18. rész

Éppen hazafelé haladok, amikor meghallom Lydia sikítását a távolból. Automatikusan a hang irányába fordulok. Amikor sikerült bemérnem a hang forrását, elindulok arrafelé. Vagyis indulnék, ha nem gabalyodott volna össze a cipőfűzőm. Érdekes, mert most először esik meg velem. Ráadásul mikor lenézek rá, egy olyan csomóval találkozom, ami nem kerül oda magától. Csak Julie lehetett. De miért? Felhangzik újra a sikoly. Fene a cipőbe! Kiugrom belőle és felkapaszkodom az egyik épület tetejére. Amikor azonban a tetejét érné el a kezem és húznám magam fel, az ujjaim nem engedelmeskednek és elengedik az épület tetejét. Mi a? Szólalok meg hangosan és a föld felé fordulok. Sikerrel veszem az esést, pedig volt vagy a tizedik emelet, ahonnan zuhantam. Most valami nagyon nem stimmel. Megrázom a fejem és elindulok futva az utcákon, de korántsem olyan könnyű, mint hinné az ember. A tetőkön gyorsabb, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer leessek. Ami végül is eddig soha nem történt meg.

Futok a hang irányába amikor a lábaim összegabalyodnak. Mi? Direkt leteszem a kezem és a lendületet használva visszaállok egyenesbe. Semmi nem történt. Már alig pár száz méter választ el tőle, amikor hirtelen megállok. Lydia már Mikayla karjai közt van. De mégis hogy?

-    Úgy tűnik, könnyű vigyázni a városra. – mondja mosollyal az arcán.

-    Mikayla, ez nem vigyázás. Rám küldöd a saját nagynénémet? – kérdezem. – Ennél okosabbnak hittelek. – csóválom meg a fejem.

-    Nem vagyok elég okos? – kérdez vissza és odasétál hozzám. Tudtam, hogy ő lesz az. És ebből a válaszból kiderült, hogy igazam van.

-    Kitsune vagy, lehetnél furfangosabb is. – közlöm, mikor odaér hozzám.

-    Furfangosabb? Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezi és hozzám simul.

-    Nyugodtan. – mosolygom a képébe.

-    Akkor legyen!

-    Remek! – mondom és gyorsan megcsókolom. Alig két másodperc múlva ellépek tőle és felkapaszkodva az első tetőre, eltűnök onnan.

A háztetőkön ugrálok és élvezem a száguldást. Nemsokára Kira csatlakozik hozzám. Rámosolygok és futok tovább. Amikor a város szélére érek és leugrok az egyik magas emeletről, megvárom.

-    Szóval, mi újság? – kérdezem, amikor ő is földet ér.

-    Semmi. Csak megláttalak futni, és gondoltam beszállok. – dadogja.

-    Akkor? Verseny? – vetem fel az ötletet.

-    A házatokig! – mondja és már ott sincs.

Szívesen váltanék alakot, de az aszfalt könnyen lecsiszolná a körmeimet. Azt pedig nem akarom. Így marad az emberi alak. Ellököm magam a földtől és pár métert a levegőben száguldok. Utána indulok, és fél perc alatt beérem. Ő aztán elkanyarodik az út mentén, én viszont az erdőn keresztül megyek, hogy levágjam az utat. Így ugyan egyet-egyet kell ugornom, hogy ne essek pofára az ágaktól. Egészen a tornácig futok, aztán leülök az egyik nagy padra. Pár perc múlva hallom Kira győzelmes kiáltását a hátam mögül. Kisétálok a terasz szélére és integetek neki. Kikerekedett szemekkel néz rám.

-    Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdezi és felugrik mellém.

-    Kitsune vagy, használd ki, hogy trükközöl! – mondom és keményen a szemébe nézek.

-    Mikayla minket nem tanított erre. – néz vissza rám szúrósan.

-    Mindenki mindent nem tudhat. – válaszolom egyszerűen. – Élj úgy, hogy minden lépésed kiszámíthatatlan legyen! – vonom meg egyszerűen a vállam. – Nem kérsz valamit inni? – kérdezem és besétálok a házba.

-    Egy pohár víz jól esne. – mondja és belép utánam. Besétálok a konyhapult mögé, leveszek a polcról két poharat és teletöltöm mindkettőt vízzel. Addig Kira a pult mögött vár. – És mit tudsz még olyat mondani, amit Mikayla nem? – kérdezi.

-    Alakváltás? – kérdezem és lerakom a pultra az egyik poharat. Kikerekednek a szemei attól, amit mondok.

-    Alakváltás? Azt hittem, hogy mi nem tudunk. – válaszolja, miközben belekortyol a vízbe.

-    Dehogynem. Csak egy nagyon erős emlékre kell koncentrálni. Leginkább az igaz szeretet és a düh ilyen. Elvileg hét vagy kilenc rókafarkad lesz. A gerinced alsó részénél.

-    Ez elég fura. – jegyzi meg és leteszi a poharát.

-    Akkor ne beszéljünk a többi kiegészítőről. – súgom magam elé, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallja.

-    Holnap elmondod. Most mennem kell. Szia! – mondja és kilép a házból.

