17/2. rész

Az első két óra szokásosan megy, de amikor a harmadik órám lenne, lepődöm meg. Egyezik az óránk Lydiával, az ikrekkel és Dannyvel. Egyikőjük sincs a láthatáron. Senki nem hallott róluk semmit. Egyszerűen felszívódtak. De nem szokásuk ezt csinálni. Valami nagyon nem a tervek szerint alakul. A negyedik órán erősödik a gyanakvásom. Most Scottal, Allisonnal és Madisonnal lenne közös órám, de ők is eltűntek. És így megy a többi órán is. Se ikrek, se vadászok, se farkasok. Még Kirának, Dannynek és Lydiának is nyoma vész. Stilesszal az óráim pedig nem egyeznek, így őróla nincs tudomásom. De úgysem sokat volt mostanság suliban, mért most kezdené el? Mintha egyszerűen leléptek volna a térképről. Valami nagyon nincs rendben.

Hazaérve ugyanaz az üresség fogad. Julie, akinek rég itthon kéne lennie, eltűnt. Se cetli, se üzenet. Mi van ma mindenkivel? Talán Derek és Peter tud valamit, esetleg ott vannak a többiek is. Bepattanok a kocsimba, és elhajtok a lakásukig. Belépve a felszereltség-hiányos térbe senkit nem találok. Használom a hallásom, de semmi. Kisétálok a ház erkélyére és egy jó nagyot üvöltök az éjszakába. Azután figyelek, de a választ elfújta a szél. Szélcsendben. Még egyszer üzenek nekik, de megint semmi. Felizzanak a szemeim és automatikusan egy villámot képez a kezem. Végigszánt a város felett, amire egy halandó ember is felfigyel, akkor egy farkas nem? De ez sem, mint minden más sem válik be. Na, ez már biztosan nem egy hülye tréfa. Eltűntek. Aki bármit is tudhat, az Deaton vagy Miss. Morrell lesz. Deatonhöz megyek először. Biztosra merném venni, hogy már Miss. Morrell is ott van. Kisietek a házból, beszállok a kocsiba és elhajtok az állatorvosi rendelőig.

Pont akkor találkozom Miss. Morrellel is. Ő éppen akkor száll ki a kocsijából, amikor én behajtok a parkolóba.

-    Te voltál az ugye? – kérdezi, amint becsukom a kocsi ajtaját.

-    Igen. – válaszolom.

-    Miattuk? – kérdezi Deaton az ajtónak támaszkodva. Bólintok. – Gyertek! – mondja és besétál az épületbe. Miss. Morrell utána lép be az épületbe, végül pedig én. Mindketten hallgatnak. Az ilyen helyzeteket viszont nem kedvelem.

-    Elárulná végre valaki, hogy mégis mi a franc folyik itt? – akadok ki.

-    Eltűntek. Mindannyian. – nyögi ki végül Deaton.

-    Igen, ezt én is észrevettem.

-    Meg kell találnod őket! – utasít Marin és jó erősen megszorítja a csuklómat.

-    Hogyan találjam meg őket? – kérdezek vissza.

-    Meg tudod találni őket, ha akarod. Csak te vagy képes rá. Használd az érzékeidet! – válaszolja.

-    Maguk druidák, nem tudnák valamiből megjósolni, hogy hol lehetnek? – kérdezek vissza és mikor a szorítása kezd fájdalmas lenni, elrántom a karom. Jó sok erő szorult belé.

-    Druidák vagyunk és nem varázslók! – fakad ki Deaton is.

-    Akkor legalább segítsenek! – mondom. Deaton beszalad a vizsgálóba és kihoz pár üveg port.

-    Tessék! Ezek védőporok. Tudod hogyan kell használni, ugye? – néz rám kérdőn. Mikor bólintok, Marin folytatja a mondandót.

-    Használd a szaglásod, a hallásod és az eszed! – utasít. Akkor világosodom meg. A seriff talán segíthet. – Ha pedig elakadnál, akkor hívj és segítünk.

-    Köszönöm! – mondom és kilépek az ajtón. Első lépésként el kell jutnom a seriffhez.

Beülök a kocsiba és elhajtok a seriffhez. Vagyis a rendőrségre. Azonnal odaszáguldok az asztalához.

-    Eltűntek. – nyögöm ki.

-    Kik? – kérdez vissza.

-    Scott, a többiek. – válaszolom. Mire feláll a székéből.

-    Mennyit tudsz? - Behunyom a szemem és mikor kinyitom, már világít. Kicsit hátraugrik, amitől kihuny a szemem fénye.

-    Ez elég lesz? – kérdezem.

-    Bőven. Miben segíthetek? – kérdezi, aztán kikiált a helyettesének.

-    Igen? – lép be Parish.

-    Mennyire jó a rendszerük? Meg tudná keresni, hogy hol vannak hangszigetelt szobák? – kérdem felé fordulva.

-    Azt hiszem, igen. – mondja és kilép az irodából.

-    Bízhatunk benne? – kérdezem a seriff felé fordulva.

-    Semmiről nem tud. – válaszolja. Sóhajtok, amikor felkiált.

