10/1. rész

A suli. Nappal sem kedvelt elfoglaltságom, pláne éjjel. Az meg még rátesz egy lapáttal, hogy nem vagyok egyedül. Valami üldöz. Egy szörny. Szörny, mert nem farkas, Kitsune vagy kanima. Nem, ez egészen más. Egy valódi szörny. Futok a folyosókon, egy-egy csellel, hogy ne tudjon elkapni. Párszor sikerül becsuknom a termekbe, de valahogyan mindig kiszabadul. Sajnos nem sok esélyem van ellene, sokkal gyorsabb nálam. És jobban trükközik. Annyira jól trükközik, hogy megvárja, míg elfutok a leshelye mellett, és máris kirántja alólam a lábamat. Aztán, mint tegnapelőtt Peter, rám mászik. Én megrázom, de észre se veszi. Immúnis rá. Az pedig nem lehet. A képembe morog, aztán meglendíti a fejét, hogy elharapja a torkom…

És akkor ülök fel az ágyon. Eltelik pár másodpercbe, míg felfogom, hogy csak egy álom volt. Egy iszonyú rossz rémálom. A kezemmel megtapogatom a nyakamat. Fej, nyak, sértetlen ütőér, pulzus. Hangosan kifújom a levegőt aztán visszadőlök az ágyamra. Miért kísértenek rémálmok? Ráadásul ilyen gyakorisággal. Alig alszom valamit minden éjjel.

Ledőlök és elnézek az ablak felé. Éppen akkor, mikor az elkezd felfelé vándorolni. Egy kéz segítségével. Bal kezemmel elkezdek tapogatózni a szekrényemen, míg a kezembe nem akad a nyílpuskám. Lecseréltem a pisztolyt. Sokkal nagyobb sérülést okoz egy nyíl, mint egy golyó. Az ablakra szegezem, és várom, hogy belépjen az illető rajta. Nem várakoztat meg, azonnal belép rajta. Megvárom, míg teljesen belép, aztán mikor nem figyel, bekapcsolom a jó látásom és megnézem, hogy ki az. Danny.

-    Danny? Mit csinálsz? – kérdezem és felülök megint az ágyamon.

-    Fenn vagy? – kérdez vissza.

-    Igen. – válaszolom unottan. – Mit akarsz?

-    Kikapcsolnád? – kérdezi, ahogyan jobban megnéz. A szememre céloz.

-    Nem, te is jól látsz és én is. Szóval, mit akarsz?

-    Csak figyelmeztetni. – mondja és az ágyam végéhez sétál.

-    Mire? – kérdezem értetlenül. A rémület végigfut az arcán, és csak dadogva, de kimondja.

-    Arra! – mondja és a fejem fölött kimutat az ablakon.

Reflexből fordulok meg. És vajon mi áll az erdő szélén? Naná, hogy álmaim szörnye. Hosszú fekete bunda. Hosszú szőrrel borított végtagok. Vörösen izzó szemek, kilenc hosszú és fehér végű farok. Hosszú, éles karmok és fogak. Farkasfej és valamit tart a kezében. Egy villámgömböt. Felénk hajítja.

-    Földre! – kiáltom Dannynek és gyorsan kinyitom az ablakot.

Vele párhuzamosan egy villámot lövök a gömbbe. Ahogyan az a múltkor is Kirával, most is felrobban és a lökés ereje előbb őt löki be a fák közé, aztán engem, neki a szemközti falnak. Azonnal le is esek róla. Szerencsére pont, az ilyen esetek miatt, nincs a falon semmi. Tudtam, hogy eljön még ez a pillanat. Sérülésem nincsen, ami jó jel. Felugrom az ágyra és kinézek az ablakon. Se híre, se hamva.

-    Mondd, hogy te is láttad! – utasítom Dannyt és segítek neki felkelni a földről.

-    Láttam. De mégis mi volt ez? – kérdezi.

-    Nem tudom. De nem akarhatott jót. – mondom felé fordulva.

-    Nagy kérés lenne, ha itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok vele találkozni.

-    Nem, de hogyan kerülsz ide? – kérdem aztán felállok.

-    Hát, hallottam egy koppanást az ablakomnál. Kinéztem és az ablakpárkányra egy nyíl volt tűzve, egy cetlivel. Azt írta: „Szólj Seannak. Most!”. Aztán eljöttem. Ide, hogy szóljak.

-    És nem tudod, hogy került oda?

-    Fogalmam sincs. Szóval akkor maradhatok? – kérdi.

-    Igen. Vagy a vendégszoba, vagy a nappaliban a kanapé. Te választasz! – mondom, és rá nézek. Meglátom a szemében azt a fajta csillogást. Ismerem, és tudom, mit jelent. – Eszedbe se jusson! – fenyegetőzöm, mire kiugranak a karmaim is.