Ránézek az órára. Tizenegy óra. Este. Kezdenek meglátszani rajtam a fáradtság jelei. Felsétálok a szobámba, lezuhanyozok és ledőlök…

Nap süt a szemembe, a madarak hangja hallatszik, és friss levegő szűrődik be. Élednek fel az érzékeim. Huhhhh… Ez is csak egy nap a sok közül. Kinyitom a szemem és egy ideig csak fixírozom a plafont. Tudom, hogy fel kéne kelnem és edzeni a többiekkel, de nem nagyon akarom. Azt is tudom, hogy hamarosan le kellene győzni a Nogitsunét, de per pillanat semmi kedvem hozzá. Jó itt feküdni és élvezni a semmit tevést. Csakhogy nem lehet. Sajnos.

Felülök és ránézek az órámra. Még csak öt óra. Megtornáztatom a nyakam. Várjunk, csak öt óra? Sohasem kelek ilyen korán. Mi van velem? Felforgatja teljesen az életemet a Nogitsune. Nagyon nem szeretem az ilyet. Felállok, nyújtózkodom egyet és megyek lezuhanyozni. Csak az tud hajnalok-hajnalán kicsit felrázni.

Felveszek egy térdnadrágot, mikor kopogtatnak az ablakomon. Ki lehet az? Odasétálok az ablakhoz és kinyitom neki. Csak Kira az. Azonnal beugrik a szobámba.

-    Mit szólnál egy kora reggeli futáshoz? – kérdezi háttal nekem.

-    Benne vagyok. – mondom.

-    Remek! – fordul meg. Végigfut rajtam a tekintete, míg nagy nehezen sikerül az arcomra összpontosítania. – Nem vennél fel valamit? – kérdezi. – Odakinn megvárlak. – mondja és kiugrik az ablakon. Felkapok egy fekete ujjatlant és kiugrok utána az ablakon. Már javában bemelegít, mikor leérek mellé. Ismét végigmér. – Így azt hiszem jobb lesz. – mosolyodik el.

-    Hova megyünk először? – kérdezem. És én is gyorsan bemelegítek.

-    Először a tisztásra gondoltam. Odáig verseny, utána már csak kocogás az erdőben. Megfelel? – kérdezi.

-    Naná, tehát… Egy… Kettő… Rajt! – mondom és ellököm magam a földtől.

Egyszerre indulunk el, de az erdőben elvesztjük egymást szem elől, csak néha-néha látom felbukkanni. Kellemesen és mégis gyorsan futok az erdőben. Még arra is van időm, hogy gyönyörködjek benne. Néha meg is pillantok egy-egy állatot. Hajnalban minden szebbnek tűnik. Annyira elmélyedek a táj szépségében, hogy alig veszem észre, hogy majd beleesem egy nagy tóba. Még idejében sikerül fékeznem, de hogy ne sodródjak tovább, muszáj megkapaszkodnom egy-egy ágban. Még így is majdnem fürdés lesz a vége.

Hogyan került ez ide? Kérdezem magamtól. Régóta élek Beacon Hillsben, de eddig még soha nem hallottam felőle. Volt pillanat, amikor egy tavat emlegettek, de mindig elutasítottam ezt az elméletet. Hülyeségnek tartottam. Beacon Hillshez nem illik a tó. Elüt tőle. Odasétálok a szakadék szélére.

Szakadék? Miket beszélek, hiszen alig egy és fél méter mély és az alján egy tó vár. Ez csak egy meredek partszakasz. Körbenézek és úgy tűnik, jobbra közelebb van a vízfelszín. Elsétálok a parton és mikor a tó partjára érek, belemártom a kezem. Kellemesen hideg a vize. Felállok és körbenézek. Nem olyan nagy tó, mint hittem. Nagyjából 5 km széles lehet és meglepően fura módon majdnem tökéletesen kör alakú. Hogy került ide? Előszedem a zsebemből a telefonom és megnézem a térképeken, hogy minek kéne itt lennie. A GPS szerint itt egy tisztásnak kellene lennie egy kis patakkal. Ezt meg kell mutatnom a többieknek. Talán ők tudnak valamit róla. Küldök egy SMS-t Scottnak és Isaacnek, hogy jöjjenek a hang irányába. Megnyomom a küldés gombot és miután vártam öt másodpercet, felüvöltök.

Remélem sikerült bemérniük és nem tévednek el. Miközben várok rájuk, megpróbálom körbejárni. Alig hogy elindulok, már itt is vannak. Ők is megdöbbennek a látványtól. Addigra én a GPS-szel eljutok oda, ahol elvileg a patak belép az erdőbe. Helyette csak egy nagy kő és fa kupacot találok. Pár perc késéssel Julie is ideér. Éppen szét akarnám robbantani a gátat, amikor megállít.

-    Sean! Ne! – mondja és hozzám siet.

-    Miért? – kérdezek vissza.

-    Mert a Nogitsune ellen talán felhasználhatjuk. – mondja.

-    Hogyan? – kérdezi Scott és Isaac kórusban. Addigra ők is odaérnek mellém.

-    A földön van viszály, amiből tud táplálkozni. És hol nincs? – kérdez vissza.

-    A vízben. – válaszolja meg Kira…