenézek a kis barlangban. Egész szép kis hely. Egy nagyobb üreg az egész, amiben simán el lehet férni. Egész tágas. Gyönyörködöm a látványban, közben pedig a viharfelhőket a tó fölé szedem és egy villámmal a vízbe sújtok, le egészen a barlang bejáratáig. Csak egyvalaki tudja követni, és nála van a katana, amivel meg is lehet ölni. A villámokkal mindig kapcsolatban vagyok, és ez most sincs másként. Érzem, ahogy valaki beugrik a vízbe a villám mellé és, hogy gyorsan úszik lefelé. Nemsokára a villám végéhez ér. Remélem sikerült megtalálnia a barlangot. Pár másodperc múlva Kira feje bukkan ki a barlang vizének felszínén. Kezében a karddal. Felállok és odasétálok a Nogitsunéhez. A karmaimat a gerincébe bököm, mire felordít. Kira sem tétlenkedik. Kimászik a partra és megindul a róka felé.

A róka azonban róka alakban van, így ott vannak a farkai is. Eggyel frankón hasba talál, olyan erővel, hogy hátraesek tőle. Megfogja Kirát a nyakánál fogva és felszegezi a falra. Ő elejti a katanát, amit felveszek, bár nem az a legfontosabb, hogy megöljem. Akkor magával viszi a sírba Kirát is. Bal kezemmel felkapom, a jobbal pedig jó erősen megütöm a könyök hajlatát. A karja hátrahajlik és leereszti Kirát. Jó erőset lökök a rókán és Kirát felsegítve elmerülünk a barlang bejáratában. Kiúszok vele a partra és a vízfelszínre segítem. Kisegítem a partra.

-    Köszönöm! – mondja a parton.

-    Nincs mit. – válaszolom. Odasietnek Scotték is.

-    Megöltétek? – kérdezi azonnal Peter.

-    Nem. – válaszoljuk kórusban Kirával.

-    Miért? – kérdez vissza Peter.

-    Mert, ha megölöm, Kira is meghal és nálam nincs olyan, hogy járulékos veszteség. – förmedek rá. – Menj le és öld meg, ha annyira akarod! – mondom.

-    Megőrültél? Ha te nem tudtad megölni, nekem hogyan sikerülne? – kérdez vissza.

-    Hé, nyugi! – szól közbe higgadtan Derek. – Legalább tudjuk, hol van a búvóhelye. Már csak meg kell várni, míg előkerül.

-    Kétlem, hogy egyhamar előjönne. - szól bele a beszélgetésbe Kira.

-    Pont az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Amilyen kicsi az az üreg, nincs benne elég levegő, hogy meglegyen odalenn maximum egy óránál tovább. – mondom és sejtelmesen rájuk mosolygok. Amint kijön, márpedig ki fog, elkapjuk. 

18. rész

Éppen hazafelé haladok, amikor meghallom Lydia sikítását a távolból. Automatikusan a hang irányába fordulok. Amikor sikerült bemérnem a hang forrását, elindulok arrafelé. Vagyis indulnék, ha nem gabalyodott volna össze a cipőfűzőm. Érdekes, mert most először esik meg velem. Ráadásul mikor lenézek rá, egy olyan csomóval találkozom, ami nem kerül oda magától. Csak Julie lehetett. De miért? Felhangzik újra a sikoly. Fene a cipőbe! Kiugrom belőle és felkapaszkodom az egyik épület tetejére. Amikor azonban a tetejét érné el a kezem és húznám magam fel, az ujjaim nem engedelmeskednek és elengedik az épület tetejét. Mi a? Szólalok meg hangosan és a föld felé fordulok. Sikerrel veszem az esést, pedig volt vagy a tizedik emelet, ahonnan zuhantam. Most valami nagyon nem stimmel. Megrázom a fejem és elindulok futva az utcákon, de korántsem olyan könnyű, mint hinné az ember. A tetőkön gyorsabb, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer leessek. Ami végül is eddig soha nem történt meg.

Futok a hang irányába amikor a lábaim összegabalyodnak. Mi? Direkt leteszem a kezem és a lendületet használva visszaállok egyenesbe. Semmi nem történt. Már alig pár száz méter választ el tőle, amikor hirtelen megállok. Lydia már Mikayla karjai közt van. De mégis hogy?

-    Úgy tűnik, könnyű vigyázni a városra. – mondja mosollyal az arcán.

-    Mikayla, ez nem vigyázás. Rám küldöd a saját nagynénémet? – kérdezem. – Ennél okosabbnak hittelek. – csóválom meg a fejem.

-    Nem vagyok elég okos? – kérdez vissza és odasétál hozzám. Tudtam, hogy ő lesz az. És ebből a válaszból kiderült, hogy igazam van.

-    Kitsune vagy, lehetnél furfangosabb is. – közlöm, mikor odaér hozzám.

-    Furfangosabb? Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezi és hozzám simul.

-    Nyugodtan. – mosolygom a képébe.

-    Akkor legyen!

-    Remek! – mondom és gyorsan megcsókolom. Alig két másodperc múlva ellépek tőle és felkapaszkodva az első tetőre, eltűnök onnan.

A háztetőkön ugrálok és élvezem a száguldást. Nemsokára Kira csatlakozik hozzám. Rámosolygok és futok tovább. Amikor a város szélére érek és leugrok az egyik magas emeletről, megvárom.

-    Szóval, mi újság? – kérdezem, amikor ő is földet ér.

-    Semmi. Csak megláttalak futni, és gondoltam beszállok. – dadogja.

-    Akkor? Verseny? – vetem fel az ötletet.

-    A házatokig! – mondja és már ott sincs.

Szívesen váltanék alakot, de az aszfalt könnyen lecsiszolná a körmeimet. Azt pedig nem akarom. Így marad az emberi alak. Ellököm magam a földtől és pár métert a levegőben száguldok. Utána indulok, és fél perc alatt beérem. Ő aztán elkanyarodik az út mentén, én viszont az erdőn keresztül megyek, hogy levágjam az utat. Így ugyan egyet-egyet kell ugornom, hogy ne essek pofára az ágaktól. Egészen a tornácig futok, aztán leülök az egyik nagy padra. Pár perc múlva hallom Kira győzelmes kiáltását a hátam mögül. Kisétálok a terasz szélére és integetek neki. Kikerekedett szemekkel néz rám.