-    Vendégszoba. – közli egyszerűen a karmomra meredve. Kivezetem a szobámból, egészen a vendégszobáig. Ami a szomszéd szoba. Kitárom előtte az ajtót és felkapcsolom a lámpát. Megvárom, míg belép és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán én is visszamegyek a szobámba. 

9/3. rész

Mit is mondjak? Ja, azt, hogy miután a doki betoppant, el kellett mennem vele a rendelőbe. Hogy, miért? Nem tudom, most lépünk be. Nem lennék meglepve, ha csapda lenne. Túl kiszámítható. Mindenesetre visszahozom a kikapcsolt sokkolásom. Nem is hiába. Ahogy a rendelőbe, vagyis annak hátsó, orvosi szobájába érünk, egyből meglátom Scottot és Isaacet. Nem örülök a találkozásnak.

-    Mit akar tőlem doki? – kérdezem.

-    Tudod, Sean, a Kitsunék és a vérfarkasok soha nem voltak jó barátok. Ha aztán valahogy mégis sikerült barátokká válniuk, akkor kivételes esetekben jöhetnek létre az olyanok, mint te. Félig farkasok, félig Kitsunék. Sokkal erősebb vagy, mint egy átlagos Kitsune, vagy egy átlagos vérfarkas. Sokkal több lehetőség van benned, mint hinnéd. És én azt akarom, hogy tudd használni ezt az erőt. Nem te vagy az egyetlen különleges lény, aki ebbe a városba jött. Főleg mostanság. Ha nem tudnak a képességeid kiforrni, nem tudsz majd megbirkózni velük.

-    És mit akar? Mit tegyek?

-    Tanuld meg uralni a képességeidet. – szól közbe Isaac. Felé küldenék egy villámot, de mégsem teszem. Attól függetlenül nagyon is idegesít a jelenléte.

-    És akkor esetleg, nem fogok végezni veled. – jelenti ki Scott büszkén. A statikusság megvan, a karmok kiugrottak, a szemem is színt vált, teszek egy lépést feléjük. Ők meg egy lépést hátra.

-    Hé, hé, a rendelőmben nincs harc, rendben? – áll közénk Deaton. Szúrósan méregetem, aztán a szemem fénye kihuny, a karmaim pedig visszahúzódnak.

-    És mit akar? Mit tegyek? – kérdezek vissza.

-    Először is. Próbáld türtőztetni magad. – int óvatosságra.

9/2. rész

-   Tehát, ne arra koncentrálj, hogy hogyan ugorj a torkának, hanem, hogy túljárj az eszén! – tanítom Petert és külső szemlélődőként Dereket is harcolni.

Ja, igen. Náluk vagyok. Mostanság, mióta megbékéltek a helyzettel, hogy a rokonuk vagyok, általában itt töltöm a szabadidőmet. Főleg azért, mert Peter tapasztalatát és tudását hallgatom. És a kérdéseimmel az idegeire megyek. Ez kicsit kárörvendővé tesz, de elég röhejes, amikor kiborul. Derekkel általában harcolni szoktam. Vagyis gyakorolni. És általában én nyerek. Hiába tanítom, hogyan harcoljanak, sosem hallgatnak rám. Ezért is győzök olyan könnyedén.

-   Kezdhetünk még ma, vagy megvárod, míg megöregszem? – kérdezi.

Kiugrasztom a karmaimat, ami megállapodásunk szerint a „kezdhetünk”. Ő is megnöveszti őket, és megpróbál nekem támadni. Meglendíti a karját és felém ugrik. Elhajolok az ütése elől és a hátam mögé kerülve jó erősen megrúgom a térdhajlatát és megfordulva a nyakát a kezemmel a földre szorítom.

-   Mondtam valamit, de te neked eszed ágában sincs megfogadni? – kérdezem dühösen.

-   Naná, hogy nincsen. – mondja még mindig a földön fekve. Visszahúzom a karmaimat és felállok.

-   Derek? Nincs kedved egy kis gyakorláshoz? – kérdezem felé fordulva.

-   Bocs, most nincs, mennem kell. – mondja, és elsurranva mellettem kilép a lakásból.

-   Nos, Peter? Még egy menet? – kérdezem az asztalnak támaszkodva. Addigra ő is felkecmereg a padlóról.

-   Én nem értem. Hogyan tudsz ilyen könnyen legyőzni? – kérdezi az asztal mögé sétálva.

-   Úgy, hogy nem az a szlogenem, hogy „a legjobb védekezés a támadás”, hanem „a legjobb támadás a védekezés”. – mondom, miközben megfordulok.

-   Ennyi? – kérdez vissza.

-   Ja, nem, a test gyengepontjaira támadok. – mosolygom rá. – Sokkal könnyebben leteríthető az ellenfél, ha tudjuk hova kell ütni-rúgni.

-   Ennyi? – kérdezi megint.

-   Igen, ennyi. Nemhiába adok tanácsokat neked. Még a könyvek is jobban harcolnak nálad.

