10/1. rész

A suli. Nappal sem kedvelt elfoglaltságom, pláne éjjel. Az meg még rátesz egy lapáttal, hogy nem vagyok egyedül. Valami üldöz. Egy szörny. Szörny, mert nem farkas, Kitsune vagy kanima. Nem, ez egészen más. Egy valódi szörny. Futok a folyosókon, egy-egy csellel, hogy ne tudjon elkapni. Párszor sikerül becsuknom a termekbe, de valahogyan mindig kiszabadul. Sajnos nem sok esélyem van ellene, sokkal gyorsabb nálam. És jobban trükközik. Annyira jól trükközik, hogy megvárja, míg elfutok a leshelye mellett, és máris kirántja alólam a lábamat. Aztán, mint tegnapelőtt Peter, rám mászik. Én megrázom, de észre se veszi. Immúnis rá. Az pedig nem lehet. A képembe morog, aztán meglendíti a fejét, hogy elharapja a torkom…

És akkor ülök fel az ágyon. Eltelik pár másodpercbe, míg felfogom, hogy csak egy álom volt. Egy iszonyú rossz rémálom. A kezemmel megtapogatom a nyakamat. Fej, nyak, sértetlen ütőér, pulzus. Hangosan kifújom a levegőt aztán visszadőlök az ágyamra. Miért kísértenek rémálmok? Ráadásul ilyen gyakorisággal. Alig alszom valamit minden éjjel.

Ledőlök és elnézek az ablak felé. Éppen akkor, mikor az elkezd felfelé vándorolni. Egy kéz segítségével. Bal kezemmel elkezdek tapogatózni a szekrényemen, míg a kezembe nem akad a nyílpuskám. Lecseréltem a pisztolyt. Sokkal nagyobb sérülést okoz egy nyíl, mint egy golyó. Az ablakra szegezem, és várom, hogy belépjen az illető rajta. Nem várakoztat meg, azonnal belép rajta. Megvárom, míg teljesen belép, aztán mikor nem figyel, bekapcsolom a jó látásom és megnézem, hogy ki az. Danny.

-    Danny? Mit csinálsz? – kérdezem és felülök megint az ágyamon.

-    Fenn vagy? – kérdez vissza.

-    Igen. – válaszolom unottan. – Mit akarsz?

-    Kikapcsolnád? – kérdezi, ahogyan jobban megnéz. A szememre céloz.

-    Nem, te is jól látsz és én is. Szóval, mit akarsz?

-    Csak figyelmeztetni. – mondja és az ágyam végéhez sétál.

-    Mire? – kérdezem értetlenül. A rémület végigfut az arcán, és csak dadogva, de kimondja.

-    Arra! – mondja és a fejem fölött kimutat az ablakon.

Reflexből fordulok meg. És vajon mi áll az erdő szélén? Naná, hogy álmaim szörnye. Hosszú fekete bunda. Hosszú szőrrel borított végtagok. Vörösen izzó szemek, kilenc hosszú és fehér végű farok. Hosszú, éles karmok és fogak. Farkasfej és valamit tart a kezében. Egy villámgömböt. Felénk hajítja.

-    Földre! – kiáltom Dannynek és gyorsan kinyitom az ablakot.

Vele párhuzamosan egy villámot lövök a gömbbe. Ahogyan az a múltkor is Kirával, most is felrobban és a lökés ereje előbb őt löki be a fák közé, aztán engem, neki a szemközti falnak. Azonnal le is esek róla. Szerencsére pont, az ilyen esetek miatt, nincs a falon semmi. Tudtam, hogy eljön még ez a pillanat. Sérülésem nincsen, ami jó jel. Felugrom az ágyra és kinézek az ablakon. Se híre, se hamva.

-    Mondd, hogy te is láttad! – utasítom Dannyt és segítek neki felkelni a földről.

-    Láttam. De mégis mi volt ez? – kérdezi.

-    Nem tudom. De nem akarhatott jót. – mondom felé fordulva.

-    Nagy kérés lenne, ha itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok vele találkozni.

-    Nem, de hogyan kerülsz ide? – kérdem aztán felállok.

-    Hát, hallottam egy koppanást az ablakomnál. Kinéztem és az ablakpárkányra egy nyíl volt tűzve, egy cetlivel. Azt írta: „Szólj Seannak. Most!”. Aztán eljöttem. Ide, hogy szóljak.

-    És nem tudod, hogy került oda?

-    Fogalmam sincs. Szóval akkor maradhatok? – kérdi.

-    Igen. Vagy a vendégszoba, vagy a nappaliban a kanapé. Te választasz! – mondom, és rá nézek. Meglátom a szemében azt a fajta csillogást. Ismerem, és tudom, mit jelent. – Eszedbe se jusson! – fenyegetőzöm, mire kiugranak a karmaim is.

-    Vendégszoba. – közli egyszerűen a karmomra meredve. Kivezetem a szobámból, egészen a vendégszobáig. Ami a szomszéd szoba. Kitárom előtte az ajtót és felkapcsolom a lámpát. Megvárom, míg belép és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán én is visszamegyek a szobámba.