-    Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdezi és felugrik mellém.

-    Kitsune vagy, használd ki, hogy trükközöl! – mondom és keményen a szemébe nézek.

-    Mikayla minket nem tanított erre. – néz vissza rám szúrósan.

-    Mindenki mindent nem tudhat. – válaszolom egyszerűen. – Élj úgy, hogy minden lépésed kiszámíthatatlan legyen! – vonom meg egyszerűen a vállam. – Nem kérsz valamit inni? – kérdezem és besétálok a házba.

-    Egy pohár víz jól esne. – mondja és belép utánam. Besétálok a konyhapult mögé, leveszek a polcról két poharat és teletöltöm mindkettőt vízzel. Addig Kira a pult mögött vár. – És mit tudsz még olyat mondani, amit Mikayla nem? – kérdezi.

-    Alakváltás? – kérdezem és lerakom a pultra az egyik poharat. Kikerekednek a szemei attól, amit mondok.

-    Alakváltás? Azt hittem, hogy mi nem tudunk. – válaszolja, miközben belekortyol a vízbe.

-    Dehogynem. Csak egy nagyon erős emlékre kell koncentrálni. Leginkább az igaz szeretet és a düh ilyen. Elvileg hét vagy kilenc rókafarkad lesz. A gerinced alsó részénél.

-    Ez elég fura. – jegyzi meg és leteszi a poharát.

-    Akkor ne beszéljünk a többi kiegészítőről. – súgom magam elé, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallja.

-    Holnap elmondod. Most mennem kell. Szia! – mondja és kilép a házból.

Ránézek az órára. Tizenegy óra. Este. Kezdenek meglátszani rajtam a fáradtság jelei. Felsétálok a szobámba, lezuhanyozok és ledőlök…

Nap süt a szemembe, a madarak hangja hallatszik, és friss levegő szűrődik be. Élednek fel az érzékeim. Huhhhh… Ez is csak egy nap a sok közül. Kinyitom a szemem és egy ideig csak fixírozom a plafont. Tudom, hogy fel kéne kelnem és edzeni a többiekkel, de nem nagyon akarom. Azt is tudom, hogy hamarosan le kellene győzni a Nogitsunét, de per pillanat semmi kedvem hozzá. Jó itt feküdni és élvezni a semmit tevést. Csakhogy nem lehet. Sajnos.

Felülök és ránézek az órámra. Még csak öt óra. Megtornáztatom a nyakam. Várjunk, csak öt óra? Sohasem kelek ilyen korán. Mi van velem? Felforgatja teljesen az életemet a Nogitsune. Nagyon nem szeretem az ilyet. Felállok, nyújtózkodom egyet és megyek lezuhanyozni. Csak az tud hajnalok-hajnalán kicsit felrázni.

Felveszek egy térdnadrágot, mikor kopogtatnak az ablakomon. Ki lehet az? Odasétálok az ablakhoz és kinyitom neki. Csak Kira az. Azonnal beugrik a szobámba.

-    Mit szólnál egy kora reggeli futáshoz? – kérdezi háttal nekem.

-    Benne vagyok. – mondom.

-    Remek! – fordul meg. Végigfut rajtam a tekintete, míg nagy nehezen sikerül az arcomra összpontosítania. – Nem vennél fel valamit? – kérdezi. – Odakinn megvárlak. – mondja és kiugrik az ablakon. Felkapok egy fekete ujjatlant és kiugrok utána az ablakon. Már javában bemelegít, mikor leérek mellé. Ismét végigmér. – Így azt hiszem jobb lesz. – mosolyodik el.

-    Hova megyünk először? – kérdezem. És én is gyorsan bemelegítek.

-    Először a tisztásra gondoltam. Odáig verseny, utána már csak kocogás az erdőben. Megfelel? – kérdezi.

-    Naná, tehát… Egy… Kettő… Rajt! – mondom és ellököm magam a földtől.

Egyszerre indulunk el, de az erdőben elvesztjük egymást szem elől, csak néha-néha látom felbukkanni. Kellemesen és mégis gyorsan futok az erdőben. Még arra is van időm, hogy gyönyörködjek benne. Néha meg is pillantok egy-egy állatot. Hajnalban minden szebbnek tűnik. Annyira elmélyedek a táj szépségében, hogy alig veszem észre, hogy majd beleesem egy nagy tóba. Még idejében sikerül fékeznem, de hogy ne sodródjak tovább, muszáj megkapaszkodnom egy-egy ágban. Még így is majdnem fürdés lesz a vége.

Hogyan került ez ide? Kérdezem magamtól. Régóta élek Beacon Hillsben, de eddig még soha nem hallottam felőle. Volt pillanat, amikor egy tavat emlegettek, de mindig elutasítottam ezt az elméletet. Hülyeségnek tartottam. Beacon Hillshez nem illik a tó. Elüt tőle. Odasétálok a szakadék szélére.

Szakadék? Miket beszélek, hiszen alig egy és fél méter mély és az alján egy tó vár. Ez csak egy meredek partszakasz. Körbenézek és úgy tűnik, jobbra közelebb van a vízfelszín. Elsétálok a parton és mikor a tó partjára érek, belemártom a kezem. Kellemesen hideg a vize. Felállok és körbenézek. Nem olyan nagy tó, mint hittem. Nagyjából 5 km széles lehet és meglepően fura módon majdnem tökéletesen kör alakú. Hogy került ide? Előszedem a zsebemből a telefonom és megnézem a térképeken, hogy minek kéne itt lennie. A GPS szerint itt egy tisztásnak kellene lennie egy kis patakkal. Ezt meg kell mutatnom a többieknek. Talán ők tudnak valamit róla. Küldök egy SMS-t Scottnak és Isaacnek, hogy jöjjenek a hang irányába. Megnyomom a küldés gombot és miután vártam öt másodpercet, felüvöltök.