-   Ez sértés! – néz rám dühösen.

-   Sértés? Ugyan! Inkább dicséret! – közlöm mosollyal az arcomon.

Jó dolog idegesíteni. Átugrik az asztal fölött, engem is magával sodorva. Én ütközöm jobban az alattunk lévő betonba. Legalábbis keménységre az. Farkas fogakkal és világító szemekkel találom szembe magam. A leheletét is érzem. Blahh. 

Azt akarja mondani, hogy ne húzzam ki nála a gyufát. Hát jó, nem a húzom ki a gyufát. Öngyújtót használok. Felkelnék, de teljes súllyal rám nehezedik. Le kell operálnom magamról. A szemem borostyán színűvé válik, és a testem feltöltődik elektromossággal. Amint a bőröm feltöltődik, ahol hozzám ér, ott csípésre kell számítania. Nem is csípésre. Nem. Megrázza az áram. 

Nem mértem még le, mennyi energia áramlik bennem, de nem is kell. Hozzávetőlegesen elég annyi, hogy egy vérfarkast simán kábulatba vigyen. Alig tíz másodperc alatt. Nem vár addig és leugrik rólam. Jól teszi. Megtanultam, mikor kell eltüntetnem a sokkolást és mikor kell visszahozni.

-   Ez nem fair! – kiálltja. – Ne használd ellenem ezt a képességed!

-   Mért ne tenném? – kérdem és felállok a földről.

-   Mert akár ölni is tudsz vele. – szólal meg mögöttem egy hang. Rögtön felismerem. Dr. Deaton az.

-   Helló doki! Mi járatban? – kérdezem felé fordulva.

9/1. rész

-    A Kitsune és a Banshee. – állapítja meg Peter, amikor belépünk a lakásukba. Ez lenne az? Meg kell mondjam, nagyon rossz előérzetem van és abban is kételkedem, hogy nem csapda.

-    Szóval, ő tanít, hogy legyél banshee? – kérdezem Lydiától.

-    Úgy van. – mondja és megindul a szoba túloldala felé.

-    Akkor… Tudod, mit kell tenned. – mondja Peter, mire Lydia elővesz egy hengert, kinyitja, és az asztalra borítja a tartalmát.

Karmok. Karmok? Ami még inkább meglepetést okoz, hogy nekihajítja őket az egyik gerendának. Aztán közelebb sétál hozzá és figyel. Ha jól sejtem, hangokat hall, amit én nem, de ez azért is lehet, mert nem vagyok banshee. És nem is akarok az lenni. Így is elég bonyolult a családfám, nem kell rá még pár csavar. Én is fülelek, de még mindig semmi.

-    Na? – sürgeti Peter. Hirtelen haragú, kirobbanó egyéniség. Már értem miért engem hívott el Lydia magával. Közelebb sétálok hozzájuk, hogy szükség esetén megsüthessem Petert.

-    Te nem csak Dereknek és Corának vagy a nagybátyja. – szólal meg végre Lydia.

-    Jó, jó, tudom, hogy Malia a lányom. – rizsázik itt, aztán pár másodperc után leesik neki a tantusz. Pontosabban 8 után. Számoltam. – Tehát, van még egy testvérem.

-    Csak volt. – szállok be én is. – Az apám neve is Hale volt. És volt egy Peter nevű testvére. – mondom ki könnyedén.

A meglepett arcát csak ahhoz tudnám hasonlítani, amit Lydia és Danny vágott, mikor az ikrek csatlakoztak hozzánk. Ez is olyan, leesett áll, dülledt szemek, görnyedt hát, és mindjárt a padlót fogja.

-    De, akkor miért nem emlékszem rád? – kérdezi Peter, miután rendbejött a csodálkozás után.

-    Mert az apja és Talia nem lehettek jóban. Amikor pedig törölte az emlékeidet, ezt is elvette. Nem akarta, hogy tudd, hogy él. – száll be Lydia is.

-    És most hol van? – kérdezi Peter tőlem.

-    A föld alatt. – válaszolom burkoltan, aztán kifejtem mit is akarok ezzel mondani. – Mint mondtam, meghalt.

-    És én erről mért nem tudok? – kérdez vissza.

-    Évekig elmegyógyintézetben voltál, aztán meg meghaltál, aztán visszajöttél és senki még csak a létezésedről sem tudott.

-    Gyere ide öcskös! – mondja, aztán átkarol. Nem akarok hozzáérni a kezemmel ezért, csak hagyom, hogy szép lassan megfojtson.

-    Hogy mi? – üvölti az ajtóban Derek. Nem tudom, mi okoz neki nagyobb meglepetést, az hogy itt vagyok vagy, hogy az unokatestvére „lettem”.