-    Megvan! – szól Parish, mire kirontunk az irodából. Egy számítógépes térképen találta meg az egészet. Pontosan öt pont van rajta. Egyszerre szólal meg a nyomtató és a telefonom. Felkapom a telefont és kikapom a térképet a nyomtatóból, mikor végzett.

-    Hány helyen lehetnek? – kérdezi Ms. Morrell. Mivel visszhangzik az egész, gondolom ki van hangosítva a telefonja.

-    Öt. De nincs annyi időnk, hogy az összeset megnézzük. – nyögöm ki végül.

-    Gondolkozz Sean, milyen jelek voltak? – kérdezi Deaton. Kezdem megutálni ezt az egyszerre-egymásután-beszédet.

-    Fény. Hova nem tud ezek közül bejutni a fény? – kérdezem a helyettestől.

-    Hát… Nézzük csak. – mondja és tüzetesebben átnézi a gépét. – Csak egy ilyen hely van. A régi bank széfje. – Helyeslően bólogatok, közben pedig megtervezem az útvonalat. A biztonság kedvéért magammal viszem a térképet. Biccentek és eltűnök a térképpel együtt.

Kisétálok a rendőrségről és beülök a kocsiba. Hamar sikerült elintéznem. Rálépek a gázpedálra és alig öt perc alatt ott vagyok. Azért sietek, hogy odaérjek, mielőtt a farkasoknak telihold-megrovása lesz. Nem szeretnének a többiek ott lenni velük. Amikor leparkolok az épület előtt, egy másik kocsi gördül be mellém, amiből a két druida száll ki. Honnan tudták, hogy ide fogok jönni? Akkor veszem észre az autóm tükrén az apró kis jeladót. Deatonnek rendelkezésére áll az ilyesmi cucc, biztos elterelték a figyelmem és rárakták. Eszesek, meg kell hagyni. Bemegyünk az elhagyatott épületbe, és felsietünk a széf szintjére. De aztán ott megtorpanunk.

Három pasas és ugyanaz a nő áll velünk szembe, aki a múltkor elrabolt.

-    Azt hittem, gyorsabb leszel. – tűnődik el a nő.

-    Mit akar? – kérdezem tőle.

-    Téged. – közli egyszerűen és egy apró mozdulattal int a segédeinek, hogy kapjanak el.

-    Mennyire tudnak harcolni? – kérdezem a druidáktól.

-    Valamennyire. – szólal meg Marin.

-    Remek. – mondom.

Abban a pillanatban érnek ide a pasasok. Az egyik ököllel akar nekem behúzni. Idejében elhajolok előle és elkapom a csuklóját. Aztán jól hasba rúgom. Lendületből fordulok meg és elvágom a másik nyakát az újonnan szerzett késemmel. Nem új, mert eddig is a nadrágom takarásában volt. Sikerül visszaszorítanom őket a széf elől.

-    Nyissák ki! – utasítom Deatont.

Átlendülök a korláton, és mivel az erkély elkanyarodik, mögéjük tudok kerülni. Átugrom és mögöttük vagyok. Ők is követnek a szemükkel, de azzal a lendülettel az egyikőjük térdhajlatára ugrok. Mikor hátrabicsaklik a feje, még egy jó erőset rántok az állán. Nem szeretem megölni az embereket, de ha az életemről van szó, akkor könnyen elintézem őket. Még egy van. Mikor nekem jönne, a vele ellenkező irányban csinálok egy cigánykereket. Jól állon rúgom, amitől az egyensúlyát elvesztve tántorodik hátra. Mikor a lábaim földet értek, és felé fordultam, meglendítem a jobb lábam, ami eltalálja a vállát és jó nagyot lök rajta. Kiesik a korláton. A nő felé fordulnék, de felszívódik.

Visszasétálok Deatonékhez, akik még mindig a széffel bajlódnak. Látom, hogy nem fog menni. Odasétálok az ajtóhoz és bekiáltok Kirának.

-    Kira! Hallasz? – kérdezem és a fülemet az ajtóhoz tapasztom.

-    Igen. – hallom a választ.

-    Akkor villámmal sújts le az ajtóra. Ne hagyd abba. Rendben?

-    Igen! – válaszol. Elhúzódok az ajtótól. Elviszem onnan Deatont és Marint, amikor felbukkan megint az a nő. A széfajtó túloldalán áll. Integetek neki, mire felém indul, én pedig egy villámot adok az ajtónak.

A két villám eddig is kiütötte egymást, és most sincs másként. Mikor a villámom elhagyja a kezem, nekipréselődöm a falnak. Fél másodperc múlva kirobban az ajtó a helyéről, sok darabra szétesve, és a vadászt is elsöpörve az útból. Ő is lezuhan egy-két emeletet. Benézek a nagy lyukon. Mindannyian ott vannak. Megkötözve. Legalábbis a kezük és a lábuk. Először Mikaylát, Juliet és Kirát szabadítom ki, aztán a farkasokat. A többieket a többiek eleresztik.

-    Na, ugye? Mégsem olyan könnyű egy egész várost megmenteni? – nézek gúnyosan Mikaylára…