Remélem sikerült bemérniük és nem tévednek el. Miközben várok rájuk, megpróbálom körbejárni. Alig hogy elindulok, már itt is vannak. Ők is megdöbbennek a látványtól. Addigra én a GPS-szel eljutok oda, ahol elvileg a patak belép az erdőbe. Helyette csak egy nagy kő és fa kupacot találok. Pár perc késéssel Julie is ideér. Éppen szét akarnám robbantani a gátat, amikor megállít.

-    Sean! Ne! – mondja és hozzám siet.

-    Miért? – kérdezek vissza.

-    Mert a Nogitsune ellen talán felhasználhatjuk. – mondja.

-    Hogyan? – kérdezi Scott és Isaac kórusban. Addigra ők is odaérnek mellém.

-    A földön van viszály, amiből tud táplálkozni. És hol nincs? – kérdez vissza.

-    A vízben. – válaszolja meg Kira…

17/2. rész

Az első két óra szokásosan megy, de amikor a harmadik órám lenne, lepődöm meg. Egyezik az óránk Lydiával, az ikrekkel és Dannyvel. Egyikőjük sincs a láthatáron. Senki nem hallott róluk semmit. Egyszerűen felszívódtak. De nem szokásuk ezt csinálni. Valami nagyon nem a tervek szerint alakul. A negyedik órán erősödik a gyanakvásom. Most Scottal, Allisonnal és Madisonnal lenne közös órám, de ők is eltűntek. És így megy a többi órán is. Se ikrek, se vadászok, se farkasok. Még Kirának, Dannynek és Lydiának is nyoma vész. Stilesszal az óráim pedig nem egyeznek, így őróla nincs tudomásom. De úgysem sokat volt mostanság suliban, mért most kezdené el? Mintha egyszerűen leléptek volna a térképről. Valami nagyon nincs rendben.

Hazaérve ugyanaz az üresség fogad. Julie, akinek rég itthon kéne lennie, eltűnt. Se cetli, se üzenet. Mi van ma mindenkivel? Talán Derek és Peter tud valamit, esetleg ott vannak a többiek is. Bepattanok a kocsimba, és elhajtok a lakásukig. Belépve a felszereltség-hiányos térbe senkit nem találok. Használom a hallásom, de semmi. Kisétálok a ház erkélyére és egy jó nagyot üvöltök az éjszakába. Azután figyelek, de a választ elfújta a szél. Szélcsendben. Még egyszer üzenek nekik, de megint semmi. Felizzanak a szemeim és automatikusan egy villámot képez a kezem. Végigszánt a város felett, amire egy halandó ember is felfigyel, akkor egy farkas nem? De ez sem, mint minden más sem válik be. Na, ez már biztosan nem egy hülye tréfa. Eltűntek. Aki bármit is tudhat, az Deaton vagy Miss. Morrell lesz. Deatonhöz megyek először. Biztosra merném venni, hogy már Miss. Morrell is ott van. Kisietek a házból, beszállok a kocsiba és elhajtok az állatorvosi rendelőig.

Pont akkor találkozom Miss. Morrellel is. Ő éppen akkor száll ki a kocsijából, amikor én behajtok a parkolóba.

-    Te voltál az ugye? – kérdezi, amint becsukom a kocsi ajtaját.

-    Igen. – válaszolom.

-    Miattuk? – kérdezi Deaton az ajtónak támaszkodva. Bólintok. – Gyertek! – mondja és besétál az épületbe. Miss. Morrell utána lép be az épületbe, végül pedig én. Mindketten hallgatnak. Az ilyen helyzeteket viszont nem kedvelem.

-    Elárulná végre valaki, hogy mégis mi a franc folyik itt? – akadok ki.

-    Eltűntek. Mindannyian. – nyögi ki végül Deaton.

-    Igen, ezt én is észrevettem.

-    Meg kell találnod őket! – utasít Marin és jó erősen megszorítja a csuklómat.

-    Hogyan találjam meg őket? – kérdezek vissza.

-    Meg tudod találni őket, ha akarod. Csak te vagy képes rá. Használd az érzékeidet! – válaszolja.

-    Maguk druidák, nem tudnák valamiből megjósolni, hogy hol lehetnek? – kérdezek vissza és mikor a szorítása kezd fájdalmas lenni, elrántom a karom. Jó sok erő szorult belé.

-    Druidák vagyunk és nem varázslók! – fakad ki Deaton is.

-    Akkor legalább segítsenek! – mondom. Deaton beszalad a vizsgálóba és kihoz pár üveg port.

-    Tessék! Ezek védőporok. Tudod hogyan kell használni, ugye? – néz rám kérdőn. Mikor bólintok, Marin folytatja a mondandót.

-    Használd a szaglásod, a hallásod és az eszed! – utasít. Akkor világosodom meg. A seriff talán segíthet. – Ha pedig elakadnál, akkor hívj és segítünk.

-    Köszönöm! – mondom és kilépek az ajtón. Első lépésként el kell jutnom a seriffhez.

Beülök a kocsiba és elhajtok a seriffhez. Vagyis a rendőrségre. Azonnal odaszáguldok az asztalához.

-    Eltűntek. – nyögöm ki.

-    Kik? – kérdez vissza.

-    Scott, a többiek. – válaszolom. Mire feláll a székéből.

-    Mennyit tudsz? - Behunyom a szemem és mikor kinyitom, már világít. Kicsit hátraugrik, amitől kihuny a szemem fénye.

-    Ez elég lesz? – kérdezem.

-    Bőven. Miben segíthetek? – kérdezi, aztán kikiált a helyettesének.

-    Igen? – lép be Parish.

-    Mennyire jó a rendszerük? Meg tudná keresni, hogy hol vannak hangszigetelt szobák? – kérdem felé fordulva.

-    Azt hiszem, igen. – mondja és kilép az irodából.

-    Bízhatunk benne? – kérdezem a seriff felé fordulva.

-    Semmiről nem tud. – válaszolja. Sóhajtok, amikor felkiált.