-    Volt egy testvére Taliának, – mondja Peter miután elengedett. – akiről még te sem tudsz. És ő – mutat rám – az ő fia. Tehát te technikailag és gyakorlatilag az ő unokatesója vagy.  – mondja Peter, mire Derek is olyan képet vág, mint percekkel ezelőtt a nagybátyja. Annyi különbséggel, hogy ő padlót fog. Fogna, ha Peter el nem kapja.

-    Tehát, te a rokonom vagy? – kérdezi megdöbbenve. Csak bólogatok. Érdekes pillanat. Egy család különböző tagjai egymásra találnak. Aminek van aki örül, és van, aki nem.

8/2. rész

-    Lehet. Apának volt két testvére, Talia, aki meghalt és Peter, aki… - most ugrik be, hogy egész eddig a nagybátyám ellen harcoltam.

-    Te jó ég! – kerekedik ki mindkettejük szeme. – Ez nem lehet igaz! Te Peter unokaöccse vagy?

-    Nagyon úgy fest. – sóhajtom.

-    De akkor gyorsabban kéne gyógyulnod. – vonja le a következtetést Aiden. Jó a logikája.

-    Igazad lehet, de én kétlem. Kitsune vagyok, nem pedig vérfarkas. Elvileg. – vágom rá. Bár, ha anyai ágon kitsune vagyok és apain pedig vérfarkas. Megvan bennem a képesség, csak nem hajlandó előmászni. Egy farkas harapás talán előhívná, de nem akarok még egy heggel többet. Ennyi is elég.

-    De félig vérfarkas is. – érvelnek tovább.

-    Nem mondtam, hogy nem, de még nem jött elő és nem tudom, hogy miképpen működik. Ilyet még a tapasztalt nagybátyám sem látott életében.

-    Attól még gyorsabban gyógyulsz. Egy Kitsune nem tudná ezt megtenni. Nem beszélve a kiugró karmokról. Benned van a farkas, csak hagynod kell, hogy előtörjön.

-    Akkor most valamiféle hibrid vagyok? Remek. Örülök, mint mókus az erdőtűznek.

-    Nem így értettük. Mindegy, nem borzoljuk tovább az idegeid. Leléptünk. – mondják és kiugrálnak az ablakon.

Mindenki ezt a kijáratot használja. Még én is. Aminek Julie néni nem nagyon örül. Anyáskodik felettem, holott anyám testvére. Soha nem volt gyereke és rajtam kísérletezik, én meg hagyom neki. Csak az bosszant, hogy titkolnom kell előle ki és mi vagyok. Viszont, ha anyám kitsune volt, és ő a testvére, lehet, hogy ő is az. Elmondhatnám neki. Próba cseresznye... Szerencse.

-    Julie néni. – szólok neki, leérve a lépcsőn. Tulajdonképpen 5 nap eltelt, mióta elhatároztam, hogy megkérdezem. Addigra rendbe jött a lábam is.

-    Igen, Sean? – kapja fel az asztaltól a fejét. Kibököm kerek perec.

-    Hallottál már a Kitsunéről? – kérdezem tőle. Erre ő izgatottá válik és magában beszél. Biztosan tud valamit.

-    Most? Most jött el az ideje? Nem tudom mit kéne tennem. – beszélget magában. Ügyet sem vet arra, hogy én itt vagyok. – Igen hallottam róla. – mondja és feláll az asztaltól. – Gyere! – mondja és fellépdel a lépcsőn.

Készségesen követem az irodájába. Vagyis azt hittem, az irodája. Tulajdonképpen az is, tele könyvekkel, papírokkal, számítógéppel és minden mással. Mivel az épület sarkán helyezkedik el és a déli oldala teljes mértékben egy nagy üvegfal, ami fényt ad a nagy szobának és a nap sugarai miatt mindig meleget is. Ért a lakás berendezéshez. Nem is csoda, hiszen az a szakmája. Vagy munkája. Tudom is én. Lekap egy könyvet a nagy könyvespolcok egyikéről és lecsapja a szoba közepén elhelyezkedő asztalra.

-    Ebben van minden, amit a Kitsunékról, vagyis a családunkról tudnod kell. – mondja és helyet foglal az egyik széken.

-    Tehát akkor te is Kitsune vagy? – kérdezem miközben én is helyet foglalok az egyik székben és magam elé veszem a könyvet.

-    Nem, vagyis nem teljesen. Én soha nem tudtam villámot vagy tüzet csiholni. Attól még Kitsune családból származom. Azt anyukád mindig jobban tudta.

-    De Julie néni, nem csak villám és tűz Kitsunék léteznek. Vannak óceán és levegő Kitsunék is. Ezt neked kéne a legjobban tudnod.

-    Igazad lehet.

-    Még sosem próbáltad? – kérdezem meglepődve. Az, hogy Kitsune, csak még egyet dob a csodálkozásomon. Ennyi év anélkül, hogy kereste volna.

-    Még soha.

-    Akkor ideje lenne elkezdeni, nem gondolod? – kérdezem sejtelmesen.

