7. fejezet

Hangokat hallok a kémia teremből. Lydiáét és Allisonét. Éppen beszélgetnek. Elképesztő, hogy a folyosó másik végéből is hallom. Ez is egyfajta Kitsune-képesség. Meg a gyorsaság, amit nemrégen fedeztem fel. Éppen terepfutás volt, amikor leelőztem mindenkit. Én, aki alig értek valamit a futáshoz. Kicsit rémisztő a változás. Mint annak idején Scotton, mikor farkas lett. Visszatérve az esethez, éppen rólam beszélnek. Hogy hogyan vettem észre, mikor sok minden másra is figyelhetnék? Valamiért a nevem hallatán, mindig a hang irányába fordulok, mintegy reflexként. Most is ez történt. Meg kell mondjam, már nagyon unom, hogy én vagyok az ilyen beszédek témája. Utálok hallgatózni is, de mivel az életem függhet tőle…

-    Túl veszélyes, Lydia, meg kell ölnünk. – mondja Allison. Sosem kedveltem ezt a lányt. Mivel azt hiszi vadász, könnyen túljár egy furfangos Kitsune eszén. Túl egoista.

-    Nem ölheted meg! – próbál védeni Lydia. Őt már kedveltem. Régóta ismerem és megvan az eredménye.

-    Miért nem?

-    Mert csak magát és a barátait védi!

-    Az nem jogosítja fel arra, hogy élve megsüssön! – száll be Peter is. Mostanság sokat jár be az iskolába. Ennek nem nagyon örülök.

-    Te mit tennél, ha Kitsune lennél és megpróbálnák megölni a lányod?

-    Ráadásul Danny is az oltalma alatt áll. – állapítja meg Allison.

-    De mégis miért? – kérdez Peter.

-    Van köztük valami? – teszi fel a kérdést Lydia is.

Ennél a kérdésnél rántom el a fejem. Eleget hallottam. Az, hogy megvédem az ilyen őrültektől még nem jelent semmit sem. Régóta ismerem és a legjobb haverom, de nincs köztünk semmi. Megrázom a fejem, nem mintha így ki tudnám verni belőle a gondolatokat.

-    Tudod, érdekes, hogy te végighallgatod az unalmas ecsetelésemet a rókákról. – mondja Danny az asztalnál ülve a könyvtárban.

-    Hiszen ismersz, imádok a rejtélyek végére járni. – válaszolom, miközben egy könyvet halászok le a polcról. Kicsit kínos magamról burkoltan beszélni, de egy idő után belejön az ember… vagyis Kitsune. Vagy mindkettő. Sikerül lehalásznom a könyvet és felkiáltok. – Ezt figyeld! – fordulok felé. Egy nagy róka-borítós könyvet mutatok fel, aztán odasétálok az asztalhoz elé dobom.

-    Mindent a rókákról? – olvassa fel a könyv címét. Én visszasétálok a könyvespolchoz, amikor észrevesz valamit. – Hé, Sean! – kiált fel, mire visszasétálok. – Ezt figyeld. Ugyanezt láttam én is. – bök a képre. Egy Kitsunét ábrázol. Szinte a teljes másomat. – Valamit írtak ide. De én nem tudom lefordítani.

-    Hadd nézzem. – jobban megvizsgálva rájövök, hogy japán írás. – Nézzük csak. – támaszkodom az asztalnak. – Kitsune. Egy rókaszellem. A legokosabb és legfurfangosabb szellem mind közül. Soha nem bízhatsz egy Kitsunéban. Soha ne becsüld le! Még a legokosabb embert is rá tudják szedni. – fordítom le a szöveg első bekezdését. Aztán folytatom. – A rókától színük, farkuk száma, és a két lábon járás képessége különbözteti meg. Az embertől pedig gyorsasága, ügyessége és elektromossága különbözteti meg. Ezek egyik napról a másikra jelentkeznek. Képesek villámot vagy tüzet képezni a semmiből.  Sok történet ravaszdi alakként mutatja be a Kitsunét, aki alakváltó képességével rászedi az embereket. Máshol azonban úgy festik le, mint hűséges őrzőt, barátot.

-    Szóval hűséges barát? Akit mondjuk régóta ismerek? – szakít félbe.

-    Igen, itt azt írja.

-    Akkor ki lehet? – szól Peter. Éppen az ajtót támasztja. Nem akarhat jót.

-    Danny, fuss! Menj! – utasítom és Peter elé állok. Danny elindul a könyvvel a kezében és a másik ajtón eltűnik. – Visszavágót akarsz? – kérdezem Petertől.

-    Ja, nagyjából. – mondja és kiugrasztja a karmait.

-    Akkor próbálj legyőzni, kutyus!