-    Megvan! – szól Parish, mire kirontunk az irodából. Egy számítógépes térképen találta meg az egészet. Pontosan öt pont van rajta. Egyszerre szólal meg a nyomtató és a telefonom. Felkapom a telefont és kikapom a térképet a nyomtatóból, mikor végzett.

-    Hány helyen lehetnek? – kérdezi Ms. Morrell. Mivel visszhangzik az egész, gondolom ki van hangosítva a telefonja.

-    Öt. De nincs annyi időnk, hogy az összeset megnézzük. – nyögöm ki végül.

-    Gondolkozz Sean, milyen jelek voltak? – kérdezi Deaton. Kezdem megutálni ezt az egyszerre-egymásután-beszédet.

-    Fény. Hova nem tud ezek közül bejutni a fény? – kérdezem a helyettestől.

-    Hát… Nézzük csak. – mondja és tüzetesebben átnézi a gépét. – Csak egy ilyen hely van. A régi bank széfje. – Helyeslően bólogatok, közben pedig megtervezem az útvonalat. A biztonság kedvéért magammal viszem a térképet. Biccentek és eltűnök a térképpel együtt.

Kisétálok a rendőrségről és beülök a kocsiba. Hamar sikerült elintéznem. Rálépek a gázpedálra és alig öt perc alatt ott vagyok. Azért sietek, hogy odaérjek, mielőtt a farkasoknak telihold-megrovása lesz. Nem szeretnének a többiek ott lenni velük. Amikor leparkolok az épület előtt, egy másik kocsi gördül be mellém, amiből a két druida száll ki. Honnan tudták, hogy ide fogok jönni? Akkor veszem észre az autóm tükrén az apró kis jeladót. Deatonnek rendelkezésére áll az ilyesmi cucc, biztos elterelték a figyelmem és rárakták. Eszesek, meg kell hagyni. Bemegyünk az elhagyatott épületbe, és felsietünk a széf szintjére. De aztán ott megtorpanunk.

Három pasas és ugyanaz a nő áll velünk szembe, aki a múltkor elrabolt.

-    Azt hittem, gyorsabb leszel. – tűnődik el a nő.

-    Mit akar? – kérdezem tőle.

-    Téged. – közli egyszerűen és egy apró mozdulattal int a segédeinek, hogy kapjanak el.

-    Mennyire tudnak harcolni? – kérdezem a druidáktól.

-    Valamennyire. – szólal meg Marin.

-    Remek. – mondom.

Abban a pillanatban érnek ide a pasasok. Az egyik ököllel akar nekem behúzni. Idejében elhajolok előle és elkapom a csuklóját. Aztán jól hasba rúgom. Lendületből fordulok meg és elvágom a másik nyakát az újonnan szerzett késemmel. Nem új, mert eddig is a nadrágom takarásában volt. Sikerül visszaszorítanom őket a széf elől.

-    Nyissák ki! – utasítom Deatont.

Átlendülök a korláton, és mivel az erkély elkanyarodik, mögéjük tudok kerülni. Átugrom és mögöttük vagyok. Ők is követnek a szemükkel, de azzal a lendülettel az egyikőjük térdhajlatára ugrok. Mikor hátrabicsaklik a feje, még egy jó erőset rántok az állán. Nem szeretem megölni az embereket, de ha az életemről van szó, akkor könnyen elintézem őket. Még egy van. Mikor nekem jönne, a vele ellenkező irányban csinálok egy cigánykereket. Jól állon rúgom, amitől az egyensúlyát elvesztve tántorodik hátra. Mikor a lábaim földet értek, és felé fordultam, meglendítem a jobb lábam, ami eltalálja a vállát és jó nagyot lök rajta. Kiesik a korláton. A nő felé fordulnék, de felszívódik.

Visszasétálok Deatonékhez, akik még mindig a széffel bajlódnak. Látom, hogy nem fog menni. Odasétálok az ajtóhoz és bekiáltok Kirának.

-    Kira! Hallasz? – kérdezem és a fülemet az ajtóhoz tapasztom.

-    Igen. – hallom a választ.

-    Akkor villámmal sújts le az ajtóra. Ne hagyd abba. Rendben?

-    Igen! – válaszol. Elhúzódok az ajtótól. Elviszem onnan Deatont és Marint, amikor felbukkan megint az a nő. A széfajtó túloldalán áll. Integetek neki, mire felém indul, én pedig egy villámot adok az ajtónak.

A két villám eddig is kiütötte egymást, és most sincs másként. Mikor a villámom elhagyja a kezem, nekipréselődöm a falnak. Fél másodperc múlva kirobban az ajtó a helyéről, sok darabra szétesve, és a vadászt is elsöpörve az útból. Ő is lezuhan egy-két emeletet. Benézek a nagy lyukon. Mindannyian ott vannak. Megkötözve. Legalábbis a kezük és a lábuk. Először Mikaylát, Juliet és Kirát szabadítom ki, aztán a farkasokat. A többieket a többiek eleresztik.

-    Na, ugye? Mégsem olyan könnyű egy egész várost megmenteni? – nézek gúnyosan Mikaylára…

17/1. rész

Futni? Jó érzés. Hogy üldöznek? Már nem annyira. Ketten ugranak le mögém. Az elágazó utca két oldalára. Akkorra már javában futok. Szerencsére a farkasomnak, nem fáradok el. Megkapaszkodom az elém beálló terepjáró oldalában és átlendülök felette. Aztán fellendülök az egyik panellakás teraszára és ott futok tovább. A többi három mögöttem. Igen hárman lettek. Fekete edzőruhám jól bírja a strapát és láthatatlanná tesz a sötétben.

Beugrom az egyik nyitott ablakon és átvágom az utat a belső és a külső terasz között. Átugrom a korlát másik oldalára, megállok a padlón és tovább ugrok egy tartó gerendára, onnan pedig egy vízszintes rúdra. Elkapom a kezemmel és egy hátra szaltóval leugrok a földre. Fél szemmel hátrapillantok, még csak most érnek a teraszra. Kifutok az épület ajtaján és szembeni kisebb ház tetejére ugrok fel, ugyancsak az erkélyt használva. Egyik háztetőről a másikra ugrálok. Egy-egy hátra és előre szaltóval az alacsonyabb épületek tetejére. Az egyiken találkozom Kirával és nemsokára Julie is csatlakozik. Jó egy pár másodpercig együtt lenne, de kiszúrom mögöttük az üldözőket. Biccentek, hogy menjünk és egy hátra szaltóval leugrok a magas épület tetejéről. Sikerül sértetlenül földet érnem egy apróbb bukfenccel. A többieknek is sikerül földet érniük. Kira egy előre szaltóval, Julie pedig egy sima tigrisbukfenccel.