-    Julie néni, azt már tudom, hogy anya, te és én is Kitsunék vagyunk, de mit tudsz apuról? – kérdezem. Azt már kiderítettem, hogy farkas volt, vagyis sejtem, de nem lehetek biztos benne.

-    Hát, kicsim, nem sokat. Azt tudom, hogy eredeti Beacon Hills-i volt, de azt nem, hogy mi volt. Annyit még tudok, hogy a vezetékneve Hale volt. – válaszolja és hátradől a széken.

-    És voltak testvérei, vagy rokonai? – kérdezősködöm tovább. Bár tudom az igazságot, lehet, hogy olyat tudok meg, amit eddig nem is tudtam. De egész eddig miért nem szólt egy szót sem arról, amik vagyunk.

-    Hát, ha jól tudom volt egy testvére P betűvel kezdődött a neve. Paul? – próbálgatja a neveket. Ha nem segítek végigmegy az összesen.

-    Peter? – javasolom a nevet. Én ugyan tudom, hogy ki ő, de kétlem, hogy ő is sejtené. Sajnos személyesen is ismerem.

-    Igen. Peter. Így hívták. Ha jól tudom, még mindig itt él. Valahol. – néz ki az ablakon. Mintha valakit keresne. A délutáni nap utolsó sugarai még besütnek az ablakon és megtörnek az üvegen. Lehet, hogy azt nézi. – És volt egy másik testvére, aki meghalt, de az ő fia is itt él. Dereknek hívják. Szerintem találkozhattál már vele. – mondja és visszafordul felém.

-    Igen, mintha rémlene valami. – sütöm le a szemem.

-    Légy velük óvatos, Sean, nem olyanok, mint mi. Veszélyesek. – mondja.

-    Rendben, Julie néni. – mondom és kimegyek először csak az irodából, majd a házból is. 

8/1. rész

A meglepettség kicsit enyhe kifejezés arra, milyen képet vágtak a srácok, mikor megmondtam, hogy az ikrek a mi oldalunkon állnak. Leírni sem tudom, de elfelejteni biztosan nem fogom. Nem nagyon örülnek neki.

Ahogy annak sem, hogy eltörött a lábam. Igen, nem kellene annyit harcolnom. Úgy tűnik, eddig bírták a csontjaim. Ha karcolás vagy vágás lenne, hamar rendbe jönnék, de a csont? Az egészen más. Napokba telhet, mire összeforr. Nekem se és a többieknek sem könnyű elviselni.

-    Meddig kell feküdnöd? – kérdi Aiden.

Mondanom sem kell, hogy mióta a mi csapatunkban vannak, óvnak és védenek. Most igaz kutyáknak tűnnek. Legalábbis az én szememben.

-    Nem tudom. Napokig. Legkésőbb egy hétig. – válaszolom két sóhaj között.

-    Miért? – kérdezi most Ethan. Utálom, ha egyszer az egyik, másszor a másik beszél vagy kérdez. Azt meg még inkább, ha egyszerre beszélnek. Ráadásul azt sem bírom, hogy állandóan a nyakamon lógnak.

-    Mert nem gyógyulok olyan gyorsan, mint ti. Sajnos. – válaszolom.

Sőt inkább üvöltöm. Amennyit kérdeznek az idegeimre mennek. Szerencsére egy kis időre csendben maradnak. Aztán, ahogy körbenéznek, egyből talál valamit a szemük és rá is kérdeznek.

-    Ez mi? – kérdezik ketten és rámutatnak a medálomra.

Eddig is rajtam volt a nyakláncom és vele együtt a medál is, de amikor az orvos megvizsgált… Meglátta a hegeket az oldalamon, és megtiltotta, hogy bármi is érintkezzen a sebemmel. Így most félmeztelenül fekszem az ágyon. És a nyakláncom, ami eddig mindig el volt rejtve a ruhám alá, most szépen villog a nyakam körül.

-    Ez? Csak egy medál. Apámtól kaptam, mielőtt meghalt. – mondom és felemelem a hármas spirált ábrázoló medált. – Miért?

-    Mert ilyen tetoválása van Dereknek is. – mondják kórusban. – Hogy hívták apukádat? – kérdezi most Aiden.

-    William Hale. – vágom rá. Aztán amikor kimondom, lepődöm meg leginkább. Vagyis nem lepődöm meg, csak leesik, hogy a Derek Hale és William Hale közt a hasonlóság a családnév.

-    Akkor hogy lehetsz Anderson? – kérdi Ethan

-    Úgy, hogy anyám nevét vette át apám. Valami nagy megtiszteltetés miatt. És rám ragadt.

-    De akkor te apai ágon Derek rokona vagy. – állapítják meg közösen. 

