20/2. rész

Ott van az ágyamon egy levél. Először fel sem tűnik, de ahogyan közelebb megyek, már távolról kirí. Felveszem, és jobban megnézem. Nekem címezték. Egy bizonyos Edwincae Bliahwisionn. Ki? Nézem meg tüzetesebben. Vagy nem tud írni, vagy direkt így írta. Mint látom minden második betű kicsit meg van döntve. Ha pedig azokat egybeolvasom, kijön, hogy Dice Lawson. Dice! Tudhattam volna, hogy az ausztrál levelező társam. Nagyon szereti a rejtvényeket, de ennyire? Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem veszélyes a levél tartalma, óvatosan kinyitom. Egy repülő jegy van benne, és egy jó hosszú üzenet. A levet ledobom az ágyra és leülök, hogy elolvassam. Kihajtogatom a gondos összehajtott kis levelet, és nekikezdek az olvasásához.

Kedves amerikai levelezőtársam, azaz Sean!

Szeretném, ha végre találkoznánk. Ezért küldtem a levéllel egy repülőjegyet. A Los Angeles-i repülőtéren beváltható. Mivel nemsokára úgyis nyári szünet lesz mindkettőnk iskolájában, gondoltam ez a megfelelő alkalom. A többit majd megbeszéljük, ha földet értél.

Remélem, nemsokára láthatlak!

Ausztrália, Queensland, egy nappal korábban.

Dice

Ennél sejtelmesebb levelet nem is írhatott volna. Szóval azt akarja, hogy látogassam meg? Azt hiszem, egyszer van egy ilyen lehetőség az életben. Ha nem élek vele, talán soha többé nem fogok. Először is Los Angeles. Durván 200 mérföld. Te jó ég! Először meg kéne beszélnem Julie nénivel. A többi miatt ráérek később aggódni.

-    Julie néni! – lépek ki a szobámból.

-    Igen, Sean? – kérdez vissza az irodájából.

-    Elutazok Ausztráliába. – Sétálok be az irodájába és mondom ki kerek perec. Feláll az apró fotelból és mérgesen elkezd kiabálni.

-    Miért? Mikor? És honnan van rá elegendő pénzed? – sorolja a kérdéseket.

-    Mert egy ausztrál levelező társam megkért, hogy menjek el. A jegy tanulsága szerint a suli évzárója utáni napon hajnalban. És elpostázta a jegyet. – hadarom el a válaszokat és odanyújtom neki Dice levelét.

-    De a suli évzárója két nap múlva lesz. – képed el. – Hogyan akarsz odaérni Los Angelesbe? – kérdezi és visszaül a foteljébe.

-    Egyszerű. Amint vége a suli évzárójának, hazajövök a cuccaimért és elfutok L.A.-ig.

-    Az kétszáz mérföld! És ráadásul hegyekben! Meghibbantál? – áll föl megint.

-    Nem! Majd az utak mentén megyek. Nálam lesz a GPS és tudunk beszélni telefonon. Nem lesz semmi bajom. – nyugtatom meg.

-    De Ausztráliában sok veszélyes állat él! – próbál lebeszélni továbbra is. Eltökéltem, hogy elmegyek és meglátogatom Diceot.

-    Igen. De a bennem élő farkas leküzdi a mérgeket.

-    Jó! Legyen. Menj! – adja végül fel.

-    Köszönöm! – mondom és jó szorosan átölelem.

Jól mondta. Alig pár napom maradt bepakolni az útra. Egy jó nagy táskát teletömtem a legszükségesebb cuccaimmal. Nem szándékozom olyan sok mindent vinni. Amint vége van az évzáró ünnepségnek, hazasietek, átveszem a futó ruhám és kiballagok a táskával a hátamon az udvarra. Már a többiek is ideértek. Mikayla, Lydia, Danny és még sorolhatnám, de úgyis mindenki tudja, kikről van szó. Egy-egy érzelmes ölelés és pár „Jó utat!” köszöntés lesz tőlük az útravalóm. Intek nekik az erdő széléről és elindulok az országút menti erdőkben.  A többiek a város határáig kísérnek és mikor magam mögött hagyom, közösen felüvöltenek.

Soha nem hallottam még ilyen fájdalmas üvöltést, de nem is akarom többé. Túl sok fájdalom vegyült belé.

…