Ott vár minket a kocsinál Lydia. Az üldözők nem mernek leugrani, kivéve Mikaylát. Valójában nem volt semmilyen üldözés, csak felmérés volt, hogy képesek-e lefutni a többiek egy Kitsunét. És mi hárman voltunk a teszt alanyok. Már majdnem megvoltunk, de sikerült túljárnunk az eszükön. Az én üldözőim között Danny, Aiden, Madison és Scott volt. Kirának jutott Mikayla, Derek, Stiles és Allison. Chris, Ethan, Peter és Isaac pedig Julie nénit üldözte.

-    Ha nem kockáztattok, akkor nem nyertek! – kiállt fel nekik Mikayla, aztán felénk fordul. – Ezekből soha nem lesz jó harcos.

-    Honnan tudsz te ennyit erről? – kérdezi Lydia. Közben pedig Danny leugrik a tetőről. Egy ember jó nagy sérülések árán élné csak túl az ugrást, de ő kihasználja, hogy van a föld és közte egy erkély. Leugrik az erkélyre és átlendülve a korlátján sikeresen földet ér.

-    Onnan, hogy ahonnan én jöttem, sok volt a betörés és az erőszak. Meg kellett védenem magam. – válaszolja könnyedén.

-    És sikerült is. – válaszolja Danny. Addigra eltűnnek a farkasok odafentről. Biztos egy másik lejáratot keresnek.

Hazasétálok miután lement az edzés. Julie néni egyből ledől a kanapéra és pár perc múlva az igazak álmát alussza. Kiülök még a tornác tetejére. Hátamra dőlve nézem a csillagokat, amikor fellopózik mellém valaki. Valaki? Hiszen tudom, hogy Mikayla az.

-    Mit keresel itt? – kérdem mikor leül mellém.

-    Nem festettél valami jól az edzésen. – válaszolja. – Valami baj van?

-    Csak ki vagyok merülve. Ennyi az egész. – sóhajtom. – Nem könnyű dolog felkészíteni titeket, vigyázni a városra és rátok. Ráadásul a suli is leszívja az erőmet. Túl sok meló ez nekem. – ülök fel és ránézek.

-    De nem vagy egyedül. Itt vagyunk neked mi. – mondja és közelebb húzódik.

-    Tudom, de tudod, hogy mi a véleményem erről.

-    Igen tudom és nem érdekel. Holnaptól te csak a tanulásra koncentrálj, a többit mi megoldjuk. – mondja és megcsókol. Sokkal szenvedélyesebben, mint Madison. Viszonzom a csókját, aminek a következménye, hogy még jobban rám nyomul és majdnem beesünk az ablakomon mindketten. Aztán elhúzódik és leugrik a tornácról. – Vigyázz magadra! – mondja és eltűnik az éjszakában. Meredten bámulok utána, aztán hátradőlök ismét és a csillagokat nézem. Amit hamar megunok, így végül elalszom…

Az órám csipogás kelt fel. Mivel mindig az ágyam mellett van, megpróbálom lecsapni. Ütögetem a kezemmel a mellettem lévő teret, de az éjjeliszekrényem és az ébresztőórám. Kinyitom a szemem és felülök. Ami először szembetűnik, hogy az arcomba süt a nap. A másik, hogy a tetőn vagyok. Szóval kinn aludtam. Egész kellemes volt. De nem annyira, mint egy vízágy. Jó is lenne. Kinyújtóztatom a karomat és visszamászok a szobámba, hogy lenyomjam a vekkert. Lecsapom, mint egy taxiórát, azután besétálok a fürdőbe és jó alaposan lezuhanyozok. Felkapok magamra egy pólót és egy nadrágot, aztán a táskával a hátamon leballagok a konyhába. Elragadok egy almát a pultról és kisétálok a házból.

Mélyen beszívom a friss levegőt. Nem mintha eddig nem ezt a levegőt szívtam volna. Még időben vagyok, hogy akár gyalog nekivágjak a suliig vezető útnak. Gyalog, vagy kocsival? Hhh… Gyalog. Sóhajtok és nekivágok az útnak. Amilyen szerencsés vagyok, rám fog támadni valaki. Mondom és beleveszek az erdőbe.

Vígan sétálok az úton, a zöld leveleket és bokrokat nézegetve, amikor az az érzésem támad, hogy figyelnek. Ösztönösen hátrafordulok, de senkit nem látok. Megrázom a fejem és tovább sétálok, de az érzés nem múlik el. Hallgatom, az esetleges lépések hangját, de semmi cipő kopogás. Különös. Az érzékeim soha nem tévednek, és kétlem, hogy most kezdenék el. Az egyik kanyarban behúzódom az egyik fa mögé. Amikor nem lépek tovább az úton, cipő kopogás hangja veri fel a csendet. Tudtam, hogy nem tévedek. Visszalépek az útra és folytatom az utam, mintha mi sem történt volna. Nincs kedvem foglalkozni vele. Akkor jövök rá, hogy talán nem ártott volna, ha törődöm vele, amikor a suliba érek.

16. rész

-    Hányadszor mondjam még? Ne csak nézz, láss is! – utasít Mikayla.

Mióta beszállt ő is a csapatba, azóta átvette tőlem a többiek felkészítését. Ő és Kira végzi a farkasok felkészítését, én pedig a két íjászunkét és Dannyt. Néha azért nem árt, ha egyik „tanonc” megmutatja a másiknak, hogy mit tud. Most például Petert verte le Danny. Sokat fejlődött, ahhoz képest, hogy sima halandó. Jól megtalálta a helyét köztünk.