Nekem jön. Én is megindulok felé és az utolsó pillanatban sikerül átcsúsznom a lába alatt. Jó erősen megütöm a térdhajlatát. Az elektromosság is besegít abba, hogy térdre rogyjon. Aztán a hátamat a padlóra fektetve meglendítem a lábam, ami tarkón találja. Vagyis a cipőm orra. Aztán felugrok és kisétálok a könyvtárból. Bevetem a hallásom, hogy megtaláljam Dannyt. Ahogyan figyelek, az alagsorból hallom a hangját Scottéval együtt. És a feltámadt Peter akkor üt le…

Nem tudom, meddig lehettem kiütve. Pár percnél nem tovább. Felállok a földről és körbenézek. Sehol senki. Nem mintha sok ember lett volna itt eddig is. Most azonban már esteledik. Akkor elég jól kiütött. Van ennél fontosabb dolgom is. Meg kell mentenem Dannyt. Mostanra biztosan elkapták. Ezt bizonyítják az alagsorból jövő hangok is.

-    Most hova visztek? – kérdezi Danny.

Nekem ennyi bőven elég, hogy tudjam, bajban van. Megindulok az alagsorba vezető lépcsők felé, de már az első kanyarban beleütközöm valakibe. Az a valaki pedig Lydia. Ő is azért keres engem.

-    Meg kell állítanunk.

-    Gyere!

Mondom és levezetem a lépcsőkön. Én megyek elöl, a biztonság kedvéért. Én bárkit le tudok sokkolni. Nem kell sokáig mennünk, hogy megtaláljuk őket. Amint a lépcső utolsó fokáról is lelépünk, ott állnak tőlünk balra.

-    Engedjétek el! – mondom és megvillogtatom a szemeimet.

-    Sean, ne! – hagyja el Danny száját a mondat.

Ő nem lát a sötétben és ráadásul nem is ismeri fel a farkasok arcát, de én igen. Nekifutok és átrepülök a farkasok felett. Aident és Ethant egy csapásra sikerül lebénítanom és Petert is. Még jó, hogy nagy a terep. Aztán, amire én sem számítok, hogy Derek lefog hátulról. A nyakam körül a keze van és fojtogat. A vállam fölött hátranyúlok és megfogom én is a nyakát, aztán egy nagyot rántva rajta előrehajítom. Neki Isaacnek. Scott felé fordulok.

-    Egy rossz mozdulat és elvágom a nyakát. – mondja.

Akkor nézem meg jobban a helyzetet. Danny a karmai közt, mint én az előbb Derekében. Közelebb sétálok hozzájuk. Látom Dannyn, hogy legszívesebben gyomorszájba vágná. Bólintok, hogy csinálja. Meglendül a könyöke én pedig Scottnak. A kezeimmel kiszedem a szorításából az ártatlant és a homlokához érintem a kezem. Jó erős áramütést kap. De megérdemli.

-    Gyertek! – mondom és elvezetem Lydiát és Dannyt az alagsor kijáratához. Éppen a lépcsőnél vagyunk, amikor a két iker felébred, és felénk jön. Előszedek a zsebemből egy kis füstbombát és lehajítom eléjük. Őket pedig felterelem a lépcsőn.

-    Várjatok! Nem bántani akarunk titeket! – szólal meg Aiden. Most meg tudom már különböztetni a hangjukat.

-    Ja, persze, majd megvárjuk, hogy kiderüljön. – válaszolom vissza. És előreküldöm őket.

-    Tényleg nem! – mondja Ethan, mikor előkerülnek a füstfelhőből. Én még egyet ledobok a lépcső tetejére és a folyosó egyik elágazásában elrejtőzöm.

-    Hol vagytok? Beszélni akarunk. – mondja még mindig Ethan.

-    És mégis miről? – kérdezek vissza. A visszhang jól elrejt a hallásuk elől.

-    Elegünk van Scottból és ha nem bánod, csatlakoznánk hozzád. – mondja most Aiden. Ahogyan látom a lépcső tetejénél állnak.

-    Még indok?

-    Mert mindkettőnk szerelme veled van. – jelenti ki Aiden. Figyelem közben a szívverésüket és vagy nagyon jól hazudnak, vagy igazat mondanak. Előlépek a rejtekhelyemről.

-    Rendben. – egyezem bele. Abban a pillanatban mikor kimondom a szemükben feléled egyfajta tűz, ami jelzi, hogy ismét béták lettek. – Most pedig keressük meg őket! – utasítom.

Nem is kell keresni őket, úgyis tudom, hogy hol vannak. Az udvaron. Kinn ebből az őrültek házából. Komolyan, már én sem tudom, hogy hol áll a fejem. Kilépek a bejárati ajtón az ikrekkel az oldalamon. Danny és Lydia a kocsimnál várnak és igencsak meglepődnek, amikor meglátják őket.

-    Nyugi srácok, velünk vannak. – jelentem ki és odasétálok hozzájuk.