7. fejezet

Hangokat hallok a kémia teremből. Lydiáét és Allisonét. Éppen beszélgetnek. Elképesztő, hogy a folyosó másik végéből is hallom. Ez is egyfajta Kitsune-képesség. Meg a gyorsaság, amit nemrégen fedeztem fel. Éppen terepfutás volt, amikor leelőztem mindenkit. Én, aki alig értek valamit a futáshoz. Kicsit rémisztő a változás. Mint annak idején Scotton, mikor farkas lett. Visszatérve az esethez, éppen rólam beszélnek. Hogy hogyan vettem észre, mikor sok minden másra is figyelhetnék? Valamiért a nevem hallatán, mindig a hang irányába fordulok, mintegy reflexként. Most is ez történt. Meg kell mondjam, már nagyon unom, hogy én vagyok az ilyen beszédek témája. Utálok hallgatózni is, de mivel az életem függhet tőle…

-    Túl veszélyes, Lydia, meg kell ölnünk. – mondja Allison. Sosem kedveltem ezt a lányt. Mivel azt hiszi vadász, könnyen túljár egy furfangos Kitsune eszén. Túl egoista.

-    Nem ölheted meg! – próbál védeni Lydia. Őt már kedveltem. Régóta ismerem és megvan az eredménye.

-    Miért nem?

-    Mert csak magát és a barátait védi!

-    Az nem jogosítja fel arra, hogy élve megsüssön! – száll be Peter is. Mostanság sokat jár be az iskolába. Ennek nem nagyon örülök.

-    Te mit tennél, ha Kitsune lennél és megpróbálnák megölni a lányod?

-    Ráadásul Danny is az oltalma alatt áll. – állapítja meg Allison.

-    De mégis miért? – kérdez Peter.

-    Van köztük valami? – teszi fel a kérdést Lydia is.

Ennél a kérdésnél rántom el a fejem. Eleget hallottam. Az, hogy megvédem az ilyen őrültektől még nem jelent semmit sem. Régóta ismerem és a legjobb haverom, de nincs köztünk semmi. Megrázom a fejem, nem mintha így ki tudnám verni belőle a gondolatokat.

-    Tudod, érdekes, hogy te végighallgatod az unalmas ecsetelésemet a rókákról. – mondja Danny az asztalnál ülve a könyvtárban.

-    Hiszen ismersz, imádok a rejtélyek végére járni. – válaszolom, miközben egy könyvet halászok le a polcról. Kicsit kínos magamról burkoltan beszélni, de egy idő után belejön az ember… vagyis Kitsune. Vagy mindkettő. Sikerül lehalásznom a könyvet és felkiáltok. – Ezt figyeld! – fordulok felé. Egy nagy róka-borítós könyvet mutatok fel, aztán odasétálok az asztalhoz elé dobom.

-    Mindent a rókákról? – olvassa fel a könyv címét. Én visszasétálok a könyvespolchoz, amikor észrevesz valamit. – Hé, Sean! – kiált fel, mire visszasétálok. – Ezt figyeld. Ugyanezt láttam én is. – bök a képre. Egy Kitsunét ábrázol. Szinte a teljes másomat. – Valamit írtak ide. De én nem tudom lefordítani.

-    Hadd nézzem. – jobban megvizsgálva rájövök, hogy japán írás. – Nézzük csak. – támaszkodom az asztalnak. – Kitsune. Egy rókaszellem. A legokosabb és legfurfangosabb szellem mind közül. Soha nem bízhatsz egy Kitsunéban. Soha ne becsüld le! Még a legokosabb embert is rá tudják szedni. – fordítom le a szöveg első bekezdését. Aztán folytatom. – A rókától színük, farkuk száma, és a két lábon járás képessége különbözteti meg. Az embertől pedig gyorsasága, ügyessége és elektromossága különbözteti meg. Ezek egyik napról a másikra jelentkeznek. Képesek villámot vagy tüzet képezni a semmiből.  Sok történet ravaszdi alakként mutatja be a Kitsunét, aki alakváltó képességével rászedi az embereket. Máshol azonban úgy festik le, mint hűséges őrzőt, barátot.

-    Szóval hűséges barát? Akit mondjuk régóta ismerek? – szakít félbe.

-    Igen, itt azt írja.

-    Akkor ki lehet? – szól Peter. Éppen az ajtót támasztja. Nem akarhat jót.

-    Danny, fuss! Menj! – utasítom és Peter elé állok. Danny elindul a könyvvel a kezében és a másik ajtón eltűnik. – Visszavágót akarsz? – kérdezem Petertől.

-    Ja, nagyjából. – mondja és kiugrasztja a karmait.

-    Akkor próbálj legyőzni, kutyus!