-    És mégis hogyan lássak, ha be van kötve a szemem? – üvölti vissza Peter.

-    Érezz! – mondjuk egyszerre. Mi, a három Kitsune. Egész jól belejöttünk az egyszerre-beszédbe, mint a kiskutya az ugatásba.

-    Mutassuk meg, hogy hogyan kell. – javasolom Kirának és Mikaylának.

-    Hárman? – kérdeznek vissza.

-    Miért ne? – kérdezek vissza. Összenéznek és bólintanak.

Felállunk a mezőre háromszög alakba. A többiek pedig az erdő szélére húzódnak vissza. Mi fog kisülni ebből? Te jó ég! Egy égi, egy villám és egy erdő Kitsune összecsapása. Jó, biztosan nem lesz a vége. Ethan indítja a „menetet”. Abban a pillanatban egy vihart készítek a fejünk fölé. Mikayla egy gyökér-hullámot indít a földben felénk. Pár másodperc múlva Kiránál csapódik ki a földből, de ő felugrik előle és egy-egy villámmal céloz meg minket. Két másodperc múlva nálam is ott van a gyökér, de mikor elkapná a lábamat, felugrok és a levegőben pörögve nyelem el Kira villámait. Mikor földet érek, ami csak négykézláb sikerül, felnézek a felhőkre és zivatarrá változtatom a sötét felhőket. Villámok cikáznak, mennydörögnek a fellegek. Megkarmolom a levegőt Kira irányában. Egy villám csap le a helyére, de időben észreveszi és elugrik előtte. Ugyanez történik Mikaylával is. Mikayla gyökereket dobál felénk. Tulajdonképpen a föld dobálja őket ki.

Közben pedig egy gyökér körbefonja a lábaimat és nem enged mozdulni. Mikayla! A kis cseles, eltereli a figyelmünket és közben csapdába ejt. Most jó, hogy elnyeltem Kira villámját, így ki tudom sütni. Nagy levegőt veszek és megsütöm a gazt. Aztán elindulok feléjük. El vannak foglalva egymással. Mikayla gyökereket zúdít Kirára, Kira pedig villámokat. Feléjük futok és úgy húsz méterrel mellettük felugrok, és pörögve közéjük ugrok. Akkor lepődöm meg leginkább, amikor a villámok és a gyökerek körülöttem kezdenek forogni és a kép elmosódik. Sikerül földet érnem és a forgásomat megállítani, de levegő még mindig forog körülöttem. Aztán kinyújtom a karjaimat feléjük. A villámok Mikaylának, a gyökerek Kirának csapnak vissza. Ezt akarták nem? Kira is és Mikayla is hátraesik. A vállára. Ennyi volt. Nálunk az a szabály, ha valakinek mind a két válla a földön van, kiesett. Ők kiestek.

-    Ezt hogy csináltad? – kérdezik kórusban, mikor felsegítem őket.

-    Jó pap holtig tanul. – válaszolom egyszerűen.

-    Igaz. – szólal meg Peter.

-    Akkor megmutathatod, hogy mennyit tudsz! – utasítja Mikayla. Aztán rám és a vadászokra mutat. – Allison, Madison és Sean, ti lesztek Derek, Peter és az ikrek ellen.

-    De ez így túlerő! – fakad ki Madison.

-    Nem. Az ikreket egynek is lehet számolni. Majd rájössz. – legyint Peter.

Mikayla indítja a menetet. Az íjászok felkészülnek mellettem, én pedig a fellegeket készítem elő. Nem mintha sokat kéne előkészítenem, hiszen el sem oszlattam őket.

-    Addig ne lőjetek, amíg nem szólok. – súgom oda a két lánynak.

Mikor a farkasok elindulnak futva felénk, akkor szólok, hogy lőhetnek. Nem haboznak. Egymás után 10 nyilat lőnek ki. Villámokkal bombázom őket. Egy eltalálja az ikreket, akik szétesnek a szörny alakjukból és a földre borulnak. Peter és Derek nem törődnek a villámokkal és tovább futnak felénk. Néha egy-egy villám melléjük csapódik és megállnak egy pillanatra, de egyre jobban fogy a távolság. Úgy futnak, hogy Madison és Allison még csak véletlenül se tudja eltalálni őket.

Akkor ragyog fel a szemem és elindulok feléjük. Eddig úgy, ahogy kordában tudtam tartani a bennem lakozó farkast, de már nem tudom. Ha nem harcolhatsz ellene, hagyd, hogy irányítson. Húsz méterrel előttük megtorpanok és egy jó nagyot üvöltök. A farkasom szabadult ki belőlem.

-    Füleket befogni! – utasítja a többieket Mikayla, mielőtt kinyitnám a számat.

A többiek azt teszik, még az íjászok is. Derek és Peter azonban tovább futnak felém. Farkasüvöltés helyett azonban jó erős mennydörgés és a farkasok morgásának a keveréke tör elő belőlem. Egy eddig ismeretlen erősséggel. Látom, ahogyan a hanghullámok terjednek a levegőben és azt is, ahogyan a fűszálak meghajlanak a hang terjedésének irányában. Abban a pillanatban, amikor eléri Petert és Dereket, kezüket a fülükre tapasztva terülnek el a földön. A hang behatol az erdőbe és megrázza az ágakat. Hirtelen becsukom a számat és nem jön már több hang belőle. Leengedik a kezüket a többiek és odajönnek hozzám.

-    Mi volt ez? – kérdezi Lydia azonnal.

-    Hidd el, ha tudnám, akkor elmondanám. – válaszolom.

-    Farkasüvöltés és mennydörgés egyben. – mondja Derek és lekever egy pofont. Villogó szemekkel és megnőtt fogakkal nézek vissza rá. A farkasom nem nagyon szándékozik visszamászni a helyére. Nem is nagyon akarom. Sokkal erősebb vagyok tőle.

