17/1. rész

Futni? Jó érzés. Hogy üldöznek? Már nem annyira. Ketten ugranak le mögém. Az elágazó utca két oldalára. Akkorra már javában futok. Szerencsére a farkasomnak, nem fáradok el. Megkapaszkodom az elém beálló terepjáró oldalában és átlendülök felette. Aztán fellendülök az egyik panellakás teraszára és ott futok tovább. A többi három mögöttem. Igen hárman lettek. Fekete edzőruhám jól bírja a strapát és láthatatlanná tesz a sötétben.

Beugrom az egyik nyitott ablakon és átvágom az utat a belső és a külső terasz között. Átugrom a korlát másik oldalára, megállok a padlón és tovább ugrok egy tartó gerendára, onnan pedig egy vízszintes rúdra. Elkapom a kezemmel és egy hátra szaltóval leugrok a földre. Fél szemmel hátrapillantok, még csak most érnek a teraszra. Kifutok az épület ajtaján és szembeni kisebb ház tetejére ugrok fel, ugyancsak az erkélyt használva. Egyik háztetőről a másikra ugrálok. Egy-egy hátra és előre szaltóval az alacsonyabb épületek tetejére. Az egyiken találkozom Kirával és nemsokára Julie is csatlakozik. Jó egy pár másodpercig együtt lenne, de kiszúrom mögöttük az üldözőket. Biccentek, hogy menjünk és egy hátra szaltóval leugrok a magas épület tetejéről. Sikerül sértetlenül földet érnem egy apróbb bukfenccel. A többieknek is sikerül földet érniük. Kira egy előre szaltóval, Julie pedig egy sima tigrisbukfenccel.

Ott vár minket a kocsinál Lydia. Az üldözők nem mernek leugrani, kivéve Mikaylát. Valójában nem volt semmilyen üldözés, csak felmérés volt, hogy képesek-e lefutni a többiek egy Kitsunét. És mi hárman voltunk a teszt alanyok. Már majdnem megvoltunk, de sikerült túljárnunk az eszükön. Az én üldözőim között Danny, Aiden, Madison és Scott volt. Kirának jutott Mikayla, Derek, Stiles és Allison. Chris, Ethan, Peter és Isaac pedig Julie nénit üldözte.

-    Ha nem kockáztattok, akkor nem nyertek! – kiállt fel nekik Mikayla, aztán felénk fordul. – Ezekből soha nem lesz jó harcos.

-    Honnan tudsz te ennyit erről? – kérdezi Lydia. Közben pedig Danny leugrik a tetőről. Egy ember jó nagy sérülések árán élné csak túl az ugrást, de ő kihasználja, hogy van a föld és közte egy erkély. Leugrik az erkélyre és átlendülve a korlátján sikeresen földet ér.

-    Onnan, hogy ahonnan én jöttem, sok volt a betörés és az erőszak. Meg kellett védenem magam. – válaszolja könnyedén.

-    És sikerült is. – válaszolja Danny. Addigra eltűnnek a farkasok odafentről. Biztos egy másik lejáratot keresnek.

Hazasétálok miután lement az edzés. Julie néni egyből ledől a kanapéra és pár perc múlva az igazak álmát alussza. Kiülök még a tornác tetejére. Hátamra dőlve nézem a csillagokat, amikor fellopózik mellém valaki. Valaki? Hiszen tudom, hogy Mikayla az.

-    Mit keresel itt? – kérdem mikor leül mellém.

-    Nem festettél valami jól az edzésen. – válaszolja. – Valami baj van?

-    Csak ki vagyok merülve. Ennyi az egész. – sóhajtom. – Nem könnyű dolog felkészíteni titeket, vigyázni a városra és rátok. Ráadásul a suli is leszívja az erőmet. Túl sok meló ez nekem. – ülök fel és ránézek.

-    De nem vagy egyedül. Itt vagyunk neked mi. – mondja és közelebb húzódik.

-    Tudom, de tudod, hogy mi a véleményem erről.

-    Igen tudom és nem érdekel. Holnaptól te csak a tanulásra koncentrálj, a többit mi megoldjuk. – mondja és megcsókol. Sokkal szenvedélyesebben, mint Madison. Viszonzom a csókját, aminek a következménye, hogy még jobban rám nyomul és majdnem beesünk az ablakomon mindketten. Aztán elhúzódik és leugrik a tornácról. – Vigyázz magadra! – mondja és eltűnik az éjszakában. Meredten bámulok utána, aztán hátradőlök ismét és a csillagokat nézem. Amit hamar megunok, így végül elalszom…

Az órám csipogás kelt fel. Mivel mindig az ágyam mellett van, megpróbálom lecsapni. Ütögetem a kezemmel a mellettem lévő teret, de az éjjeliszekrényem és az ébresztőórám. Kinyitom a szemem és felülök. Ami először szembetűnik, hogy az arcomba süt a nap. A másik, hogy a tetőn vagyok. Szóval kinn aludtam. Egész kellemes volt. De nem annyira, mint egy vízágy. Jó is lenne. Kinyújtóztatom a karomat és visszamászok a szobámba, hogy lenyomjam a vekkert. Lecsapom, mint egy taxiórát, azután besétálok a fürdőbe és jó alaposan lezuhanyozok. Felkapok magamra egy pólót és egy nadrágot, aztán a táskával a hátamon leballagok a konyhába. Elragadok egy almát a pultról és kisétálok a házból.

Mélyen beszívom a friss levegőt. Nem mintha eddig nem ezt a levegőt szívtam volna. Még időben vagyok, hogy akár gyalog nekivágjak a suliig vezető útnak. Gyalog, vagy kocsival? Hhh… Gyalog. Sóhajtok és nekivágok az útnak. Amilyen szerencsés vagyok, rám fog támadni valaki. Mondom és beleveszek az erdőbe.

Vígan sétálok az úton, a zöld leveleket és bokrokat nézegetve, amikor az az érzésem támad, hogy figyelnek. Ösztönösen hátrafordulok, de senkit nem látok. Megrázom a fejem és tovább sétálok, de az érzés nem múlik el. Hallgatom, az esetleges lépések hangját, de semmi cipő kopogás. Különös. Az érzékeim soha nem tévednek, és kétlem, hogy most kezdenék el. Az egyik kanyarban behúzódom az egyik fa mögé. Amikor nem lépek tovább az úton, cipő kopogás hangja veri fel a csendet. Tudtam, hogy nem tévedek. Visszalépek az útra és folytatom az utam, mintha mi sem történt volna. Nincs kedvem foglalkozni vele. Akkor jövök rá, hogy talán nem ártott volna, ha törődöm vele, amikor a suliba érek.