9/2. rész

-   Tehát, ne arra koncentrálj, hogy hogyan ugorj a torkának, hanem, hogy túljárj az eszén! – tanítom Petert és külső szemlélődőként Dereket is harcolni.

Ja, igen. Náluk vagyok. Mostanság, mióta megbékéltek a helyzettel, hogy a rokonuk vagyok, általában itt töltöm a szabadidőmet. Főleg azért, mert Peter tapasztalatát és tudását hallgatom. És a kérdéseimmel az idegeire megyek. Ez kicsit kárörvendővé tesz, de elég röhejes, amikor kiborul. Derekkel általában harcolni szoktam. Vagyis gyakorolni. És általában én nyerek. Hiába tanítom, hogyan harcoljanak, sosem hallgatnak rám. Ezért is győzök olyan könnyedén.

-   Kezdhetünk még ma, vagy megvárod, míg megöregszem? – kérdezi.

Kiugrasztom a karmaimat, ami megállapodásunk szerint a „kezdhetünk”. Ő is megnöveszti őket, és megpróbál nekem támadni. Meglendíti a karját és felém ugrik. Elhajolok az ütése elől és a hátam mögé kerülve jó erősen megrúgom a térdhajlatát és megfordulva a nyakát a kezemmel a földre szorítom.

-   Mondtam valamit, de te neked eszed ágában sincs megfogadni? – kérdezem dühösen.

-   Naná, hogy nincsen. – mondja még mindig a földön fekve. Visszahúzom a karmaimat és felállok.

-   Derek? Nincs kedved egy kis gyakorláshoz? – kérdezem felé fordulva.

-   Bocs, most nincs, mennem kell. – mondja, és elsurranva mellettem kilép a lakásból.

-   Nos, Peter? Még egy menet? – kérdezem az asztalnak támaszkodva. Addigra ő is felkecmereg a padlóról.

-   Én nem értem. Hogyan tudsz ilyen könnyen legyőzni? – kérdezi az asztal mögé sétálva.

-   Úgy, hogy nem az a szlogenem, hogy „a legjobb védekezés a támadás”, hanem „a legjobb támadás a védekezés”. – mondom, miközben megfordulok.

-   Ennyi? – kérdez vissza.

-   Ja, nem, a test gyengepontjaira támadok. – mosolygom rá. – Sokkal könnyebben leteríthető az ellenfél, ha tudjuk hova kell ütni-rúgni.

-   Ennyi? – kérdezi megint.

-   Igen, ennyi. Nemhiába adok tanácsokat neked. Még a könyvek is jobban harcolnak nálad.

-   Ez sértés! – néz rám dühösen.

-   Sértés? Ugyan! Inkább dicséret! – közlöm mosollyal az arcomon.

Jó dolog idegesíteni. Átugrik az asztal fölött, engem is magával sodorva. Én ütközöm jobban az alattunk lévő betonba. Legalábbis keménységre az. Farkas fogakkal és világító szemekkel találom szembe magam. A leheletét is érzem. Blahh. 

Azt akarja mondani, hogy ne húzzam ki nála a gyufát. Hát jó, nem a húzom ki a gyufát. Öngyújtót használok. Felkelnék, de teljes súllyal rám nehezedik. Le kell operálnom magamról. A szemem borostyán színűvé válik, és a testem feltöltődik elektromossággal. Amint a bőröm feltöltődik, ahol hozzám ér, ott csípésre kell számítania. Nem is csípésre. Nem. Megrázza az áram. 

Nem mértem még le, mennyi energia áramlik bennem, de nem is kell. Hozzávetőlegesen elég annyi, hogy egy vérfarkast simán kábulatba vigyen. Alig tíz másodperc alatt. Nem vár addig és leugrik rólam. Jól teszi. Megtanultam, mikor kell eltüntetnem a sokkolást és mikor kell visszahozni.

-   Ez nem fair! – kiálltja. – Ne használd ellenem ezt a képességed!

-   Mért ne tenném? – kérdem és felállok a földről.

-   Mert akár ölni is tudsz vele. – szólal meg mögöttem egy hang. Rögtön felismerem. Dr. Deaton az.

-   Helló doki! Mi járatban? – kérdezem felé fordulva.