-    Ötszáz évente egyszer születik egy égi Kitsune, aki ilyen erős mennydörgést képes csinálni. – érkezik meg Julie néni is. Azaz Julie. Elege van már abból, hogy így szólítom. Öregnek érzi magát. – Megmagyarázva a mennydörgés. – mondja és odasétál hozzánk. – A farkas-hang pedig a származásoddal megmagyarázva. – mondja. Addigra a szemem visszavált. – Elég erős fegyver. Képes beszakítani egy farkas vagy másik Kitsune dobhártyáját. És ez taktikai előnyt is ad amellett, hogy ha gyors vagy, akár végezhetsz is vele. És akár a betont is meggyengíti, ha közelről használják.

-    Akkor ezt ki is használhatjuk. – mondja Madison.

-    Igen, de napjában csak egyszer használható. És csak ha előtört a farkasa. – javítja ki Julie.

-    Julie? Nem akartad te móresre tanítani Petert? – kérdezem tőle.

-    De. Igen. – válaszolja.

-    Akkor. Peter! – utasítom őket. A többiekkel az erdő szélére vonulunk vissza, aztán én indítom a menetet. – Peterre figyeljetek és ne Juliera. – mondom a többieknek.

Amint elkezdődik, Peter lábai kirepülnek alóla. Szép mutatvánnyal megcsókolja a földet, aztán Julie felsegíti, de Peter helyette lehúzza maga mellé és feláll. Aztán megint kirepülnek alóla a lábai. Most sikerül megtartania magát. De mielőtt felállhatna, Julie ráül a hátára és lenyomja.

-    Ezt hogy csináltad? – kérdezi Peter, még mindig Julieval a hátán.

-    Ó, elfelejtetem volna mondani, hogy Julie idő Kitsune? – kérdezem meglepett arccal, de valójában örülök neki.

-    Ez így nem ér. – mondja és a földre csap.

-    Dehogynem, Peter. – mondja Danny. – Te farkas vagy, ők Kitsunék kiegyenlített meccs volt.

-    De Felírhatod a listádra, hogy egy napon lenyomott egy lány, egy tini és egy ember. – mosolygom, és a kezemet nyújtom Julienak, hogy szálljon már fel erről az ökörről.

-    Gyertek. Ennyi elég lesz mára. – mondja és hazavezet minket.

-    Ez nem igazságos! – mondja morogva Peter és nekimenne Dannynek. Felkapom a tányérom, blokkolom az ütéséit. Egyet gyomorba, egyet vesére. Aztán lendületből széttöröm a fején a tányért. Elterül a földön a meglepetéstől.

-    És egy tányér! – szól a nappaliból Ethan.

15. rész

Ki hinné, hogy az erdő a legveszélyesebb hely, ha vadászok is vannak. Én majdnem a saját életem árán tanultam meg.

Szép az erdő, mikor tavasz közepe táján járunk. Ezért is töltöm itt a szabadidőm nagy részét. Nem csoda, ha bajba is kerülök. Szép csendesen megyek benne, amikor egy nyíl átszúrja a pulóverom és az egyik fához szegez. Amikor pedig kitépném a másik kezemmel, azt is a fához szegezi egy nyíl. Elnézek a nyilak irányába. Egy lány áll nekem háttal. Az íja viszont felém néz. Aztán meglátom az ujjait csillogni és az arcképemet is látom benne. Tükrök! Azokkal vadászik. Sikerül a bal kezem kiszabadítani, de pont akkor egy másik helyre szegezi. Aztán a combomat és a lábam szárát. Utána a két vállamat és akkor fordul meg és lép oda hozzám.

-    Te egy vadász vagy? – kérdezem tőle.

-    Igen. Te pedig ha jól sejtem, egy természetfeletti lény. De mégis milyen? Farkas? – kérdezget és odaáll elém.

-    Nem. Félig. Inkább Kitsune. Hosszú sztori. Leszednél innen? – kérdezem. Sorban kihúzza a két kezemet fogva tartó nyilakat, én pedig azokat, amik a lábamat láncolták a fához. Aztán visszaadom neki őket. – Amúgy nevem Sean. – mondom, miközben átnyújtom a nyilait.

-    Madison. – mondja meg mosolyogva a nevét, miután elrakja a nyilakat. – És hogy lehetsz félig farkas? – kérdezi.

-    Hosszú sztori. – válaszolom.

-    Nem baj. Nekem van időm. – mondja és a mögötte lévő fának támaszkodik.

-    Te nem azt mondtad, hogy vadász vagy? – próbálom terelni a témát.

-    De elvileg. Pedig még egy őzet sem tudnék lelőni. Nemhogy egy embert. – mondja és lehorgasztja a fejét.

-    És ha muszáj lenne, mert megölnek? – kérdezek vissza.

-    Akkor inkább meghalok. – válaszolja könnyedén.

-    Ez fura. Vadász szájából még nem hallottam ezt. – válaszolom és én is a mögöttem álló fának támaszkodom.

-    Nem akartam vadász lenni. – mondja és felemeli a fejét. – De ne tereld a témát! Rólad volt szó.

-    Igen.

-    Szóval? Hogy értetted, hogy félig farkas vagy és félig Kitsune vagy mit is mondtál? – kérdez vissza.

-    Igen Kitsune. Anyám Kitsune, apám pedig farkas volt. Egy meg egy az annyi mint…

-    Hmm… Érthető. Kicsit fura és meghökkentő, de érthető. – mondja, majd egy nagy sóhaj kíséretében ellép a fától. – Nincs kedved egyet sétálni? – kérdi és odalép hozzám. Rámenős csaj. Annak ellenére, hogy vadász.

-    De. Van kedvem. – mondom és elindulok. Ő pedig mellettem.

Most tűnik fel csak igazán, hogy nem egy centi különbség van köztünk. Szó szerint elveszne.

-    Új vagyok itt. Mesélj, milyen Beacon Hills. – mondja és belerúg egy kavicsba.

-    Csendes kisvárosi lét. Minden happy. Senkinek nincs titka. Na, Beacon Hills ennek a teljes ellentéte. Zajos, eseménydús. Mindenki titkolózik mindenki előtt. És a természetfeletti aránya sokkalta nagyobb, mint máshol. – válaszolom.

-    Huh. Egész rémisztő belegondolni. Ráadásul holnaptól még suliba is kell járnom. Remek lesz. – mondja szarkasztikusan.

