15. rész

Ki hinné, hogy az erdő a legveszélyesebb hely, ha vadászok is vannak. Én majdnem a saját életem árán tanultam meg.

Szép az erdő, mikor tavasz közepe táján járunk. Ezért is töltöm itt a szabadidőm nagy részét. Nem csoda, ha bajba is kerülök. Szép csendesen megyek benne, amikor egy nyíl átszúrja a pulóverom és az egyik fához szegez. Amikor pedig kitépném a másik kezemmel, azt is a fához szegezi egy nyíl. Elnézek a nyilak irányába. Egy lány áll nekem háttal. Az íja viszont felém néz. Aztán meglátom az ujjait csillogni és az arcképemet is látom benne. Tükrök! Azokkal vadászik. Sikerül a bal kezem kiszabadítani, de pont akkor egy másik helyre szegezi. Aztán a combomat és a lábam szárát. Utána a két vállamat és akkor fordul meg és lép oda hozzám.

-    Te egy vadász vagy? – kérdezem tőle.

-    Igen. Te pedig ha jól sejtem, egy természetfeletti lény. De mégis milyen? Farkas? – kérdezget és odaáll elém.

-    Nem. Félig. Inkább Kitsune. Hosszú sztori. Leszednél innen? – kérdezem. Sorban kihúzza a két kezemet fogva tartó nyilakat, én pedig azokat, amik a lábamat láncolták a fához. Aztán visszaadom neki őket. – Amúgy nevem Sean. – mondom, miközben átnyújtom a nyilait.

-    Madison. – mondja meg mosolyogva a nevét, miután elrakja a nyilakat. – És hogy lehetsz félig farkas? – kérdezi.

-    Hosszú sztori. – válaszolom.

-    Nem baj. Nekem van időm. – mondja és a mögötte lévő fának támaszkodik.

-    Te nem azt mondtad, hogy vadász vagy? – próbálom terelni a témát.

-    De elvileg. Pedig még egy őzet sem tudnék lelőni. Nemhogy egy embert. – mondja és lehorgasztja a fejét.

-    És ha muszáj lenne, mert megölnek? – kérdezek vissza.

-    Akkor inkább meghalok. – válaszolja könnyedén.

-    Ez fura. Vadász szájából még nem hallottam ezt. – válaszolom és én is a mögöttem álló fának támaszkodom.

-    Nem akartam vadász lenni. – mondja és felemeli a fejét. – De ne tereld a témát! Rólad volt szó.

-    Igen.

-    Szóval? Hogy értetted, hogy félig farkas vagy és félig Kitsune vagy mit is mondtál? – kérdez vissza.

-    Igen Kitsune. Anyám Kitsune, apám pedig farkas volt. Egy meg egy az annyi mint…

-    Hmm… Érthető. Kicsit fura és meghökkentő, de érthető. – mondja, majd egy nagy sóhaj kíséretében ellép a fától. – Nincs kedved egyet sétálni? – kérdi és odalép hozzám. Rámenős csaj. Annak ellenére, hogy vadász.

-    De. Van kedvem. – mondom és elindulok. Ő pedig mellettem.

Most tűnik fel csak igazán, hogy nem egy centi különbség van köztünk. Szó szerint elveszne.

-    Új vagyok itt. Mesélj, milyen Beacon Hills. – mondja és belerúg egy kavicsba.

-    Csendes kisvárosi lét. Minden happy. Senkinek nincs titka. Na, Beacon Hills ennek a teljes ellentéte. Zajos, eseménydús. Mindenki titkolózik mindenki előtt. És a természetfeletti aránya sokkalta nagyobb, mint máshol. – válaszolom.

-    Huh. Egész rémisztő belegondolni. Ráadásul holnaptól még suliba is kell járnom. Remek lesz. – mondja szarkasztikusan.

-    Én is ide járok. Nem igazán rémes. Ha gondolod, vagy ha segítség kéne, ott leszek. Elég, ha halkan kimondod a nevem, fél perc és ott vagyok. – ajánlom fel a szolgálataimat. Bármikor szívesen segítek bárkin. De ő előkelő helyet élvez. Egy pillanatra meg is akad rajta a szemem.

-    Az remek lesz. Kétlem, hogy az első napomon sikerülne összeszednem a haveri körömet. Kitől kell úgy óvakodnom? – kérdezi és szembefordul velem. A tekintetünk találkozik, amitől kínosan nézek félre. Észre sem vettem, hogy megálltunk.

-    Nem nagyon van olyan. Talán Allisont tudnám mondani. Félhosszú, barna haj, kerekded arc. Vadász. Nem nagyon tűri a konkurenciát. Ha gondolod, beállhatsz közénk is. Természetfeletti, egy kivétellel, de ő is tud rólunk. Beillenél a csapatba. Itt amúgy egy hét alatt megtalálod a helyed.

-    Az remek lenne. – mondja és közelebb lép hozzám. Szinte hozzám préselődik.