Nekem jön. Én is megindulok felé és az utolsó pillanatban sikerül átcsúsznom a lába alatt. Jó erősen megütöm a térdhajlatát. Az elektromosság is besegít abba, hogy térdre rogyjon. Aztán a hátamat a padlóra fektetve meglendítem a lábam, ami tarkón találja. Vagyis a cipőm orra. Aztán felugrok és kisétálok a könyvtárból. Bevetem a hallásom, hogy megtaláljam Dannyt. Ahogyan figyelek, az alagsorból hallom a hangját Scottéval együtt. És a feltámadt Peter akkor üt le…

Nem tudom, meddig lehettem kiütve. Pár percnél nem tovább. Felállok a földről és körbenézek. Sehol senki. Nem mintha sok ember lett volna itt eddig is. Most azonban már esteledik. Akkor elég jól kiütött. Van ennél fontosabb dolgom is. Meg kell mentenem Dannyt. Mostanra biztosan elkapták. Ezt bizonyítják az alagsorból jövő hangok is.

-    Most hova visztek? – kérdezi Danny.

Nekem ennyi bőven elég, hogy tudjam, bajban van. Megindulok az alagsorba vezető lépcsők felé, de már az első kanyarban beleütközöm valakibe. Az a valaki pedig Lydia. Ő is azért keres engem.

-    Meg kell állítanunk.

-    Gyere!

Mondom és levezetem a lépcsőkön. Én megyek elöl, a biztonság kedvéért. Én bárkit le tudok sokkolni. Nem kell sokáig mennünk, hogy megtaláljuk őket. Amint a lépcső utolsó fokáról is lelépünk, ott állnak tőlünk balra.

-    Engedjétek el! – mondom és megvillogtatom a szemeimet.

-    Sean, ne! – hagyja el Danny száját a mondat.

Ő nem lát a sötétben és ráadásul nem is ismeri fel a farkasok arcát, de én igen. Nekifutok és átrepülök a farkasok felett. Aident és Ethant egy csapásra sikerül lebénítanom és Petert is. Még jó, hogy nagy a terep. Aztán, amire én sem számítok, hogy Derek lefog hátulról. A nyakam körül a keze van és fojtogat. A vállam fölött hátranyúlok és megfogom én is a nyakát, aztán egy nagyot rántva rajta előrehajítom. Neki Isaacnek. Scott felé fordulok.

-    Egy rossz mozdulat és elvágom a nyakát. – mondja.

Akkor nézem meg jobban a helyzetet. Danny a karmai közt, mint én az előbb Derekében. Közelebb sétálok hozzájuk. Látom Dannyn, hogy legszívesebben gyomorszájba vágná. Bólintok, hogy csinálja. Meglendül a könyöke én pedig Scottnak. A kezeimmel kiszedem a szorításából az ártatlant és a homlokához érintem a kezem. Jó erős áramütést kap. De megérdemli.

-    Gyertek! – mondom és elvezetem Lydiát és Dannyt az alagsor kijáratához. Éppen a lépcsőnél vagyunk, amikor a két iker felébred, és felénk jön. Előszedek a zsebemből egy kis füstbombát és lehajítom eléjük. Őket pedig felterelem a lépcsőn.

-    Várjatok! Nem bántani akarunk titeket! – szólal meg Aiden. Most meg tudom már különböztetni a hangjukat.

-    Ja, persze, majd megvárjuk, hogy kiderüljön. – válaszolom vissza. És előreküldöm őket.

-    Tényleg nem! – mondja Ethan, mikor előkerülnek a füstfelhőből. Én még egyet ledobok a lépcső tetejére és a folyosó egyik elágazásában elrejtőzöm.

-    Hol vagytok? Beszélni akarunk. – mondja még mindig Ethan.

-    És mégis miről? – kérdezek vissza. A visszhang jól elrejt a hallásuk elől.

-    Elegünk van Scottból és ha nem bánod, csatlakoznánk hozzád. – mondja most Aiden. Ahogyan látom a lépcső tetejénél állnak.

-    Még indok?

-    Mert mindkettőnk szerelme veled van. – jelenti ki Aiden. Figyelem közben a szívverésüket és vagy nagyon jól hazudnak, vagy igazat mondanak. Előlépek a rejtekhelyemről.

-    Rendben. – egyezem bele. Abban a pillanatban mikor kimondom a szemükben feléled egyfajta tűz, ami jelzi, hogy ismét béták lettek. – Most pedig keressük meg őket! – utasítom.

Nem is kell keresni őket, úgyis tudom, hogy hol vannak. Az udvaron. Kinn ebből az őrültek házából. Komolyan, már én sem tudom, hogy hol áll a fejem. Kilépek a bejárati ajtón az ikrekkel az oldalamon. Danny és Lydia a kocsimnál várnak és igencsak meglepődnek, amikor meglátják őket.

-    Nyugi srácok, velünk vannak. – jelentem ki és odasétálok hozzájuk. 

6/2. rész

Lacrosse. Soha nem tartozott a kedvelt sportjaim közé. Tulajdonképpen aligha tudnék egyet is mondani. Kispadról nézve unalmas, játszani meg nem tudok. Marad a lelátó. Döntöm el és leülök Melissa mellé.

