6/2. rész

Lacrosse. Soha nem tartozott a kedvelt sportjaim közé. Tulajdonképpen aligha tudnék egyet is mondani. Kispadról nézve unalmas, játszani meg nem tudok. Marad a lelátó. Döntöm el és leülök Melissa mellé.

-    Nahát! Sean! Neked nem játszanod kéne?

-    Nem, senkinek nem tenne jót, másrészt pedig nem tudok játszani. Innen nézve érdekesebb. – mosolygom rá. Akkor veszem csak észre mögötte a seriffet.

-    És miért nem játszhatsz? – kérdez vissza.

-    Nyújtsa ki a kezét! – utasítom. Mikor megteszi, gyorsan hozzáérek a tenyeréhez. Kapkodva veszi onnan el. Őt is megrázza az áram. Érdekes módon én egyáltalán nem érzem.

-    Te rázol! – suttogja a fülembe.

-    Tudom. – suttogom vissza.

-    Ezért nem játszhatsz. – esik le neki hamar a tantusz.

-    Igen, bárkihez, akihez hozzányúlok, megráz az áram. Bottal meg pláne.

-    De most akkor mi vagy te?

-    Azt tudja, hogy mi a fia? – kérdezek vissza. Ha azt tudja és megtartotta eddig a titkot, akkor elárulhatom neki.

-    Igen, még én is tudom. – száll be a seriff is.

-    Akkor… én egy Kitsune vagyok. – súgom a fülébe. Nem akarom a többi néző orrára kötni. Ráadásul úgy, hogy bárki hallhatja, nem kell neki farkasnak lenni. Értetlenül néznek rám. Nem találkoztak még hozzám hasonlóval.

Próbálok figyelni a meccsre. Éppen akkor dob Scott gólt. Felnézek az eredményjelzőre. 6-6. És már nincs sok idő hátra a játékból. Éppen az ellenfélnél van a labda. Céloz és lő. Lehet, hogy egy ember nem venné észre, amit én, de a közelben sőt már fellettünk is beborult az ég. Mivel már láttam nem is egy villámot a közelben, hamarosan ideér a vihar. Addigra vége is lesz a meccsnek. A vihar széle éppen a pálya fölött van. Lassított felvételen látom az egészet. Danny nem tudja kivédeni, de nem hagyok ekkora előnyt a másikaknak. Nem hagyom, hogy legyőzzenek minket. Ösztönösen rándul meg a kezem és a felhőkből egy villám csap a labdába. Ott helyben elporlad. Egy kis mennydörgés is hallatszik, de halk morajlásnak hangzik, mivel a fák és majd minden elnyeli a hangot. Danny ösztönösen a füléhez kapja a kezét, amint meglátja a villámot. Jól teszi, így nem áll fenn annyira a halláskárosodás veszélye. Az ellenfélnek annál inkább. Akkor van vége a meccsnek. Döntetlen. Az edzők és mindenki odasiet Dannyhez és a másik játékoshoz. Köztük Melissa is és én is.

-    Nincs semmi bajod? – kérdi az ápolónő.

-    Nincs, csak egy kicsit zúg a fülem. – válaszolja Danny.

-    Mindenesetre beviszünk a kórházba. – mondja és átsétál a másikhoz sérülthöz.

-    Hívjatok egy mentőt. – javasolja egy okos tojás. Kotnyeles.

-    Nincs szükség rá. Majd én beviszem. – ajánlom fel. Aztán odalépek hozzá. Addigra a seriff is odaér és biccent, hogy vihetem. A mentősök mire kiérnek, meg a másikkal foglalkoznak, addigra mi rég bent leszünk a kórházban.

-    Tudsz jönni? – kérdezem Dannytől miután a tömeg feloszlott.

-    Ja, csak megőrülök a fülem csengésétől. – Annak örülök, hogy tud jönni, nem lenne szerencsés, ha időközben megsütném. Kisétál velem a kocsiig és régi vendégként beül a kocsiba.

-    Ne arra koncentrálj. Tereld el a figyelmed.

-    És mégis mivel? – kérdi amikor beindítom a motort.

-    Nem tudom. Dúdolj egy dallamot, amit szeretsz, vagy egy jó emlékre koncentrálj. – mondom és rálépek a gázra.

A kocsi felmordul és elindul. Nemsokára meghallok egy számomra eddig ismeretlen dallam dúdolását és amikor felé pillantok, látom, hogy csukva van a szeme. Mindkét tanács egyszerre. Van sütnivalója. Amikor a kórházhoz érünk, akkor kérdezgetem tovább. Addig csendben ülünk.

-    Na? Jobb már?

-    Ja. Egész elviselhető. Nagyobb baj is lehetett volna. Az őrangyalom vigyáz rám. – Ezen lepődöm meg. Az egy dolog, hogy megmentettem Petertől, de az egyszeri alkalom volt. A látszatot azonban fenn kell tartani.

-    Akkor nagyon jól végzi a munkáját. – mondom könnyedén. Nagyot sóhajt az igen helyett. – Na, gyere, be kéne menni. – mondom és kiszállok a kocsiból.