Tudtam, hogy rámenős. Aztán megcsókol. Én pedig viszonzom. Meg sem lepődöm a lépésén. Könnyen kikövetkeztethető. Átkarolom a derekát és közelebb húzom magamhoz. Ő pedig közben a nyakamba kapaszkodik. Az ajkaink hosszan olvadnak egymásba, végül aztán ő húzódik el előbb.

-    Ezt miért kaptam? – kérdezem mellékesen és elengedem.

-    Amiért ilyen segítőkész voltál. – mondja és még egy csókot kapok tőle. Ezután eltűnik az erdőben.

Én meg csak állok ott lefagyva. Akkor most ő is kedvel engem, és nem csak én őt? Szerelem első látásra vagy ez csak afféle vadász csel? Nem tudnám eldönteni, melyik elméletnek higgyek. Halvány lila gőzöm sincs. Ráadásul ő vadász én meg farkas. Összejöhetne? Végül is Scottnak és Allisonnak sikerült.

Másnap találkozom vele ismét. Az iskola előtti parkolóban. Kicsit sem lep meg, hogy itt van, elvégre említette. A többi srác csak bámulja, és azt kérdezgetik, hogy mit keres itt. Akkor lepődnek meg leginkább, amikor én egyenesen odasétálok hozzá. Az autója motorháztetőjén ül és nézegeti az órarendet.

-    Szia! – szólítom meg mikor odaérek és szembe állok vele. Így még kisebbnek tűnik, mint általában.

-    Ó, helló! – köszön vissza és megütögeti a kocsi karosszériáját. Leülök mellé és vetek egy pillantást a papírra. Mondanom sem kell, hogy a többiek, már tátott szájjal nézik, hogy mit csinálok, és hogy hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt levennem a lábáról. – Nem tudod véletlenül, hogy merre van a biológia tanterem?

-    De. Nekem is az lesz az első órám. – mondom, mikor megszólal a csengő. –Gyere! Mrs. Martin nem szereti a későket. – mondom és felállok.

-    Akkor siessünk! Nem szeretnék elkésni az első napomon. – mondja és felugrik a kocsiról.

Megpróbál a csuklómnál fogva rángatni, de amikor látja, hogy hiába próbálkozik, elenged. Előre siet, én pedig alig tudom tartani vele a tempót. Végül sikerül a tanárnő előtt bemennünk az osztályba. Én a leghátsó sorban foglalok helyet, Madison pedig előttem.

-    Jó reggelt! – lép be a tanárnő.

-    Jó reggelt! – köszön vissza az osztály nagy része. Aggódom egy kicsit Madison miatt. Az ikrek elég feltűnően méregetik.

-    Szóval, osztály, engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathatom új osztálytársatokat, Madison Wonn-t. – mondja a tanárnő és felé mutat.

Mindenki egyszeriben felé fordul. Felemeli kezét és úgy int vissza a kíváncsi tekinteteknek. Alig láthatóan megcsóválom a fejem.

-    Ez az óra kész rémálom volt! – mondja ahogyan kilép az oldalamon az ajtón.

-    Kicsit sem. Mindig nehéz új diákként kezdeni. – mondom. Aztán meglátom Kira tekintetét, a többiekkel. Oda kéne mennem, de vele vagy nélküle? Vele. Az én elméletem szerint: Több szem többet lát, és több galibát csinál. Most pedig pont ez kell nekünk. – Gyere, bemutatlak a csapatomnak. – mondom és a csuklójánál fogva odavezetem a többiekhez. Kira szeme elkerekedik, mikor az oldalamon vele elindulok feléjük. A többieké pedig akkor, mikor odaérek. – Szóval? – kérdezem tőlük, mikor odaérek.

-    Hát, tudod, beszélnünk kéne arról a projektről, amiben segítesz. – próbál burkoltan célozni a Nogitsunére. Éppen mondanám, hogy felesleges, amikor Lydia beelőz.

-    Scott! Ne csinálj magadból ennél is nagyobb hülyét! Ő egy vadász! – magyarázza meg nekik.

-    Óóó, akkor minden érthető. – mondja egy kicsit zavarban. Meglepő, hogy nem utálattal kell beszélnem vele. Megbékéltem a helyzettel, hogy megpróbált megölni minket. Ki hinné, hogy a legnagyobb ellenségedből lesz a legmegbízhatóbb szövetségesed? Én nem, de bebizonyosodott, hogy bízhatok benne. – Akkor, a Nogitsune újra feltűnt. De nem Stiles testében.

-    Egy Nogitsune? – kérdez vissza Madison.

-    Olyan, mint én és Sean. Csak gonosz. – magyarázza meg Kira. De jó, hogy helyettem válaszolnak. Pont azt mondják, amit én akarok. Kezd kicsit ijesztő lenni.

-    És hol? Kit akar? – szólalok meg végre.

-    Ez a kérdés. Egy nagy probléma. Nagyon nagy probléma. – hangsúlyozza Aiden.