-    Én is ide járok. Nem igazán rémes. Ha gondolod, vagy ha segítség kéne, ott leszek. Elég, ha halkan kimondod a nevem, fél perc és ott vagyok. – ajánlom fel a szolgálataimat. Bármikor szívesen segítek bárkin. De ő előkelő helyet élvez. Egy pillanatra meg is akad rajta a szemem.

-    Az remek lesz. Kétlem, hogy az első napomon sikerülne összeszednem a haveri körömet. Kitől kell úgy óvakodnom? – kérdezi és szembefordul velem. A tekintetünk találkozik, amitől kínosan nézek félre. Észre sem vettem, hogy megálltunk.

-    Nem nagyon van olyan. Talán Allisont tudnám mondani. Félhosszú, barna haj, kerekded arc. Vadász. Nem nagyon tűri a konkurenciát. Ha gondolod, beállhatsz közénk is. Természetfeletti, egy kivétellel, de ő is tud rólunk. Beillenél a csapatba. Itt amúgy egy hét alatt megtalálod a helyed.

-    Az remek lenne. – mondja és közelebb lép hozzám. Szinte hozzám préselődik.

Tudtam, hogy rámenős. Aztán megcsókol. Én pedig viszonzom. Meg sem lepődöm a lépésén. Könnyen kikövetkeztethető. Átkarolom a derekát és közelebb húzom magamhoz. Ő pedig közben a nyakamba kapaszkodik. Az ajkaink hosszan olvadnak egymásba, végül aztán ő húzódik el előbb.

-    Ezt miért kaptam? – kérdezem mellékesen és elengedem.

-    Amiért ilyen segítőkész voltál. – mondja és még egy csókot kapok tőle. Ezután eltűnik az erdőben.

Én meg csak állok ott lefagyva. Akkor most ő is kedvel engem, és nem csak én őt? Szerelem első látásra vagy ez csak afféle vadász csel? Nem tudnám eldönteni, melyik elméletnek higgyek. Halvány lila gőzöm sincs. Ráadásul ő vadász én meg farkas. Összejöhetne? Végül is Scottnak és Allisonnak sikerült.

Másnap találkozom vele ismét. Az iskola előtti parkolóban. Kicsit sem lep meg, hogy itt van, elvégre említette. A többi srác csak bámulja, és azt kérdezgetik, hogy mit keres itt. Akkor lepődnek meg leginkább, amikor én egyenesen odasétálok hozzá. Az autója motorháztetőjén ül és nézegeti az órarendet.

-    Szia! – szólítom meg mikor odaérek és szembe állok vele. Így még kisebbnek tűnik, mint általában.

-    Ó, helló! – köszön vissza és megütögeti a kocsi karosszériáját. Leülök mellé és vetek egy pillantást a papírra. Mondanom sem kell, hogy a többiek, már tátott szájjal nézik, hogy mit csinálok, és hogy hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt levennem a lábáról. – Nem tudod véletlenül, hogy merre van a biológia tanterem?

-    De. Nekem is az lesz az első órám. – mondom, mikor megszólal a csengő. –Gyere! Mrs. Martin nem szereti a későket. – mondom és felállok.

-    Akkor siessünk! Nem szeretnék elkésni az első napomon. – mondja és felugrik a kocsiról.

Megpróbál a csuklómnál fogva rángatni, de amikor látja, hogy hiába próbálkozik, elenged. Előre siet, én pedig alig tudom tartani vele a tempót. Végül sikerül a tanárnő előtt bemennünk az osztályba. Én a leghátsó sorban foglalok helyet, Madison pedig előttem.

-    Jó reggelt! – lép be a tanárnő.

-    Jó reggelt! – köszön vissza az osztály nagy része. Aggódom egy kicsit Madison miatt. Az ikrek elég feltűnően méregetik.

-    Szóval, osztály, engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathatom új osztálytársatokat, Madison Wonn-t. – mondja a tanárnő és felé mutat.

Mindenki egyszeriben felé fordul. Felemeli kezét és úgy int vissza a kíváncsi tekinteteknek. Alig láthatóan megcsóválom a fejem.

-    Ez az óra kész rémálom volt! – mondja ahogyan kilép az oldalamon az ajtón.

-    Kicsit sem. Mindig nehéz új diákként kezdeni. – mondom. Aztán meglátom Kira tekintetét, a többiekkel. Oda kéne mennem, de vele vagy nélküle? Vele. Az én elméletem szerint: Több szem többet lát, és több galibát csinál. Most pedig pont ez kell nekünk. – Gyere, bemutatlak a csapatomnak. – mondom és a csuklójánál fogva odavezetem a többiekhez. Kira szeme elkerekedik, mikor az oldalamon vele elindulok feléjük. A többieké pedig akkor, mikor odaérek. – Szóval? – kérdezem tőlük, mikor odaérek.

-    Hát, tudod, beszélnünk kéne arról a projektről, amiben segítesz. – próbál burkoltan célozni a Nogitsunére. Éppen mondanám, hogy felesleges, amikor Lydia beelőz.

-    Scott! Ne csinálj magadból ennél is nagyobb hülyét! Ő egy vadász! – magyarázza meg nekik.

-    Óóó, akkor minden érthető. – mondja egy kicsit zavarban. Meglepő, hogy nem utálattal kell beszélnem vele. Megbékéltem a helyzettel, hogy megpróbált megölni minket. Ki hinné, hogy a legnagyobb ellenségedből lesz a legmegbízhatóbb szövetségesed? Én nem, de bebizonyosodott, hogy bízhatok benne. – Akkor, a Nogitsune újra feltűnt. De nem Stiles testében.

-    Egy Nogitsune? – kérdez vissza Madison.

-    Olyan, mint én és Sean. Csak gonosz. – magyarázza meg Kira. De jó, hogy helyettem válaszolnak. Pont azt mondják, amit én akarok. Kezd kicsit ijesztő lenni.

-    És hol? Kit akar? – szólalok meg végre.

-    Ez a kérdés. Egy nagy probléma. Nagyon nagy probléma. – hangsúlyozza Aiden.