-    Nahát! Sean! Neked nem játszanod kéne?

-    Nem, senkinek nem tenne jót, másrészt pedig nem tudok játszani. Innen nézve érdekesebb. – mosolygom rá. Akkor veszem csak észre mögötte a seriffet.

-    És miért nem játszhatsz? – kérdez vissza.

-    Nyújtsa ki a kezét! – utasítom. Mikor megteszi, gyorsan hozzáérek a tenyeréhez. Kapkodva veszi onnan el. Őt is megrázza az áram. Érdekes módon én egyáltalán nem érzem.

-    Te rázol! – suttogja a fülembe.

-    Tudom. – suttogom vissza.

-    Ezért nem játszhatsz. – esik le neki hamar a tantusz.

-    Igen, bárkihez, akihez hozzányúlok, megráz az áram. Bottal meg pláne.

-    De most akkor mi vagy te?

-    Azt tudja, hogy mi a fia? – kérdezek vissza. Ha azt tudja és megtartotta eddig a titkot, akkor elárulhatom neki.

-    Igen, még én is tudom. – száll be a seriff is.

-    Akkor… én egy Kitsune vagyok. – súgom a fülébe. Nem akarom a többi néző orrára kötni. Ráadásul úgy, hogy bárki hallhatja, nem kell neki farkasnak lenni. Értetlenül néznek rám. Nem találkoztak még hozzám hasonlóval.

Próbálok figyelni a meccsre. Éppen akkor dob Scott gólt. Felnézek az eredményjelzőre. 6-6. És már nincs sok idő hátra a játékból. Éppen az ellenfélnél van a labda. Céloz és lő. Lehet, hogy egy ember nem venné észre, amit én, de a közelben sőt már fellettünk is beborult az ég. Mivel már láttam nem is egy villámot a közelben, hamarosan ideér a vihar. Addigra vége is lesz a meccsnek. A vihar széle éppen a pálya fölött van. Lassított felvételen látom az egészet. Danny nem tudja kivédeni, de nem hagyok ekkora előnyt a másikaknak. Nem hagyom, hogy legyőzzenek minket. Ösztönösen rándul meg a kezem és a felhőkből egy villám csap a labdába. Ott helyben elporlad. Egy kis mennydörgés is hallatszik, de halk morajlásnak hangzik, mivel a fák és majd minden elnyeli a hangot. Danny ösztönösen a füléhez kapja a kezét, amint meglátja a villámot. Jól teszi, így nem áll fenn annyira a halláskárosodás veszélye. Az ellenfélnek annál inkább. Akkor van vége a meccsnek. Döntetlen. Az edzők és mindenki odasiet Dannyhez és a másik játékoshoz. Köztük Melissa is és én is.

-    Nincs semmi bajod? – kérdi az ápolónő.

-    Nincs, csak egy kicsit zúg a fülem. – válaszolja Danny.

-    Mindenesetre beviszünk a kórházba. – mondja és átsétál a másikhoz sérülthöz.

-    Hívjatok egy mentőt. – javasolja egy okos tojás. Kotnyeles.

-    Nincs szükség rá. Majd én beviszem. – ajánlom fel. Aztán odalépek hozzá. Addigra a seriff is odaér és biccent, hogy vihetem. A mentősök mire kiérnek, meg a másikkal foglalkoznak, addigra mi rég bent leszünk a kórházban.

-    Tudsz jönni? – kérdezem Dannytől miután a tömeg feloszlott.

-    Ja, csak megőrülök a fülem csengésétől. – Annak örülök, hogy tud jönni, nem lenne szerencsés, ha időközben megsütném. Kisétál velem a kocsiig és régi vendégként beül a kocsiba.

-    Ne arra koncentrálj. Tereld el a figyelmed.

-    És mégis mivel? – kérdi amikor beindítom a motort.

-    Nem tudom. Dúdolj egy dallamot, amit szeretsz, vagy egy jó emlékre koncentrálj. – mondom és rálépek a gázra.

A kocsi felmordul és elindul. Nemsokára meghallok egy számomra eddig ismeretlen dallam dúdolását és amikor felé pillantok, látom, hogy csukva van a szeme. Mindkét tanács egyszerre. Van sütnivalója. Amikor a kórházhoz érünk, akkor kérdezgetem tovább. Addig csendben ülünk.

-    Na? Jobb már?

-    Ja. Egész elviselhető. Nagyobb baj is lehetett volna. Az őrangyalom vigyáz rám. – Ezen lepődöm meg. Az egy dolog, hogy megmentettem Petertől, de az egyszeri alkalom volt. A látszatot azonban fenn kell tartani.

-    Akkor nagyon jól végzi a munkáját. – mondom könnyedén. Nagyot sóhajt az igen helyett. – Na, gyere, be kéne menni. – mondom és kiszállok a kocsiból.